Az
Opera kulisszái mögött joggal nevezték a két híres primadonna közötti, hosszú
lappangó ellenségeskedés után kitört nyílt harcot „a hétéves háború dönt ütközeté”-nek:
csakugyan teljes hét esztendő óta dolgozott immár a két derék hölgy, szívósan
és emberfölötti erőmegfeszítéssel, a leggondosabban megválogatott
aljasnál-aljasabb eszközökkel azon, hogy egymás életét tűrhetetlenné tegye, ami
– dicséretükre legyen mondva! – mindkettőjüknek teljes mértékben sikerült is.
A
háború voltaképpeni eredendő okára már senki sem emlékezett többé; volt aki azt
állította, hogy az első összeütközés a jobb és előkelőbb öltöző birtokáért
történt hét évvel ezelőtt,míg mások szerint onnan vette kezdetét, hogy a kiváló
alténekesnő a függöny előtti közös meghajlás pillanatában szándékosan rálépett
a drámai szoprán sleppjére, miáltal az 2isteni Marini” nagyot botlott
hátrafelé, azután pedig ruhája hajlékony testének egy olyan tájékon kapott
váratlanul igen terjedelmes kivágást, ahol egyébként a világért sem szokás
dekoltázst hordani, ami persze szűnni nem akaró zajos derültséget keltett a
nagyérdemű közönség körében…
Akik
a színházak levegőjét ismerik, semmi különöset nem fognak benne találni, ha azt
állítjuk, hogy mindkét hölgy a magánéletben áldott jó, lágyszívű és
szeretetreméltó teremtés volt, akik csak a kulisszák idegölő és hajszával teli
világában változtak át vad amazonokká. Marini Mária, a jelenkor egyik
legragyogóbb szopránhangjának tulajdonosa, éppen olyan kiváló színésznő volt,
mint amilyen csodálatosan énekelt, egyébként pedig két világrész előkelő
társaságát bájolta el hódító eleganciájával, kedves modorával és kitűnő
humorával: törékenyen leányos alakja, nagy barna madonna-szemei,
gyerekesen-naiv mosolygása és szelíden lesimított fekete haja különben régi
ismerőseink a világsajtó illusztrált lapjaiból.
A
tüneményes althangú Jordan asszony ellenben igazán nem volt szépnek mondható:
százkét kilót nyomott már akkoriban, a válla dragonyosi szélességnek örvendett,
keblei állandóan viharzó tengerként hullámzottak és a szája, mely már nyugvó
állapotban is valószínűtlen méretű volt, éneklés közben még valószínűtlenebb
arányúvá vált képes tágulni. De a szörnyű kráterből olyan lágy, bársonyos és
mégis átható láng áradt ki, hogy senki sem tudott ellentállani a varázsnak.
Egyébként a derék Jordan magánéletében odaadó hitvese volt egy kopasz és
gömbölyű emberkének, aki mellette a titkár és öltöztetőnő szerepkörét töltötte
be és ezen kívül aztán semmi mást nem is csinált másfél évtized óta; - Hordán
asszony különben még meghatóan gondos anyja volt hat kis gyermeknek, akiket
felvonásközökben rendesen megszoptatott, amíg kicsik voltak, később pedig
példás szigorral nevelt tovább.
A
kisebb és nagyobb aljasságok, amiket a két kiváló primadonna egymás ellen az
idők folyamán elkövetett, olyan számosak voltak, hogy senki sem tudná ma már
pontosan felsorolni őket, - csak az utolsókra emlékeztek még a színháznál:
mikor egyik közös fellépésük alkalmával egymás karjaiba kell borulniok, a
Jordan olyan dragonyosi hévvel ölelte magához a Marinit, hogy az hangosan
felsikoltott és már a következő felvonás alatt megjelentek meztelen karján a
Jordan ujjának kék nyomai. Erre másnapra eltűnt Jordan öltözőjéből ama
nikkelből készült közönséges cipőgomboló, amit – Isten tudja, milyen babonás
okból? – az alténekesnő minden fellépése előtt keblének háborgó hullámai közé
szokott rejteni és ami nélkül a világ minden kincséért sem lépett volna a
színpadra. Hogy életbevágó fontosságú talizmánjából ismeretlen tettes
megfosztotta, két fellépését mondta le egymás után és csak akkor volt hajlandó
további éneklésre, mikor a gömbölyded férj egy vadonatújonnan vásárolt
nikkel-cipőgombolóról azt állította, hogy a régi került meg. De a Jordan
pontosan tudta, hogy drága talizmánját, melynek létezéséről a színháznál
mindenkinek tudomása volt, csak a Marini tüntethette el pár napra és ezért a
legközelebbi együttes fellépésük alkalmával véletlenül rá talált lépni százkét
kilós súlyával a drámai szoprán lábára, úgy, hogy az egész előadás alatt
sántított.
Ezek
az előcsatározások előzték meg azt az emlékezetes előadást, melyen a két
művésznő egy szép téli estén Aidát és Amnerist énekelte együtt. A második
felvonás elején a Jordan százkét kilója omlatagon hevert a keleti kereveten,
legyezőt, ingató rabnők között, mikor a Marini közvetlenül mellette, az
oldalkulisszák között felbukkant, kezében egy színházi újsággal, amiben éppen
azon a héten gyilkos karikatúra jelent meg a Jordan dragonyostermetéről és
valószínűtlenül nagy szájáról, - feltűnő zörgéssel lapozgatott benne, majd
hangos nevetéssel élvezte a rajzot percekig. A Jordan dühtől fuldokolva
énekelte tovább szerepét. Nemsokára színpadra lépett a Marini és ezen az estén
a két művésznő egyenesen elragadta hálás közönségét a királylányok kölcsönös
gyűlöletének realisztikus megjátszásával.
A
harmadik felvonás elején, a holdfényes Nílus-parti jelenetben Marini elbűvölően
énekelte a híres nagy áriát; diadalmasan szárnyalt az ezüst csengésű szoprán, a
legnehezebb frázisok is könnyedék szálltak ki az elragadtatva figyelő
nézőtérre, - most a fájdalmasan vágyódó, az elvesztett haza utáni nagy sikoly
következett volna, fel a magas cé-ig… de ebben a másodpercben a Marini kővé
meredve bámult a kulisszák közé: közvetlenül mellette állott a Jordan, kezében
egy fél citrommal, amelyet kedélyesen szopogatott. Savanyú arcokat vágva,
erősen megjátszva, hogy a citrom valóban
nagyon, de nagyon savanyú!
Marini
Mária kétségbeesve érezte, hogyan telik meg a szája nyállal, hogyan szorulnak
össze görcsösen nyelőizmai, - okvetlenül nyelnie kellene, de már nincsen ideje
hozzá: bele kell kezdenie a legnehezebb frázisba, a magasba lendülő
fájdalommelódiába… f, g, as, bé… és a máskor oly diadalmasan magas cé helyett
egy szánalmas nyöszörgés, egy vékony, reszketeg, leszakadással fenyegető
vinnyogás hagyta el a torkát, hogy az egész nézőtér ijedten felszisszent belé!
A
jelenet után Marini Mária megsemmisülten támolygott az öltözőjébe vissza, ott
sírógörcsben fetrengve átkozta a Jordant; másnap reggel a lapok szánakozva
írták, hogy az isteni Marini tegnap este nem volt jól diszponálva. ami ezután
következett, azt elképzelheti a nyájas olvasó: ultimátumszerű levél az Opera
igazgatóságához, amelyben a Marini szerződésbontás terhe alatt követeli, hogy a
Jordannak megtiltsák a színfalak mögötti „perfid citromevést”. Felháborodott
válasz a Jordan részéről: csak nem akarják neki előírni, hogy hol és mikor mit egyék? Talán bizony Marini őnagysága még meg fogja neki
tiltani próbálni, hogy színház után a vendéglőben egy roastbeefet rendeljen
magának? Mi köze ahhoz Marini úrhölgynek, ha ő – minthogy ez a hangszálainak
jót tesz, - színpadra lépése előtt egy citromot eszik?
A
diplomáciai jegyzékváltás kísérőjelenségeit, amelyek a legválogatottabb
kölcsönös sértésekben nyilvánultak meg, hagyjuk talán elmondatlanul. Gyengébb
idegzetű olvasók nemigen bírnák elviselni a felsorolásukat. Elég az hozzá, hogy
végül is a Marini győzött és sikerült keresztülvinnie, hogy az igazgatóság
általában megtiltotta a tagoknak, hogy a színpadon „bármely ételt elfogyasszanak”.
De nem sokáig örülhetett diadalának: a legközelebbi Aida-előadás előtt névtelen
levelet kapott, mint az a színpadi világban gyakori eset. A levél tartalma
azonban ezúttal némileg sajátságosnak volt nevezhető. Anonymus úr (vagy
úrhölgy?) géppel írott fejtegetéseit ilyenképpen vezette be:
„Ön
bizonyára ismeri a régi történetet az alchimistáról és a rinoceroszról? Hadd
frissítem fel az emlékezetét: egy alchimista végre hozzájutott egy biztos
hatású recepthez, amivel aranyat készíthet, de egyetlen feltétel alatt: ha
közben nem gondol rinoceroszra. Minthogy azonban az alchimista ettől fogva,
egészen természetesen, kénytelen volt arra gondolni, hogy nem szabad a világért
sem rinoceroszra gondolnia, tehát gondolt
a rinoceroszra – sohasem volt arra képes, hogy aranyat állítson elő. Azt hiszem
megértett, kedvem? Ha nem is lesz többé az Aida Nílus-parti áriája alatt jelen
a színpadon, az a bizonyos citrom. Maga természetesen arra fog gondolni, hogy
nincs jelen, - tehát mégiscsak a citromra
kell gondolnia és a következmények így is ugyanazok lesznek, mintha a
citrom személyesen jelen lenne!”
Legnagyobb
sajnálatunkra le kell szögeznünk, hogy perfid rinocerosz-történet kitűnően volt
kieszelve és teljes mértékben hatott… A Marini legközelebbi – és hosszú időre
utolsó Aida-szerpelése alatt a Nílus-parti ária alatt csakugyan a nem jelenlevő
citromra kellett gondoljon, a szája megint csak megtelt nyállal, a nyelőizmai
görcsösen összehúzódtak, nyelnie kellett volna, de nem volt rá ideje és a régen
oly diadalmas magas cé megint csak
szánalmas vinnyogásban végződött. Már az egész városban beszélték, hogy az
„isteni Marini” kezdi elveszíteni a hangját. A szerencsétlen primadonna betegre
sírta magát, napokon át tombolt, végül pedig aláírt egy szerződést
Dél-Amerikába és elutazott. De ott sem merte többé kedvenc szerepét elénekelni,
és fogcsikorgatva engedte azt át egyik gyengébb vetélytársának.
Mikor
hónapok múlva visszaérkezett, a színháznál mindenkinek feltűnt, mennyire
kerülte az embereket. Legnagyobb rémületére ugyanis a nem létező citrom
szelleme most már időnként más operánkban
is kísérteni kezdett, - legjobb szerepeiben! Elég volt, hogy éneklés közben egy
másodpercre eszébe jusson, hogy nincs jelen a citrom és máris el volt veszve.
Mind gyakrabban rontotta el a legbiztosabb hatású áriáit ezzel és világhíre a
legkomolyabb veszedelemben forgott…
Végül
is egyik idegorvostól a másikhoz futkosott, psichoanalizáltatta is magát,
miáltal csecsemőkorában boldogult nagyatyja iránt érzett és eddig nem sejtett,
boldogtalan szerelme napvilágra került bár, de a citrom szelleme ezentúl is
kísértette és kétségbeesés örvényébe döntötte. Minthogy azonban szelídebbé, sőt
szinte félénken udvariassá vált a kollégákkal szemben, akikkel azelőtt
gyalázatosan bánt volt, a színháznál kezdték sajnálni, sőt megszeretni, - most
mindenkivel jó viszonyban volt már, csak a Jordannal néztek el egymás fölött,
miközben a dragonyoskebel hullámai
aggasztóan háborogtak, valahányszor az alténekeskedő közelébe került.
És
itt, ezen a ponton aztán beleavatkozott a hadviselés sorsába a Seregek Ura, a
Jóisten, saját felséges személyében és azt mondta: Halt! Elég volt! Ez a
szegény Marini már eleget vezekelt!” Minthogy pedig Isten útjai tudvalevőleg
kiszámíthatatlanok, ez a fordulat a következőképpen következett be:
Egy
nap Jordan legkisebbik fia megbetegedett súlyos formájú vörhenyben, és állapota
napról-napra rosszabbodott; a kis gömbölyded férj bánatában majdnem szögletessé
fogyott, a felesége sebesre sírta a szemeit, de minden hiába volt: az orvosok
kíméletesen tudatták velük, hogy a gyermek felépüléséhez kevés reményük lehet.
A Jordan, félőrülten a kétségbeeséstől rohant a templomokba, hogy különböző
szentek oltára előtt gyertyákat áldozzon. Otthon titokzatos varázslatokkal
kísérletezett, még „szenet is oltott”, hogy esetleges „szemmelverés” ellen
védje a gyereket; három napig böjtölt, sőt végül a nikkel-cipőgombolót is
feláldozta, amennyiben egy átvirrasztott éjszaka után kihajította az ablakon, -
de ez sem használt. Semmi sem használt, a kisfiú már önkívületben feküdt órák
óta.
De
mire nem volna képes a szerető anyai szív? Végül is a derék Jordan a lehető
legnagyobb áldozatra is hajlandó volt, csakhogy gyermekét megmentse és ezért
elhatározta, hogy ki fogja békíteni a Marinit és megszabadítja a citrom kísértő
szellemétől! Aznap este Marini éppen fellépett és a szerencsétlen anya néhány
meleg szó kíséretében pompás virágkosarat küldetett az öltözőjébe.
a
virágkosárnak kevés hatása volt: minthogy a Marini szentül meg volt győződve
róla, hogy a gyönyörű vörös rózsák vörhenybacilussal szándékosan meg vannak
fertőzve és a Jordan csupán azért küldte őket, hogy a betegségét őreá is
átvigye, ijedt sikoltozással azonnal kivitette őket az öltözőjéből. De
szándékait illetőleg, mert – a kisfiú csodálatos felgyógyulása után -, mikor az
alténekesnő először jelent meg a színháznál, egyenesen felé tartott, megölelte
és mindkét arcán megcsókolta, azután kissé zavartan, de a nagylelkű adakozó
rejtett büszkeségével súgta a fülébe:
-
Tudom, hogy mit kell tennie, hogy a citromtól megszabaduljon, drága Mariam!
Amint a citrom eszébe jut, gondoljon
azonnal egy kis cukrot és sok vizet hozzá! Ez együtt éppen limonádét
képezne, jót tesz, felfrissít és nem zavarja az éneklésben…
Marini
Maria elámulva nézett fel rá; látta, hogy komolyan gondolja, amit mond, sőt
őszintén meg van hatva, azon felül a tanács meggyőzően hangzott és hatásosnak
is ígérkezett. És így fekete madonna-fejecskéjét hálásan fektette oda a
dragonyos kebel viharos hullámaira, és egy meleg ölelés pecsételte meg az immár
nyolcéves, háború utáni békét.
A
következő héten a két művésznő hosszú idő után megint együtt lépett fel az
Aidában, a Nílus-parti nagyária alatt a Marini csakugyan odagondolta villámgyorsan
a citrom mellé a cukrot és a vizet és a magas cé ezúttal megint a régi
diadalmas fénnyel szárnyalt és hódított.
Mondanunk
sem kell, hogy a két híres művésznő ettől a naptól fogva a legmelegebb
barátságot tartotta fenn egymással, sőt, a Marini kell a hetedik Jordan-gyerek
keresztanyja. Szoros és hűséges együttműködésben fáradozott a két világhírű
primadonna a következő évtized alatt azon, hogy szívósan és emberfölötti
kitartással tegyék a lehető legelviselhetetlenebbé egy újonnan feltűnt, igen
kiváló, fiatal énekesnő é letét, és ez – dicséretükre legyen mondva -, teljes
mértékben sikerült is nekik, amit a nyájas olvasó talán elvetendő cselekedetnek
fog tartani De tessék meggondolni, hogy ez a fantasztikus történet azért
végeredményben mégis csak erkölcsös alappal bár: egészen bátran kaphatta volna
ezt a címet is: „Az anyai szív szeretete
mindent legyőz!”
Forrás: Színházi
élet XX. évf. 12. sz. Bp., 1930. márc.
16-22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése