Mesélek
Maguknak a világraszóló Maurice Dekobra felől, a csodálatos nagy ember felől,
aki a Hálókocsik Madonnáját írta.
Jelzem,
magam nem olvastam a Hálókocsik Madonnáját, de semmi más művét Dekobrának,
betűt se. Jó, hogy az olvasónak nem kell vizsgázni, Dekobra miatt elhasalnék.
De
hát annál csodásabb ez a Dekobra nekem, annál misztikusabb, mert nem ismerem.
Tudom,
kedvet találok a fényes franciának magyarországi rabjai előtt, ha híradással
vagyok Felőle.
Most
csúszott le a francia lap a díványomról, csuda dolgokat olvastam abban Maurice
Dekobra személyéről, élete módjáról, kényeiről.
Az
elgázolt szegény magyar írók bőre alá is örömöt pumpálok, biztos, ha véletlenül
elolvassák ezt a Dekobrára vonatkozó intimpistát. Van forró dicsőség ezen a
világon igenis, van magas sors, van a művészlétnek fantáziája, adott tündöklést
a ritka fizikum köré az intelligens úristen, aki szellemi lelki fiait az
emberiség közé ajándékul bocsájtotta.
Voilá:
Maurice Dekobra, a Hálókocsik Madonnája alkotója.
Öt
percre fogadta egy párisi magazin szerkesztőjét az írógépen játszó Tünemény. A
szőnyegek, képek, gyöngyfüggönyök, márvány, malachit olyan gyönyör-álma, olyan
délibábos víziója közepett, hogy az öt perc alatt a szerkesztő megbűvölt szemei
nem is bírták átvenni, elérni, letartóztatni.
Monsieur
Dekobra a szájába szúrt egy parfümírozott cigarettet a szerkesztőnek, és aztán
méltóztatott maga felől egy kis adagot csevegni.
Először
is odamutatott egy égig érő aranyfalra. Az az aranyosság csupa aranyhátú díszkötés volt: a Hálókocsik
Madonnájának, meg a többi Dekobra-mesterműveknek a világ összes nyelvein
megjelent példányai.
azután
rázendített egy kínai gongra: behozták a titkárság szobáiból az az reggel
érkezett leveleket. Van abban londoni ladyké, indiai hercegnőké, svéd grófnőké,
meg dán baronesszeké, meg kínai, japán dámácskák levelei, francia nyelven
perszer; ez egy se vár választ, csak reggeli imádságát suttogja el Párizs felé,
M. Maurice Dekobra címére.
A
szerkesztő egy lucidus pillanatában azalatt észre tudta venni egy chef
d’oeuvreökkel borított selyemfalon vagy harminc indus maharaja díszmagyaros
fényképét, dedikálva.
Miuitán
elmesélte pár szóval a Mester, hogy minden második esztendőben ír egy könyvet a
világnak. Minden első esztendőt az utazásnak szentel. Most például Brazíliában,
Chinában, Patagóniában és a Tűzföldön fog tölteni. Az útra plajbászt se visz
magával. Csak néz, csak álmodoz. Mindnyájunk szent érdekében álmodik.
Az
ötödik percben a trance-ba bágyadó szerkesztőt a mesés íróasztalhoz intette
Dekobra. Nézze barátom ezt a négy kristály palackot itt sorjában. Tudja, mi van
ezekben a sejtelmes színekkel merengő palackokban? Azoknak a messze-messze nagy
folyóknak a vizei, amelyeknek a partjain utazásaim közt ábrándoztam. Ez a Nílus
vize, ez a Ganges vize, ez az Amazon vize, ez a Mississippi vize. Néha hintálom a palackokat, hogy
remegjenek a szemem előtt a föld leggyönyörűbb folyói. S aztán beléjük is
szoktam mártani az ujjam hegyét… tudja, inspirálnak.
Így
írhatta a Hálókocsik Madonnáját, amelyet soha életemben nem adatik majd
elolvasnom, mert látatlanban utálom.
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. ápr. 2-8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése