Claude Farrére (Lyon, 1876. – Párizs, 1957.): Babák

  

Halkan nyílt ki a legénylakás ajtaja s a nő úgy szökött be, mint egy egérke; halkan, észrevétlenül. A férfi az asztalnál ült és írt s nem látta és nem hallotta, amikor bejött. A nő odalopózott a háta mögé, bársonyos tenyerével befogta a szemét és édes, csengő kacagással simult hozzá. A férfi leejtette kezéből a tollat, a szép, fehér papirosra, amelyet hatalmas, kék tintafolt borított el.

- Ki az? – kérdezte meglepetten, pedig ekkor már nagyon jól tudta, ki áll a háta mögött.

- Egy kis egérke, amelyik a kulcslyukon át jött be hozzád! A jótékonyság angyala, aki a szegény elhagyott férfinek boldog órát hoz az életbe! Vagy pedig ha jobban tetszik: egy vad bachánsnő, aki kikaparja a szemedet és megharapja a szád, hogy vér serken belőle.

A férfi felkacagott és együtt nevettek, amíg szájuk hosszú, bolond csókban össze nem forrott.

A nő kirántotta magát a férfi karjából, ledobta kalapját s odalépett a tükörhöz, hogy megigazítsa a haját. A férfi gyönyörködve nézte.

- Milyen kedves vagy, milyen szép! Olyan vagy, mint egy édes baba. Gyere ide, ülj mellém…

A nő a díványra ült, hátravetette a fejét s tovább kacagott édesen, kihívóan. Összekuporodott olyan kicsire, amilyenre csak tudott és tűrte a férfi becézését, csókjait. Boldogok voltak, gondtalanok, fiatalok: ketten együtt nem voltak idősebbek negyven évnél.

A nagy dívány a szoba sarkában nyúlt el, szorosan a különös festményekkel, álarcokkal, tarka haszontalanságokkal díszített fal mellett. Egy kis asztalon torz keleti szobor állott, amelyik állandóan fáradhatatlanul integetett a fejével. A szőke angyal egyre mélyebben temette magát a sok párnába, amelyeknek puha tömege elborította a díványt. Egyszerre felemelkedett a keze; felült a díványon, gyöngéden eltaszította magától a férfit és tágra nyílt szemmel kérdezte:

- Ezt honnét szerezted?

Apró japán babát tartott a kezében, kis selyemruhás, fényes, fekete hajú babát.

- Milyen furcsa ez a baba! Nekem nem tetszik. Nézd meg: csúnya!

A férfi keze idegesen nyúlt a baba után.

 - Ne bántsd, ne mondj rá rosszat. Nagyon szeretem. A finom japán kisasszonyt tegnap volt szerencsém megismerni egy előkelő kis üzletben,  rue du Canonon. Rögtön megtetszettünk egymásnak; ő bizalmasan elmondta nekem, mennyire unatkozik a szörnyű boltban, s milyen boldog lenne, ha valaki megmentené és elvinné egy szép, kellemes lakásba, ahol legalább otthona lenne. Egy pillanatig sem gondolkoztam; lefizettem érte a kereskedőnek a kért 150 frank váltságdíjat és hazahoztam őnagyságát. Azt hiszem, Micsukó kisasszony – teljes nevén Micsukó Szan – nagyszerűen érzi magát nálam.

A nő újra felkacagott, szívből, hangosan.

- Te milyen gyerek vagy! Te milyen bolond vagy!

Odadobta a babát a dívány sarkába.

A férfi arca kellemetlenül elkomolyodott.

- Ne bántsd Micsukó kisasszonyt. Micsukó kisasszony nem könnyűvérű táncosné a Moulin Rougeban; vele nem lehet így bánni. Tudd meg, hogy nagyon előkelő családból származik. Ha táncol is néha, olyanok a mozdulatai, mint egy mesebeli királynőé… nézz csak a szemébe, ebbe a bánatos, ferde metszésű két szép, fekete szembe. Azért, mert gésa, nem szabad őt megbántanod. Az elmúlt éjjel, amikor nem tudtam aludni, hosszan elbeszélgettem Micsukó kisasszonnyal. Cigarettáztam; elszívtam négy doboz török cigarettát, míg Micsukó elmesélte élete történetét. Hálából aztán én elénekeltem Micsukónak Bilitis dalait.

 An ő hirtelen abbahagyta a nevetést.

- Nekem soha nem énekelted Bilitis dalait – szólt.

- Nem, ezeket a dalokat csak a kis gésának énekelem. :Téged csókollak… így… simogatlak, becézlek…

- Hagyj békében!

A nő keze reszketett egy kicsit is tiszta, ragyogó szemét halvány köd fátyolosította el. Aztán lassan újra kiderült az arca, csillogni kezdett a szeme, megsimogatta a férfi haját és szelíden, kérően nézett rá:

- Mondd, boldoggá akarsz tenni? Énekelj nekem is valamit… nekem még soha nem énekeltél.

A férfi röviden, elutasítóan felelt:

- Nem!

- Ne mondj ilyen röviden nemet. Kérlek, nagyon kérlek, énekelj! Egy dalt csak, egy egészen kicsi dalt. Igazán olyan semmiség az, amit kérek tőled… énekelj egy dalt, akármilyen dalt… úgy, mint tegnap ennek a babának énekeltél.

- Nem! – felelte a férfi makacsul. – Mondtam neked, hogy csak a gésának énekelek és csak akkor, ha egyedül vagyunk, egészen egyedfül.

- Egyedül – a gésával…

Most már a férfi nevetett. A nő egyre jobban bosszankodott. Földhöz vágott egy párnát.

- Utálatos vagy. Buta vagy. Most már tudom: nem szeretsz! Meguntál. Beleszerettél ebbe az ostoba babába.

A férfi nem válaszolt, nevetett. A nő felé nyúlt, meg akarta nyugtatni. A szőke angyal dühösen ugrott fel a díványról.

- Ne nyúlj hozzám! Nem akarom, hogy megcsókolj, nem akarom, hogy simogass… Nem szeretsz! Csak azért foglalkoztál velem, mert ízlett a csókom. Nem vagyok más számodra, mint egy szép állat, amellyel eljátszol, amelyet megsimogatsz. Nem szeretsz! Ezt az ostoba porcelánbabát szereted. Vele beszélgetsz éjszakákon át, neki mondod el titkaidat, neki énekelsz. Őt szereted, az utálatos mandulaszemét és a sima, fekete haját!

Odaugrott vetélytársnőjéhez és olyan mozdulatot tett, mintha darabokra akarta volna tépni a ruháját. A férfi elkapta csuklóját és durván megszorította.

- Megőrültél! Ne merd bántani a babát.

- Látod, szereted, félted!

A férfi másik kezével a baba után nyúlt és egyre erősebben és görcsösebben szorította a nő karját.

- Azonnal add ide a babát!

A nő felszisszent fájdalmában.

- Te… te goromba…

A férfi nem engedte el a karját; nem törődött azzal, hogy a nő fájdalmában felsikoltott: ki akarta venni kezéből a babát. A nő keze erőtlenül nyílott szét, a férfi elvette tőle Micsukót és gyengéden, szeretettel szorította magához.

A nő, mint megvadult tigris vetette magát a férfira.

- Add ide ezt a porcelándögöt! azonnal add ide! Széttöröm, megölöm!

A férfi kabátja alá rejtette a babát.

A nő egyre fenyegetőbben közeledett feléje.

- Add ide, vagy összeharapom az arcodat!

- Tessék! – kiáltotta elszántan a férfi.

A nő nem nyúlt hozzá.

- Ha nem adod ide a babát, azonnal elmegyek és nem jövök vissza soha többé!

- Menj! – felelt a férfi gondolkozás nélkül.

Így álltak egymással szemben, villogó szemmel, harcra készen. a férfi arca lángvörös volt az izgatottságtól és a nőnek remegett a szája széle. Egyszerre csak felkapta a kalapját, megfordult és köszönés nélkül az ajtó felé sietett.

- Várj egy pillanatig- szólt a férfi, de a nő nem fordult vissza.

A férfi odalépett hozzá, gyöngyéden megfogta a karját és bocsánatkérően mondta:

- Te kis csacsi. Ne haragudj. – Nevetni kezdett. – Milyen ostobák is vagyunk! Csak nem veszünk össze emiatt a kis porcelánbaba miatt!

A nő idegesen kirántotta magát az ölelésre készülő karból és kinyitotta az ajtót.

- Uram – mondta erőltetett hűvösséggel -, végeztünk egymással!

Bevágta maga mögött az ajtót.

A férfi ott állt az ajtó előtt mozdulatlanul. Még talán utána lehetne szaladni, még vissza lehetne hívni. Egy lépést tett, de mintha földbe gyökerezett volna a lába; ernyedtek az izmai, fáradtan leeresztette a karját… Micsukó kisasszony lezuhant a földre.

Talán nem is vette észre, hogy darabokra tört, meghalt…

Fordította: VÁRÓ ANDOR

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc. 16-22.