Vörösmarty Mihály (1800-1855): Madárhangok

Szól a pacsirta fönn lebegvén
S az égiekhez közeledvén:
Érzem szelíd leheleted,
Üdvözlek, oh szép kikelet!
A tél- s nyomornak vége már,
Derült az ég, nyílt a határ.
Már búvik a fű, mely felett
Rakandom kisded fészkemet.
S mely ifjan oly szép, enyhe, zöld,
Terített asztal lesz a föld.
Oh kéj, öröm!
Oh kéj, öröm!
Gyönyörtanyánk leend a föld.
*
Jön a veréb, a nagy faló,
Röptében ígyen szólaló:
Csip, csep!
Csip, csep!
Nem kell egyéb, mint hulladék,
Csak sok legyen, tüstént elég.
Paraszt betyár vagyok,
Éhségim oly nagyok,
Mint senkié.
Sem szántok, sem vetek,
Mégis kitelelek,
Mint bármi méh.
Fáradjon más, én majd eszem,
Mit lophatok, meg nem veszem,
Csip, csep!
Csip, csep!
Nekem nem kell nagy élelem,
Csak egy kis elhullt búzaszem.
*
És jőnek a zenészek:
Pintyőke és a csíz,
A cinke és rigófaj,
S a cifra tengelic;
S a merre csak tavasz van,
Erdő, mező, berek,
Víg énekök zajától
Harsogva fölzeneg.
Mind boldogok, s vigadnak
A nyár utójaig,
S öröm s a dal hevétől
Reszketnek tollaik.
Csak egy, a fő müvésznő,
Egy gyönge csalogány
Csattogja gyász zenéjét
A cserje vad bogán.
És annyi fájdalom van
És annyi kín szivén:
Embert megölne százszor
Ily gyilkos érzemény:
Hol éjeim?
Hol napjaim?
Szerelmeim?
Vigalmaim?
Ah messze más vidék határain
Lekötve vannak
Mély bánatomnak
A hitszegő társ könnyü szárnyain.
Ki hallja meg,
Hogy szenvedek,
Hogy szüm beteg?
A rengeteg!
A rengetegben hang viszhangra lel,
Nekem magamnak egy hang sem felel.
Ha sas vagyok
S vad keblem ég,
Fenn szárnyalok,
Fenn mint az ég,
S a nap tüzéhez adva lángomat,
Felgyujtom e hitetlen lombokat.
De én, de én
Csak sírhatok,
Oh én szegény!
S meghalhatok.
Szakadj ki lelkem, s zengj el mind dalom:
Mi vagy te más, mint hangzó fájdalom!
Igy énekelt a cserje vad bogán
az erdő szíve, a kis csalogány,
S ki szólna, míg az erdő szíve fáj?
Búsan merengve hallgatott a táj.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.