Főúri
palota Bécs egyik mágnásnegyedében. A pincétől a padlásig csupa ritkaság és
műkincs. A bútorgyáros Wild-dinasztiának ez a családi fészke.De csak a téli
hónapokban. A nyári hónapok kéjlaka a salzkammerguti kastély. Messze földön
híres a kastély zeneszobája. Óriás üvegkalicka ez a tó tükre felett… Zongora,
orgona, cselló, hárfa; patinás tokokban mesterhegedűk. Az üvegfal előtt egy
aranyozott szán, II. Lajos bajor király farsangi szánja, orra testszínű, életnagyságú
nimfa – viruló keblű leány. A dinasztia-alapító Johann Peter Wildnek kilenc
gyermek volt: egy leány, Alice és nyolc fiú. A kilenc gyermek közül a középső
Hans. Észben és tehetségben ő állt legközelebb apjához. Hans kisfiú korában nem
ült hintalovon, beült az őrült bajor Lajos király szánjába és gyönyörűséggel
hajtotta – a nimfát. Ez volt az első találkozása a nővel. Amíg apja élt más
találkozása nem volt.
A
családfő szigorú fegyelmet tartott… Elvei voltak.Az ebédlőterem főfalára is
fölíratta: „Sauere Wochen, frohe Feste”. „Küzdelmes hetek, örömteljes ünnepek”.
A hatalmas germán apa, Johann Peter, minden hétköznapját robotban töltötte: a
gyárnak élt. De jött az ünnep s ő kimenekült Bécsből a Wolfgang-See partjára,
fölvette Hans Sachs (a költő és varga) ónémet zubbonyát és kosztümben, mint egy
nemes Wagner-énekes, egész nap muzsikált
érdekes vendégeinek, Billrothnak, a halhatatlan nevű sebésznek. Hans Makartnak,
a híres bécsi piktornak, akik a legjobb barátai voltak. Hans imádta az apját.
Sok mindent átvett tőle. A robotos,kemény hétköznapokat s a romantikus és
fényűző ünnepeket. A munka aszkézisét s a pihenés tobzódását. A race-növést, a
délceg termetet. A vagyongyűjtés ambícióját, a művészi kultúrát… De egyet nem.
Ő nem óhajtott családot alapítani. Neki nem volt lelki szüksége sem feleségre,
sem számos gyermekre… Imádta az egyedüllétet. Cellák magányát. Nem mintha nem
érdekelte volna a Nő. Érdekelte. De csak szórakozásul, amikor ráért, amikor
útnak engedte komoly gondolatait. Ilyenkor feldíszítette életét a Nővel…
A
faragott nimfa után eleven grófné következett. Nagystílű, darázsderekú mondaine
dáma, akinek a Burg tövében palotája volt, s aki fél napon át lovagolt a
Práterben. Tízévi szerelem után még mindig magázták egymást. Bonton uralkodott
és előkelőségekből állt a hangulat. Hans kénytelen-kelletlen rájött, hogy ezt
nagyon unja. Végül is még csak harmincöt éves volt. Olyan szép férfi, hogy a
bécsi utcán utána kacsintottak a „süsses Mädl”-nek. Egyszer, karácsony
éjszakáján egyedül bandukolt haza legénytársaságból. A havas aszfalton szép
fiatal leány sietett előtte. Megszólította A lány – kis artistanő –, üde bécsi
dialektusban felelgetett kérdéseire. Népies volt, primitív s a hangja
csilingelt: Hans elragadónak találta. „Mezei virág” – gondolta és örült, hogy a
nő – nem előkelő. Elkísérte a kislányt a lakására. A láng kiszaladt az udvarra
vízért, hogy majd teát főz, - Hans nem ült le, csak állt és körülnézett. Nézte a kis vaságyat a kopott
takaróval, a horpadt mosdószekrényt, a füstölgő petróleumlámpát. Eddig letében
nem látott ilyet. Náluk a cselédség is fehérlakk bútorok között lakik… Kivett a
zsebéből tíz darab bankjegyet. Annyi pénz volt ez, amennyit ilyen szegény leány
hónapokon át keres. És szétteregette a bankjegyeket, egyest a párnára, egyet a
pohár alá és így más-más helyre, a többit is – azután kinyitotta az ajtót és
lábujjhegyen megszökött. De kinn, az ablak alatt megállt és hallgatózott.
„Jessus Marie! – hangzott benn a kislány örömteljes sikolya. – Das Christkindl
war da! Das Christkindl!” Hans soha nem felejtette el ezt az ujjongást. És ha a
szegénység szaga el is kergette őt a „mezei virág” szobájából, aznap éjszaka
mégis rájött, hogy ő az egyszerű nőt, a primitív Évát szereti és hogy
szerelemben egy életre elég volt a szertartásos hangból és előkelőségből.
Akkoriban
történt, hogy a bécsi gyári üzem átterjeszkedett Magyarországra is. Szükségessé
vált ez, mert igen sok magyar mágnás vele restauráltatta ősi kastélyát, de a
céget felkapta a gazdag és ízléses budapesti polgárság is. Lakás, azaz otthon
kellett ezek után Hansnak a magyar fővárosban. Egy régi klastromot vásárolt meg
és átalakította pompás kastéllyá. Negyven szoba volt itt, de ő mégis benn a
városban, a cégiroda mögött egy nagy raktárszobában lakott. Ezt a raktárszobát
nem bútorozta be drága bútoraival („Minek? – mondta -, az jó – a klienseknek”…)
éppen csak egy fejedelmi kényelmű ágyat és egy nagy íróasztalt állított be,
egyebet nem. (Ezt a mondatot is magánhasználatra szánta: „Intelligens ember
csak egy szobában lakhatik”) Garderobeját, amely mindig úgy fel volt szerelve,
mint a nagy, konzervatív angol lordoké, faliszekrényekbe zárta. Fürdőszoba
helyett hideg zuhanya volt, cselédséget nem tartott, a kis bolti szolga
takarított rá, két vérben forgó szemű buldog-kutya volt a testőrsége, sonkát
ebédelt és tejet vacsorázott, reggel öt órától este kilencig dolgozott, akkor
lefeküdt és kimerülten aludt. Ezek voltak a hétköznapjai. Az atyai „sauere
Wochen”. A „varga” élete. De virradtak a vasárnapok is, vagyis nagystílű esték
és éjszakák… Az önmagának engedélyezett farsangolás a kilencvenes évek fényes
Pest városában.
Kedvenc
szórakozóhelye a fénykorát élő pesti mulató, a híres Somossy-orfeum lett.
Hans
a vivőréletnek szánt szabad estéken felöltötte remekfrakkját, vagy szmokingját
és számozott gumirádlissal – mindig ugyanazzal – elhajtatott a Nagymező utcába.
Természetesen saját páholya volt, amelyben egyedül ült. Megkülönböztetett
teríték, Pazar virág díszítette fenntartott souperasztalát, ahol behűtve várta
a nem-édes Roederer-pezsgő. Mégsem itt vette észre azt a szép félvilági hölgyet
– az orfeum állandó attrakcióját -, aki később híres barátnője lett, hanem
egyszer reggeli fényben, egy budai palotában… Egy magyar gróf, miként Hans,
híres vivőr és agglegény, egy napon magához kérette a bútorgyárost. Wild
pontosan tizenegykor levetette a hallban felöltőjét… A barna tölgyfalépcső fenn
az emeleten ugyanakkor megreccsent s a gróf szobájából egy uszályos ruhás,
mélyen dekoltált, báliasan öltözött hölgy lépett ki. az egyik livrés inas reásegítette
gazdag prémes selyemköpenyét, a másik inas tisztelettel feltárta előtte az
ajtót s a hölgy elmondhatatlan grandezzával távozott. Csupa öntudat volt,
sugárzott róla egy magabiztos szépség gőgje. ahogy a hall sötét
tölgyfalépcsőjén sietség nélkül lefelé lépegetett, vakító fehérselyem ruhában,
gyönyörű vállal, utána kígyózó uszállyal, diadémmal a hajában, és rózsásra
kifestve – olyan méltóságteljes pózt adott magának, mint egy jogaival élő
fejedelemnő. Ez igen dekoratívan hatott és mindennél jobban imponált Hansnak.
-
Ez a fellépés! – csodálkozott. – Honnan veszi ezt a lány? Igen,ezt a nőt
okvetlen meg kell ismernem!
A
megismerkedés nem volt nehéz. Másnap észrevette az orfeum télikertjében. – Ki
ez? – kérdezte a direktortól. - Nem méltóztatik ismerni? – csodálkozott az
igazgató. – Ez az a híres „Okos Elly”.
Az
ismeretséget Hang egy estére szánta – tizennégy hosszú év lett belőle.
Csodálatosnak
látta Hans ezt a nőt. Szépnek, mégpedig úgy szépnek, hogy az neki kellett… A
viruló köntösök alatt megtalálta benne a nép egyszerű leányát, a primitív Évát,
akit keresett. Saját bevallása szerint ő, aki egész nap a kultúra
legrafináltabb műtárgyaival, elite-emberek fantáziái és szeszélyei kielégítésén
dolgozott – üdülést, pihenést, újjászületést talált abban, hogy a csillogó nő,
aki esténként szórakoztatja: olyan természetes, ösztönös és ősi lény, mint
például a vadonban egy őz. De emellett ő, a vivőr, az ünnepek nagy tobzódója és
– dekadense szerette a nő körül a transzparenses éjszakák illatát, a festett világ
parfőmjét, szerelmes könnyű zenék emlékfoszlányait, mind azt a színt és
kavarodást, amely egy híres démon életével jár…
A
nő pedig tudott Hanssal bánni. Tudta, hogy Hans szereti, ha szenzációsan szép:
reggeltől estig törte a fejét ruha-szenzációkon. Már pontosan tudta –
tévedhetetlen Éva-ösztönével -, milyen szín, szabás, anyag, vonal tetszik
őrajta a nagyszerű ízlésű ember szemének. Tudta, hogy a belépésnek, a
megjelenés szempillanatának kell Hans előtt frappánsnak lennie – különben aznap
estére elvesztette a nő a csatát. Tudta, hogy ezzel szemben szellemileg a
világért nem kell kirafinálnia magát. Tudta, minél egyszerűbb szavakat használ,
minél akadálytalanabbul használja az éjszakai világ nyers tolvajnyelvét, minél
kevésbé igyekszik, hogy finom és szalonmodorú legyen – az annál jobban
mulattatja és meglepi finom barátját. A közös vacsorákból szoros kapcsolat nőtt
ki, Elly elhagyta a zajos lokálokat, Budára, a Hattyú utcába költözött kis
háromszobás, majdnem polgárias lakásba, egy cseléddel – és az élete azzal telt,
hogy várta Hansot. Hans lett az élete tengelye és néha hetekre láthatatlan ura.
Mert Hans fenntartotta a maga cella-életét. Változatlanul ötkor kelt, sok
munkanap után kevés ünnepet tartott és robotolt jobban, mint valaha. A nő
tudta, neki nincs jogában, hogy Hansot zavarja és elhívja. Ha meg akarja a
nagyszerű különcöt tartani, neki várnia kell, amikor az magától jelentkezik és
kívánja – vagy parancsolja? – hogy együtt legyenek. Hans nem volt féltékeny a
hosszú időközökben. A féltékenységet sohasem ismerte. Ő szerette azt Ellyn,
hogy sokan csodálják – és nem szeretett volna szeretni egy nőt, akit mások nem
szerethetnének… Mégis, a nő, önszántából, lassan elvonult az éjszakai
termekből. Talán megunta a mulatós életet, talán elfáradt, talán őszintén
szerelmes lett Hansba és többet adott neki, mint amennyit kért – ki tudja?
Tény
az, hogy nincs szerelmes hárem-rabszolganő, aki tökéletesebben szolgálta volna
hatalmas kényurát, mint a Budára elvonult szépasszony. Egész nap testápolásnak
élt, diétát tartott, hosszú sétákat tett és szabatta és varratta a legszebb
toiletteket, hogy a legközelebbi találkozásra megint csak új és hódító legyen…
Hans
felett nem ment el nyomtalanul ez a bálványozó viselkedés. A legszebb briliáns
ékszerekkel szinte elborította a figyelmes nőt – s a maga módján még többet is
megtett érte. Amikor látta Ellyben ezt a nagy elváltozást, barátságuk negyedik
évében, Szilveszter éjszakáján megkérte. Azt mondta neki:
-
Légy a feleségem, megérdemled. Közöttünk nem változik semmi, külön lakunk, a
Duna folyik lakásaink között – ez megőrzi a szerelmet…
Elly
azt mondta:
-
Nem. Te nem tudod, mit csinálsz. Én ezt nem érdemlem meg.
Tíz
éven keresztül minden Szilveszter-éjszakán megkérte őt Hans. Elly kilenc éven
át ugyanazt felelte. A tizedik évben (barátságuk utolsó Szilveszter napján) egy
árnyalattal másképpen válaszolt. Akkor azt mondta:
-
Várj. Még nem érdemlem meg…
Abban
az évben meghalt Elly. Züllött és aljas nő került melléje komornának, az
elirigyelte a gyémántjait, összebeszélt ismerősével, éjszaka rátörtek a
védtelen nőre, megölték, kifosztották.
Hans
úgy viselkedett a szegény nő ravatala mellett, mintha a férje volna.
Ország-világ előtt vállalta szerelmét. A dombbal szemben, amelyen a kastély
állt, egy másik dombtetőn húzódik a temető. Ott vett díszsírhelyet, ott
földelte el a hűséges barátnőt, a temető egyik kiugró teraszán… hogy a kastély
kápolnája ablakából ő odaláthasson.
Egy
nappal a temetés után, a kora délutáni órákban Hans tetőtől talpig gyászban és
kisírt arccal felment a temetőbe. Egyedül akart lenni a sírral… előtte való
nap, a temetés szertartása, ezernyi és ezernyi embert csalt ki a dombra… Most
hát egyedül lesz vele… De nem! Amint a sír közelébe ért, látta, hogy egy öreg
anyóka térdel ott a földön, imádkozik és sír.Reszkető kézzel egy csúnya kis
koszorút helyez a remek pálmák és drága virágok fölé: apró fehér viaszrózsákból
font, pár krajcáros piaci koszorút. Hans hagyta, hogy az anyóka kisírja magát,
hogy fölkeljen, indulni akarjon – akkor odalépett.
-Kicsoda
maga? – kérdezte tőle halkan és szelíden, hogy a kis öreg meg ne ijedjen. –
Rokona volt magának Elly?
-
Nem – felelte a nénike -, nem volt a rokonom, de a jótevőm. Valamikor
öltöztetőnő voltam a mulatóban, ahová a művésznő bejárt, öreg lettem, beteg
lettem, kitettek állásomból, nyugdíjam nem volt, családom nincs, elpusztultam
volna. És akkor ez a derék lány azt mondta nekem: minden hónap utolsó napján
menjek el hozzája, ami pénzt meg tudott takarítani, azt nekem adja. És nekem
adta. Mindig annyit, hogy meg tudtam belőle élni.
-
Úgy – mondta Hans és valami szorongatta torkát. – Hát erre a koszorúra hogy
volt pénze?
-
Ez maradt meg az utolsó pénzből, amit nekem adott. Úgy illett, hogy ezt
idehozzam…
Hát
bizony, a nénike sorsát a kis viaszkoszorú elintézte. Az az előkelő úr, aki a
sírnál megszólította, kezébe nyomott egy cédulát, azon egy címvolt. Oda menjen
minden hónap utolsó napján és megkapja járandóságát, mintha Elly élne. Cserébe
csak egyet mondjon meg: hol vette ezt a viaszkoszorút?
Az
anyóka megmondta az óbudai címet.
És
Okos Elly sírjáról másnap eltakarították a művészi kötésű drága koszorúkat, a
délszaki növényeket, a gazdagok sírja pompáját. Helyükbe kis viaszkoszorúk
kerültek, apró fehér rózsák, amelyek mögül kikandikál a rozoga drót. De ezekből
a koszorúkból odakerült egy szekérnyi. Mint egy óriás fehér máglya úgy áll
azóta is, és mindig megújítva a különös dísz egy különös ember akaratából a
különös életű leány sírján – mintha csak azt akarná jelképes beszéddel mondani,
hogy a jótetteiből emeltek neki sírkövet.
Ezzel
a nagy romantikus regénnyel el is viharzott Hans Wild életének nyara.
Azóta
egyedül viszi tovább hajlott vállain sorsát, energiáját és emlékeit.
Magányos
életet él – nincs már ünnepnapja, csak küzdelme, hétköznapja. És szakadatlanul
dolgozik…
Forrás: Színházi élet
XX. évf. 11. sz. Bp., 1930. márc. 9-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése