Forró Pál (1884-1942): A zongora

Pétery bocsánatot kért, hogy a tenisz harmadik menetében nem vesz részt. Kissé fáradt, sokat dolgozott az irodában, valami építési pályázatra készül, majd csak inkább mint néző gyönyörködik a játékban. Valójában azonban egészen más oka volt ennek a visszavonulásnak. Annust, a menyasszonyát akarta titokban megfigyelni. Azt a fiúsan karcsú, hangosan kacagó fürge lányt, aki bámulatos lendülettel szökdécselt a pályán, ruganyos izmai a fiatalság nagyszerű hetykeségével feszítették ruháját, kedvesen zilált haja kipirult arcába csapott és vezette, dirigálta a játékot. Már két bajnokságot nyert, büszke volt sporttudására és hogy mennyire átitatta a sportszenvedély annak jellemzésére talán elég annyit mondanunk, hogy a divatlapokban nem az estélyi és látogató-ruhákat tanulmányozta elsősorban, hanem a sportdresszeket. Szépen formált lábaira habozás nélkül húzta fel az otromba, szeges turistabakancsokat, vagy a lapos sarkú gumitalpú „pálya”-cipőket.

Pétery rosszkedvű és ideges volt. Ez a túlságos életkedv szinte nőietlen energiateltség már régóta nyugtalanította. Építész volt, egy kicsit kacérkodott szobrászművészettel, festegetni, sőt titokban írogatni is szokott. Szerette Annust, a fiatalságát, édes szőkeségét, a piros szájból kivillanó fehér fogait, melyek akár egy párduckölyöké, éhesen és pusztítani akarón villogtak elő és nagy életvágyukban szinte a napsugarat harapták és a karjai mindig úgy lendültek előre, mintha a végtelenbe akarna nyújtózni és telhetetlen vággyal repülni fel a havasokra, onnan lebukfencezni a völgyekbe, belegurulni a tengerbe és azután úszni féktelen, rohanó vággyal órákig, napokig…

Most is milyen szilaj mozdulattal ugrik a labda után! Olyan biztosan és mohón kapja el, mint a repülő fecske a legyet, látszik rajta, mennyire élvezi a diadalát, erejét, hogy legszívesebben a partnerének a fejét is lekapná és azzal is labdázgatna egy keveset pajkos telhetetlenségében.

Pétery arca gondterheltebb lett. Rácsodálkozott a lányra és úgy nézte, pedig annyira ismerte minden vonását, hogy emlékezetből le tudta volna rajzolni. Ez hát a várva-várt nő, a jövendőbeli felesége, az asszonyok asszonya, akiről mindig ábrándozott, akit ezer alakban, színben, hangulatban képzelt maga elé? Nézte és hirtelen úgy érezte: fél tőle!

A homlokára szinte verejtékcseppek gyöngyöződtek, úgy elszorult a szíve valami nagy aggodalomtól.

- Ez lenne  szerelem? – mormogta megdöbbenve. – Ez a hangos kacagás, öntelt és gőgös erő? Ah, hiszen még gyermek, felületes, mély érzésekre képtelen! A szerelem… egészen más. Annak halk hangjai vannak, édes álmodozással, egy kicsit szenved, nem lehet ennyire józan, ilyen brutálisan egészséges.

Kínzottan és szinte idegenül nézett a menyasszonyára, aki diadalkiáltással könyvelt el minden sikerült ütést.

- A szerelmünk bizonyára nem foglalkoztatja annyit, mint a sport! – fűzte tovább a gyötrelmes gondolatokat Pétery. – A múltkor is, mikor meg akartam csókolni, a bajnokságáról kezdett beszélni.

Annyira felizgult, hogy szinte testi fájdalmat érzett. Képtelen volt tovább maradni. Valami kifogást mondott és elbúcsúzott.

- Vasárnap felcsolnakázunk Szentendréig! – mondotta Annus és hétfőn indulok a kétnapos hegymászásra!

És az én számomra mikor marad egy kis ideje? – kérdezte szemrehányóan Pétery. Annus csodálkozva nézett rá.

- De hiszen maga a legkedvesebb partnerem. Hát nem együtt voltunk eddig is mindig? Boldog volnék, ha a Mátrába is velem jönne, de hát magának most a pályázatot kell elkészítenie! Csütörtökön azonban megint itt leszek és akkor minden jókedvemet, amit az úton összegyűjtöttem, magának fogom átadni! De miért vág ilyen szomorú arcot?

- Oh, semmi… csak rosszul esik, hogy két napig nem látom!

- Kedves! Higgye el, nekem is hiányozni fog.

És halkan, hogy a többiek nem hallhatták, megjegyezte: Ha most ketten lennénk, egy búcsúcsókot kérnék!

- Szóval – súgta vissza Pétery -, a csókot feláldozta a tenisznek. Tudja, milyennek látom én a sportot? Olyan szörnyetegnek, mint amilyen az egyiptomi vagy hindu emberfaló bálványok voltak. Még szörnyűbbnek. Mert azok csak embert ettek. Ezek pedig az én csókjaimat falják fel!

Annus édesen nevetett.

- Csak nem féltékeny a sportra?

- Ne nevessen… Néha csakugyan úgy érzem, hogy igen!

- Oh! – mondotta Annus, és szemei gömbölyűre nyíltak a csodálkozástól. – Én azt hittem, maga büszke arra, hogy jól sportolok!

- Igen… hogyne! – dadogta zavartan Pétery, aki úgy érezte, hogy valami ostobaságot mondott és valósággal belepirult.

Szórakozottan és rosszkedvűen ballagott végig a parkon és a villasor között járt. Egyszerre zongoraszó ütötte meg a fülét. Halk, finom játék. Chopin egyik csipkefinom, lehetszerű kompozíciója. Imádta a muzsikát és már az első akkordokra felfigyelt. Szinte lélegzetvisszafojtva leste a gyöngyöző, édes hangokat. A nyitott ablak mögött átláthatatlan csipkefüggöny, a szoba sötét.

- Leány lehet! – gondolta Pétery. – A billentyűzés lágy, csupa epedő érzés, elfojtott vágyak, könnyes szerelem!

- Szerelem! – dobbant meg még egyszer benne a szó. – Igen, így kell szeretni! Ilyen fájdalmas szépséggel!

A zongora tovább szólt. Beethoven holdfény-szonátája. Pétery megborzongott, a lelke mélyéig felrázta, felzaklatta ez az isteni muzsika. És hirtelen rémülettel villant át rajta a gondolat: Annus nem is tud zongorázni.

- Szép lány lehet! – ejtette meg orvul a gondolat -, szép és halovány, csupa tűz, a szemei feketék és a láz tüzében izzók. Hosszú, finom erezetű a keze, az ujjai vékonyak, a bőre fehér… A sötétben ül és Chopint meg Beethovent játssza, szenved és szerelmes. Milyen jó lenne mellette ülni, várni, amíg véget ér a vágy panaszos, sóvárgó muzsikája és piros örömet csókolni a szomorú, könnyes arcra.

Szinte megdöbbent, olyan élesen, tisztán látta maga előtt a zongorázó lányt. Mint valami bűvölet, vonzotta, kísértette és valósággal feldúlta idegeit. Megzavarodva, kimerülten érkezett haza, zavaros képek kusza filmje szédítette lélektelen, tikkadt kábulatba és magával viaskodva igyekezett elűzni egy minduntalan hozzá tolakodó gondolatot, amely kócosan és feketén kísértette, mint egy züllött bundáskutya: szakítani fog Annussal!

Másnap fejfájással, sápadtan ébredt. Az irodájában szórakozottan dolgozott. Annusnak pedig virágot küldött, melléje néhány sort: a pályázat minden pillanatomat lefoglalja, a holnapi viszontlátásig!

Estefelé már alig bírt magával. Érthetetlen nyugtalanság kínozta. Olyan, amilyent a szellemidézők érezhetnek a nagy pillanatban, amikor az asztal először mozdul meg és sápadt borzalommal várják: ki az, aki jelentkezik? Őt is ilyen rejtélyes erő vonzotta és bűvölte… a zongorázó lány, a misztikus lény, akinek csak a lelke nyilatkozott meg előtte a félelmetesen szép és lenyűgöző muzsikán keresztül.

Az előző napon nyolc óra volt, amikor a titokzatos villa előtt elhaladt. Ma már hét óra óta bolyongott rendetlen összevisszaságban és konokul elhatározta, hogy kerülni fogja a villát. De már akkor tudta, akár a kokainos vagy iszákos, hogy hiába minden fogadalom, ott lesz nyolcra! Pedig ez csúf árulás, hűtlenség, a szakítás megpecsételése… Soha többé nem találkozik Annussal. Most valami újnak, nagyszerűnek kell következnie, izgalmasnak és csodálatosnak, a szerelem félelmetes szépsége és titokzatossága bont majd szárnyat és egy fekete, sápadt lány finom ujjai alatt szökik a vágy, amely őt most úgy sodorja, int valami forró, szédítő orkán…

Ment a villa felé, a fülei megélesültek és már messziről hallotta ismét a szomorú, megrázó akkordokat. Ott állt szinte élettelenül az ablak alatt, a lélegzete nehéz volt és nézte a fehér függönyt, amely ráhullott az eleven titokra és elfödte a lányt, akit most ő lelkében magához ölelt. A zongora hirtelené s váratlanul valami furcsa, bántó hanggal elnémult. Mintha bírhatatlan fájdalmában jajdult volna fel egy szenvedő lélek és vonagló ujjai lesiklott a billentyűkről.

Pétery felsikoltott rémületében.

E pillanatban világosság gyulladt a szobában. Pétery reszketve fordult arra. Egy öreg anyóka ment lassú léptekkel a zongora felé.

- Megint lejárt! – mondotta fejcsóválgatva és a zongorához lépve megigazgatta a villamos kontaktust.

- Villanyzongora! – hördült ki Péteryből a véghetetlen meglepetés nevetésbe torzuló kiáltása. És mint az őrült, futott, rohant a teniszpálya felé. Mint aki árnyak elől menekül vissza a napfénybe, kacagó, eleven életbe!

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. ápr. 2-8.