Már zúgnak a harangok, már búg a rekviem,
Mindenkihulló könnyel egy gyöngyöt sír a szem.
Ó magyarok, nézzétek! Ilyet csak néha láttok:
Együtt zokognak halkan a népek és királyok!
*
Circumdederunt me inferni dolores -
Igen, a földön így volt! De most már minden jó lesz!
Míg köztünk járt, viselte szivében a pokolt,
Éltetve milliókat, szelíden haldokolt.
Mi vigadtunk, örültünk – ő könyektől vakon
Járt koronás fejével a legszebb tájakon.
A földi boldogságból csak ő maradt kizárva.
Mind gyermekei voltunk… Csak ő volt köztünk árva!
Igen, a földön így volt! De most már minden jó lesz.
Circumfederunt me inferni dolores!
In paradiso decucant te angeli -
igen, a boldog édent bizonnyal megleli.
Az angyalt angyalok ragadják föl a égbe,
Sok földi bánatért örökös üdvösségbe.
Vidulni, örvendezni egy jobb hazába’ fent
Ki méltó, hogyha ő nem, a szép, a jó, a szent!
Örömben, fényben, üdvben ringatja majd az ég,
Sőt ennyi kínra balzsam ott fenn sincs tán elég!
Menj a paradicsomba, te jósággal teli!
In paradiso deducant te angeli.
Et cum Lazaro, quondam paupere -
Igen, a koldus Lázár jól bánik majd vele,
Mert nem vetette meg, sőt inkább védte, szánta
A sínylőt, a szegényt s kegyelmes volt iránta.
Dúsnak, szegénynek egyként irgalmas anyja volt.
Trónjának magasából a koldushoz hajolt,
És áldott közelében enyhült a szomjas, éhes!
Fölment az elhagyottak hatalmas Istenéhez,
A hol a koldus Lázár jól bánik majd vele!
Et cum Lazaro, quondam paupere…
Avitam sempiternam habeas -
Igen, hiába zár el a bécsi kripta-ház,
Te halva is, királyné, uralkodol e népen,
Mely örökös trónt állít tenéked a szívében!
Idővel, Dolorósa, úgy állasz majd elébe,
Kibékült, bájos arczczal, mint a Madonna képe,
Mint az a boldogságos, országunk patrónája!
Hozzád való szerelmünk a próbát híven állja,
Tőlünk hiába ár el a bécsi kripta-ház!
Vitam sempiternam habeas…!
*
Kik azok? Kik jönnek a messze határon?
Egy… kettő… tíz – azután még három!
Szálas vitézek, halvány katonák,
Szép homlokukon bús vértanúság.
S az egyik szél… Hatalmas a válla,
Mellét veri csaknem a sűrű szakála:
„A bosszúállást én is prédikáltam!
Sóhajnak, imának útjába álltam,
Ha jött fel a földről, a trónról a mennybe
S szólék daczosan: Ide nem megyen be!
De most azt mondom: Szűnjön az átok!
Betelt a mérték! Én megbocsátok!
Én azt a nagy asszonyt sírjába kísérem!
Bajtársak! Hősök! Jöttök-e vélem?”
Megcsörren a kard, a földbe takart,
Tűz járja keresztül a szívet, a kart,
Egymásra néznek, szablyát csatolnak.
„Megyünk mindnyájan!” Csak ennyit szólnak.
*
Viszik a nagy asszonyt császárok sírjába.
Kopog a köveken fejedelmek lába.
Királyok kísérik tündöklő sorokban,
S a fényes urak közt látatlanul ott van
Az a tizenhárom.
Tisztelgő szablyájuk csodásan csillámlik.
A ki látja, így szól: valahol villámlik!
Egymást mellett, büszkén, mint egykor, a csatán,
Kivont karddal ott megy a koporsó után
Az a tizenhárom.
Püspök, érsek, császár, kamarások népe
Kíséri a Drágát a kripta elébe.
Pompásabbat, szebbet nem látott a város.
Ámde méltóságban mindent túlsugároz
Az a tizenhárom.
A hová lemenni senkinek se szabad.
Oda is behatol a daliás csapat.
A mikor leteszik a helyére szépen,
Ott áll a királlyal a kripta ölében
Az a tizenhárom.
A ki lenn volt, feljön. Még az is ott hagyja,
A ki azt az asszonyt legjobban siratja,
A kinek a lelke marad a halottnál.
Csak azok nem mennek. Tisztelegve ott áll
Az a tizenhárom.
Csönd. Sötétség árak a világra széjjel,
Csak lenn, a kriptában, csak ott nincsen éjjel.
Van, magyar királyné, a ki őriz téged:
Ragyogó kardjával ott áll díszőrséget
Az a tizenhárom!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.
2026. okt. 24.
Ábrányi Emil (1850-1920): A kapuczinusok templomában
Erzsébet királyné (1837-1898)
Hogy ki volt Ő, mondják e a krónika rövidségével és fontosságával e sorok:
Erzsébet királyné, Miksa bajor herceg és Ludovika hercegnő második leánya 1837. dec. 24-én Possenhofenben, Bajorországban született. Ifjú éveit szülői körében töltötte, csöndes idillben, távol attól a ragyogó fénytől és pompától, amely a királyi udvarokat körülveszi.
Mikor elérte a tizenhatodik évét s mikor szépsége is ifjúsága teljes pompájában ragyogott, már menyasszony volt. A király Ischlben tartotta vele eljegyzését 1853. augusztus 18-án. Nem egészen egy esztendő múlva, 1854. április 24-én történt az esküvő, amely Bécsben ment végbe. A nép, amely sokat hallott Erzsébet szépségéről és sugár alakjáról, lelkesen és melegen fogadta. A fiatal királyné valóban szép és elbájoló volt. Szívének jósága, lelkének nemessége azonban túltett szépségén s nagy igazságot mondtak akkor, mikor azt állították, hogy a legjobb királyné Bécsben lakik. Az esküvő ünnepségei fényesek voltak s ha ebből a fényből Magyarországra akkor kevés jutott is, a királyné szívét mégis megérezték azok a politikai elítéltek, akik ekkor kegyelmet kaptak. Az ő jó szívére vezetik azt is vissza, hogy az országban még mindig érvényben volt ostromállapotot megszüntették.
Erzsébet királynénak négy gyermeke született. Zsófia, ki 1855-ben született és aki már 1857-ben meghalt, éspedig Budán. Második gyermeke Gizella, aki Lipót bajor herceghez ment nőül. A harmadik szülött Rudolf trónörökös volt, akinek tragédiája még mindannyiunk élénk emlékezetében van. Negyedik gyermeke Mária Valéria, aki 1868-ban Budán született s aki Ferenc Salvator főherceg felesége.
A királyné magyar földre először 1857-ben lépett, amikor a király kíséretében az ország legnagyobb részét bejárta. A magyar nép, amerre csak járt, mindenütt lelkesen, szeretettel fogadta, sejtelmében annak, hogy ez a jóságos és nagyszívű asszony áldást terjeszt maga körül. Ezért nem csoda, hogy szívének vonzalma a magyarok iránt növekedni kezdett. El is határozta, hogy magyarul megtanul Báró Eötvös József ajánlatára Falk Miksa vállalkozott arra, hogy a magyar nyelvre oktassa és megismertette vele irodalmunkat. Falk igen sokat és igen érdekes dolgokat írt a királyné szorgalmáról s a magyarok iránt érzett igaz vonzalmáról. A kiszivárgott hírek minden magyar szívet feléje fordítottak.
1866-ban az osztrák-porosz háborúidején Erzsébet királyné gyermekeivel együtt Budapestre költözött. Igen boldogan és igen egyszerűen élt itt gyermekeivel s megelégedettségén csakis a háborúról érkező rossz hírek ronthattak. Ekkoriban mondta gróf Andrássy Gyulának:
- Ha Olaszországban rosszul mennek a császár dolgai, az nekem igen fáj, de ha Magyarországon mennek a dolgai rosszul, az engem megöl.
A koronázás alkalmával, 1867. június 8-dikán olyan hatást tett a magyarokra, mint annak idején Mária Terézia. Ez a szeretet tartotta Buda várában akkor is, mikor Mária Valéria született. Már ez idő tájban sok időt töltött Gödöllőn, ahol minden udvari etikettről menten forgolódott az őt imádó nép között.
1869. április 17-én írta azt a levelet Deák Ferenchez, amely a múzeumban ma is látható, s amely szóról-szóra így hangzik: „Ámbár úgy vagyok értesülve, hogy ön nem szívesen fogad el meghívást ebédre, mégis engedje reménylenem, hogy ez alkalommal kivétel leend ön előtt tisztelője Erzsébet.” Mikor azután Deák Ferenc meghalt, a királyné a ravatalánál megjelent és hosszasan imádkozott.
Egészségi szempontból a királyné részt vett a vadászatokon is s egyiket volt a legkitűnőbb lovasoknak. Sportnak, vadászatnak egyszerre véget vetett azonban az a rettenetes csapás, amely 1889. január 3-án zúdult rá, amikor Rudolf trónörökös oly váratlanul s oly megrázó körülmények között meghalt. Egészsége ez időtől kezdve rohamosan hanyatlott. Az esztendő legnagyobb részét utazással töltötte. Különösen szeretett bolyongni a tengereken s yachtja nagy utakat tett meg vészben, viharban egyaránt. Utazásai közben, amikor a görög nyelvet is megkedvelte, különösen megtetszett neki Korfu, ahol a híres Achilleont is építtette, amelyről annyi csodás dolgot írtak. És utazásai közben, távol a hazától, távol szerette magyarjaitól, kellett őt egy aljas rajongó orgyilkos tőrének érnie…
*
Hogy mi volt ő minékünk, mondják el a szív melegével e sorok.
Horváth Mihály kultuszminiszter volt a második felelős magyar minisztériumban 1848-ban és a szabadságharc leveretése után kibujdosott. Mikor Magyarországra ismét felvirradtak az alkotmányosság napjai s a politikai menekültek amnesztiát kaptak, az 1867. év elején Horváth is visszatért. Egy napon meghívást kapott a budai várba, hogy maga Erzsébet királyné óhajt vele sürgősen beszélni. Horváth elment a királyi palotába, ahol a várkertbe vezették, melynek egyik pavilonjában ült a királyné Ferenczy Ida udvarhölggyel, felolvasónőjével. Horváth hódolattal üdvözölte a királynét, mire az az ő édes hangján azt mondta:
- Kedves püspök úr (Horváth tudvalevőleg csanádi püspök volt), éppen Magyarország újabb történelmével foglalkozom s itt sok oly részletet találok, amely bővebb magyarázatra szorul; ön, mint történetíró a legilletékesebb arra, hogy nekem a kellő felvilágosítást megadja. Kérem, tegye meg ezt nekem.
Horváth megdöbbenve látta, hogy a királynő előtt az ő munkája fekszik, melyet a magyar függetlenségi harcról írt s melyet az emigráció alatt Genfben nyomatott ki. Ez a kiadás szigorúan el volt tiltva abban az időben Magyarországon. A királyné észrevéve Horváth Mihály zavarát, így folytatta:
- Éppen a debreceni függetlenségi nyilatkozatot olvasom az ön könyvéből; ennek ön részese volt; erre nézve akarom megtudni önnek, mint azon esemény egyik előkelő faktorának a véleményét, az egész tény körülményeiről, amelyek önöket erre a határozatra indították. Én a leplezetlen történelmi igazságot keresem, azért elvárom, hogy felelete teljesen őszinte lesz – annál is inkább, mert hiszen abban az időben még nem is voltam a dinasztia tagja, férjem nevében pedig – aki úgyszólván gyermek-ifjú volt még akkor –, sok olyasmit követtek el, ami, hogy megtörtént akaratán kívül, ő fájlalja legjobban. Higgye el, ha tehetségünkben állna, férjem és én volnánk az elsők, akik Batthyány Lajost és az aradi vértanúkat életre ébresztenők.
Órák hosszat magyarázta erre Horváth a királynénak a függetlenségi harc részleteit, egész őszinteséggel tárva fel a magyarok helyzetét s cselekvésük indító okait. Ezt az előadást mutatja be képünk, a maga megkapó alakjaival: az elérzékenyült királynéval, a kis Rudolf trónörökössel és Gizella főhercegnővel; Ferenczy Idával, ki zsebkendőjével törölgeté könnyeit és a háttérben elmerengve álló Andrássyval. A királyné feszült figyelemmel hallgatta a koszorús történetíró előadását, akit a fejedelmi asszony elbűvölő, rokonszenes egyénisége annyira meghatott, hogy e kihallgatás után lelkes arccal így nyilatkozott:
- A királyné valódi isteni asszony! A királyné rokonszenvét is megnyerte Horváth, aki ettől az időtől kezdve gyakori meghívottá lőn a budai várban, úgy hogy mikor a királyné leánya, Mária Valéria főhercegnő számára magyar nevelőt keresett, Horváthot kérte fel, hogy ajánljon neki ilyet. Horváth ajánlott és be is mutatott egyet, aki tényleg a hercegnőnek nevelőjévé lett. Ez Rónay Jácint volt, Horváth emigránstársa.
*
Az általános amnesztia után Kossuth Lajoson kívül a szabadságharcnak minden szereplője hazatért.
Hazajött Klapka György tábornok is, Komárom hős védője.
Erzsébet királyasszony, amióta elolvasta Horváth Mihály történeti művét, különös érdeklődést táplált a komáromi hős iránt. Midőn a felséges asszony megtudta, hogy a tábornok is visszatért hazájába, magához rendelte.
Klapka elment a királyi várkastélyba s jelentkezett. Azt mondták neki, hogy a királyné a várkertben sétál s azt kívánja, hogy Klapka ott mutassa be magát neki.
Úgy történt. Erzsébet királyné lebilincsel szívességgel fogadta s egyenesen így szólította: Tábornok úr…
Ez a gyöngédség felette meghatotta a szabadságharc hős tábornokát. Még inkább meglepte őt, midőn a királyné csakhamar a szabadságharcra tért át, Klapkának beszélnie kellett a hősi harcokról, Komárom halált megvető védelméről. A királyné könnyes szemmel hallgatta végig a várvédő hős visszaemlékezéseit.
Búcsúzáskor így szólt hozzá:
- Megkönnyebbült a lelkem, tábornok úr, hogy annak a korszaknak egyik legnagyobb élő alakjával ismerkedhettem meg.
*
Kedves epizódokban gazdag része a gödöllői királynapok emlékének a kis Valéria főhercegnő gyermekével.
A hetvenes évek vége felé a királyi család a szokottnál is hosszasabban időzött Gödöllőn, s gondos körültekintéssel kezdték meg a kis királykisasszony komolyabb nevelését s oktatását. A magyar királynak magyar földön született lánykája, magyar nyelven ismerkedett meg a tudományokkal s mindazzal a széppel és jóval, melyeknek mindenkor valódi kincsesháza volt fogékony, nemes lelke.
Nevelőnője Korniss grófnő volt, míg oktatása Rónay Jácint püspökre, a kiváló magyar tudósra volt bízva, akit annak idején a Rudolf trónörökös mellé a minisztertanács ajánlott a magyar történelem tanárául. Különben a kis királykisasszony, vagy mint felséges szülői nevezték: „kedves magyar leánynak” egész udvartartása magyar volt.
Őfelsége kívánságára az egyes tantárgyakat is magyarul tanulta Valéria főhercegnő.
- Leányommal naponkint magyarul imádkozzék. Azt akarom, hogy vallásos, d ne vakbuzgó legyen. A vallás vigaszára az élet folyamán mindnyájunknak nagy szüksége van!
Ez volt királynénk utasítása – Rónaynak.
Milyen királynéhoz méltó szavak!
*
Gróf Ráday Pál, Gödöllőnek a hetvenes években szolgabírája, 1873 november havában hivatalos volt őfelségeikhez ebédre. Az egyik szárnysegéd folyton kínálgatta Rádayt borral, úgy, hogy a király is észrevette:
- Igyék gróf úr! Hisz egy pohár bor a hazáért meg nem árt!
Ráday meglepetve nyúlt poharához:
- Felséges Uram, engedje meg, hogy a költő szavait tovább fűzhessem: a legelső magyar ember a király! Éljen a király!
S már üríteni akarták a poharat, amidőn királynénk szólt közbe mosolyogva.
- Hadd folytassam én is: Addig éljen, míg a honnak él!
*
A nemzet könnyei hullottak, amidőn szétvitte a távíró Deák Ferenc halálát 1876. január 28-dikán. Pénteki napon sújtott le a nemzet gyásza és hétfőn délelőtt egy Váci utcai virágkereskedés kirakata előtt nagy embertömegek csoportosultak, hogy láthassák a királynénak Deák Ferenc ravatalára szánt koszorúját. A koszorú, melyet ma is kegyelettel őriznek, babérlevelekből, s pompás fehér kaméliákból van kötve s bokorra kötött két arasznyi széles nehéz fehér atlasz szalaggal. Rajta ez a felírás kihímezve arany betűkkel:
- Deák Ferencnek Erzsébet királyné.
A koszorút maga a királyné helyezte a ravatalra. Hétfőn délután 4 órakor érkezett az akadémia csarnokába, ahol a ravatal felállítva volt, a királyné. Őfelsége mély gyászba öltözve, belépett a sötét csarnokba, melynek félhomályát csak a ravatal lángjai világították meg. S ekkor történt a fönséges jelenet, melynek emléke mindenkoron fog élni e nemzet kebelében. A királyasszony kezeibe vevé az általa előre küldött gyönyörű babérkoszorút, fellépett a ravatal emelvényére s udvarhölgye által segítve, gyengéden ráhelyezte a koszorút a nagy halottra. Néhány másodpercet töltött az örökre meghidegült nemes arcvonások szemléletében. A királyné szemében az igaz fájdalom könnye csillogott, azután leszállva, több percre áhítatos imába merült el a koporsó lábainál levő imazsámolyon, melynek balján (a koporsó jobbján) a király által küldött babérkoszorú feküdt.
Minden jelenlevő szemébe könnyek tolultak, látva, hogyan koszorúzza meg a nemzet koronás uralkodónéja a ravatalán fekvő legnagyobb hazafit. Imája végeztével csendesen távozott a királyné egy nemzet gyászának szomorú helyéről. A koporsón ott maradtak a királyné s a király már előbb odahelyezett koszorúi, tanújeléül, mily gyengéden és szeretetteljesen osztozik a királyi pár a nemzet gyászában. A magyar nemzet nagyon hálásan fogadta a királyné e megható részvétét és mindenki méltán tekintette úgy, mint a magyar nép iránt érzett rajongó szeretetének jelét. A megkapó históriai jelenetet később az állam költségén Zichy Mihály gyönyörű festményben örökítette meg, mely ma a Nemzeti Múzeum képtárának egyik dísze.
Ez volt Ő minékünk, szegény magyaroknak!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.
Ábrányi Emil (1850-1920): A nyolczadik tőr – 1898. szept. 10. )
Tövisből volt királyi koronád,
Fájdalmas szived hét tőr verte át,
De éltél s hordtad mind, mind a hetet,
Bár gyötrelmes kín volt életed,
S komor Kálváriáddá lett a föld -
A nyolczadik túr íme most megölt.
Halott vagy hát! Meghaltál messze, távol!
Miért is mentél el a magyar hazából,
Most nem siratnók gyászos, kora véged!
Hűségesen megvédett volna téged
Minden magyar, sőt bátor, büszke hévvel
Megváltott volna önnön életével.
Bár fönn lebegsz mér, mégis ugy-e látod,
Sír a magyar! Ó, ez a nép imádott!
A könyet, a mit lánczunkra hullattál,
És a mit a haza bölcsének adtál,
Mint tündöklő királyi ékességet:
Most millió szem adja vissza néked!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 38. szám, 1898. szept. 18.
id. Jankovics Marcell (1784-1949): A vén kocsis
Megy a szekér lassan nyikorogva,
Két kiszolgált ló van belefogva;
Vén kocsisa nógatással hajtja; -
Szint játszik a rongyos dolmány rajta:
Gyalog vánszorg fujó lova mellett,
A szekéren helyből már nem tellett,
Vagy talán a lovait sajnálja?
- „Gyí te Csillag, gyí te szegény sárga!”
’Jancsi bácsi, hova megy kend, mondja?
- „Zsákot viszek simonyi malomba” -
’Emlékszik-e? Kend vitt engem erre,
Ment a hintó porfelhőket verve…
Jancsi bácsi a zöld vetést nézte,
Azt mondotta nékem fütyörészve:
Ifiuré a virág a madárka’…
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”
’Zúzmarás volt a fák száraz ága,
Piros gyönggyé festé nap világa;
Puha hóba szánkónk nyomát véste,
Messze hangzott Csillag csengetése -
S visszatértünk csípős, fagyos este:
Karácsonyfám Jancsi bácsi nyeste…
S otthon anyám lágy kaláccsal várta’ -
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”
’Emlékszik-e, őszi nap volt épen,
Könyharmat ült mindannyunk szemében,
Jó apámnak kellett messze menni,
Útra, melyről vissza nem tér senki!
Nem szerette kelmed azt az útját,
Igazítá vissza kocsirúdját!
Jancsi bácsi, olyan lassan járta’…
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”
’Emlékszik-e, tavasz napkeltével
Hogy robogott tánczos négy pejével!
Ősz bajuszát mily hegyesre fente -
Vállán lebbent szép, zsinóros mente;
Esküvőre boldog szerelemben
Kelmed vitt el angyalommal engem -
Templomajtón tisztelendőnk várta’…
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”
„Emlékezem régi jó időre,
Emlékezem czifra esküvőre…
Ez a dolmány sokszor elmondja -
Mint én magam, oly hitvány most rongya -
Mutatja a czifra paszománt ott,
Hogy gazdája szinte gazdát váltott;
Mindkettőnket húz minden fa ága…
„Gyí te Csillag, gyí te szegény sárga!”
„Lovaim is kiszolgáltak sorra,
Ez a rudas – amaz gyeplős jobbra -
Reszket kezem, - fáj a szemem, lássa,
Ráborul a nap fogyatkozása!
Uj uramnál tört butor vén szolga,
A nyomorgás egyedüli dolga;
Jó ágy lesz majd nékem a sír árka…
Gyí te Csillag, gyí te lusta sárga!”
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 37. szám, 1898. szept. 11.
Oláh Gábor (1881-1942): Rózsás kedvem…
Rózsás kedvem pillangója
Ugyan merre jártál?
Mit bánom én – csakhogy itt vagy,
Csakhogy visszaszálltál!
Szállj le ide a szivemnek
Közes-közepébe,
Verőfényes jókedvemnek
Puha kis fészkébe!
Be más nap is virradna rám,
be boldog is lennék,
Ha te bohó kis csapongó
Nem szállnál el innét!
Csakhogy félek, attól félek:
Sohsem érem ezt meg…
Pajzán élted egy rövid nap:
Holnap sírba tesznek!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 36. szám, 1898. szept. 4.
Teveli Mihály (1867-1934): Diákélet
Ittam én is a küzdelmek poharából,
S mondhatom, hogy én is szenvedék;
Alig tudnám szerit-számát a sok bajnak,
Melyet vállaimra mért az ég.
… A gyermekkor öntudatlan boldogsággal
Sólyomszárnyon fürgén szállt tova;
Mig a Múzsák nem öveztek, bú tövise
Szivemet nem vérzé meg soha.
Kis falunkból, a hol addig hős vitézként
Nagy tetteket vittem végbe én,
Tornyos házak közé jöttem s tudja Isten,
Ott a nyúlnak lelke szállt belém.
Míg szívemben haza-haza szálltam néha,
Könnyem csillant könyvem lapjain.
S ráadásul, ha meglátták kényezésem,
Eldöngettek lakótársaim.
Az anyag, a földi gondok nem kínoztak,
Csupa szellem, csupa tűz valék.
Pénz nélkül is boldogultam s nem ártott meg
A szűk ebéd: leves, főzelék.
Mint a hogy az ég szokott, ha felhők járnak,
Úgy lett lelkem víg meg szomorú,
Majd az Aetna súlyos terhe nyomta főmet,
Majd a képzelt babérkoszorú.
Óh és mégis hogy örültem ott a létnek!
Hogy szőttem a jövő terveit!
Éreztem, hogy új világrészt fedezek fel,
Ha munkámban Isten megsegít.
Most az életgondok tengerárja környez,
Álmodozni nem igen lehet…
Csak úgy lopva álmodom át néha-néha
Az eltűnt szép diákéveket.
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 35. szám, 1898. aug. 28.
Váradi Antal (1854-1923): A régi könyv
Szegény anyának egy kis könyve van.
Lapozgat benne únos-untalan.
Kopott, elsárgult lapja és kötése.
Nem dobja el, - el nem dobhatja még se!
Késő vénsége oly magános, árva,
Minden reménye rideg sirba zárva.
Férj, gyermek és rokon elköltözött.
Egy maga van, emlékei között.
De nem… nincs oly egészen egyedül.
A kis könyv véle van!… El-elmerül
A megfakult lapok fölébe dőlve,
Pedig nem olvas egy betűt belőle.
Apró nyomás, kopott papír nagyon.
Könnyes szemét, mit a kor súlya nyom,
Olvasni hasztalan erőlteti.
Más írás int a kis könyvből neki.
… Az első lap kis, száraz nefelejtcse
Ott van, hogy ifjúsága emlékét rejtse…
… A második s a harmadik lapot
Két rozmaring, mit mint jegyes kapott.
A negyedik s a többi lap sorát
Fátyoldarab díszíti.. még odább
Az első gyermek aranyhajzatából
Egy fürt… körötte temetői fátyol…
Megint egy hajfürt, barna kis gyerek
Viselte!… Nézi, s úgy elkesereg…
Zoltán fiam!… édes egyetlenem,
Hogy téged el kellett veszítenem…
Aztán jön egy levélnek töredéke,
A férje írta… évek messzesége
Van e fakult lap s a jelen között.
Írója messze, messze költözött.
A diadalmas évek kelte rajt…
Ezer nyolcszáz negyvennyolcz… felsóhajt,
S előtte áll a végső út, a melyre
Férjét kisérte szivtépő keserve…
… A sárga lap kezében reszket… reszket.
Redős kezével halkan vet keresztet…
S imát mond… ó… e szörnyű gondolat.
Honvéd-atilla… a bitó alatt…
… S fordít tovább… egy-két száraz fűszál.
Ott nőtt a vesztőhely lábainál.
… Aztán jön egy sötét repkénylevél,
a melynek törzse drága síron él.
… Babérlomb végül ama koszorúból,
A mély a vértanúk hamvának hódol.
Mit érczszobrukra egy nemzet rakott.
Hisz néki is babért áldoznak ott!…
Nincs több a könyvben. Végig levelezte…
S aztán redős kezével ujra kezdte,
Kisírt, öreg szemével betekint
S elnézi a kis hajfürtöt megint…
A kis hajfürtöt, a száraz virágot,
A fűszált, mit a szörnyű helyen vágott…
A nefelejcset, meg a rozmaringot,
Mely egykor a menyasszony keblén ringott.
Szegény öregnek ez az imádsága,
Elnézi mind, mi néki kedves, drága;
S míg végig sírja, végig szenvedi,
Az emlék könyje - enyhülés neki…
… Csak, a mikor a végső laphoz ér,
A kezében reszket az a szent babér:
Mint hogyha néki, néki mondaná fenn -
Becsukja könyvét ezt rebegve: ámen!
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 34. szám, 1898. aug. 21.
Kun Béla (1886-1938): Honvédek sirján*
E sirhalom mélyén nincsenek halottak,
Apostolok, hősök csak álmodni szoktak.
Ha hozzájok szólunk, felébrednek, élnek,
A honszerelemnek tűz-nyelvén beszélnek.
Megdobban a vén föld, nyílik a sír szája,
Szól a hősi harczok harsány trombitája,
Robognak, mint villám, csata-sorba állnak,
És szemébe néznek újra a halálnak!
Halljátok a jelszót? – éljen a szabadság!
Bár az érte küzdők véröket hullassák.
Termőbb a szülőföld, hogyha vér a harmat,
Vérrel öntözött fa soha ki nem halhat!
A mi fejünk felett fölgyújták a házat,
Mégis hogy elzúgott egy nehéz félszázad,
Virul a szabadság terebélyes fája,
Honvéd-vér táplálta, gyűlhetünk alája!
Halljátok a jelszót? – halni a hazáért!
Vért, életet, mindent az édes anyáért!
Az ifjú menyasszony maradjon pártába,
Boruljon a hitves éjfélsötét gyászba,
Veszítse el apját az ártatlan gyermek,
Mint a kiket örök, de szent bánat ver meg,
Milliók álljanak a temető-szélen,
Temessen mindenki. Csak a haza éljen!
Halljátok a jelszót? – honvédek előre!
Mámorlázba jön a hősök szive tőle.
Háromszínű zászló előttök, utánok,
S erejük óriás, bár kevés a számok.
Csak hevül a lelkök izzó csatatűzbe,
S mintha zúgó szélvész felleghadat űzne,
Tépett foszlányokra úgy szakad az ellen,
Honvéd űzi és a honvéd győzhetetlen!
Halljátok a jelszót? – értitek-e őket,
Véditek-e ésszel, a miért ledőltek?
Valljátok-e ti is, hogy az élet semmi,
Szívben és lélekben ha rabnak kell lenni?
Rabiga nyűgében tesped z önérzet,
Elfásul a szív is, mely lángolva érzett,
Hitet tesztek-e hát az ő szent nevökre:
Szabadok maradtok most és mindörökre!
S így kik itt alusznak, el azok sem buktak,
Tenger-tömeg ellen megállni nem tudtak,
Sirba dőlve győztek; e nép boldogsága,
A magyar szabadság: szivük vérvirága!
Hős lelkök tüzétől mi, unokák égünk,
Vértanú-bukások győzelem mi nékünk,
Hajónk már sülyedett s künn vagyunk a parton,
Ily sirokon épült az erős Magyarhon!
Félre hát a gyásszal! Tépő fájdalomba’
Ne zokogjon senki, az itt hiú pompa.
Ne hulljon itt más könny, csak a hála könnye,
Nemzeti erőnek ez a drágagyöngye.
Kőszikla az élő, öntudatos hála,
Földrázó orkán sem hatalmasabb nála,
Mellette a zsarnok, a nyers erő törpe,
S vele győzünk, ha a félvilág ránk törne!
Itt a régi zászló! Ez az örökségünk,
Dúsgazdagok vagyunk, nem kell több kincs nékünk:
Őszbe borult hősök állanak alatta,
… Velök a holtaknak feltámadt csapatja.
A régi bajtársak összeölelkeznek,
Harczi kürt ha harsan, vezetőnk lesznek,
Dicsőségünk fénye az eget befutja,
S újra szól a világ: ez a hadak útja!
(* A debreceni csata évfordulóján, augusztus 2-án Debrecenben, a honvéd-temetőben szavalta a szerző.)
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 33. szám, 1898. aug. 14.
Arany László (1844-1898)
Arany Jánosnak, nemzetünk nagy öltőjének egyetlen élő sarjadéka, augusztus 1-é n meghalt. Arany László egy időben a legelső magyar költők egyike volt, s bár nem sokat foglalkozott az irodalommal, az, amit produkált,m éltó nevet szerzett neki. Benne a szalontai Arany-család kihalt. Már kora ifjúságában jelentkeztek költői hajlamai, s 18 éves korában egy kötet könyvet adott ki Eredeti népmesék címen, s Arany János nagy örömmel látta fia írói hajlandóságát s nagyon szerette, hogy fia a népköltészettel foglalkozik. A Kisfaludy-Társaság nagy népköltési gyűjteményét Gyulai Pállal együtt ő adta ki. Álmodozó lelke ott keresgélt az Alföld délibábos rónáin és áhítattal leste a bűbájos meseszót. Nem volt nálánál szorgalmasabb, odaadóbb gyűjtője a népköltészetnek s ha valahol egy új neméről hallott, fölkereste a népet, hogy közvetlenül ismerje meg alkotását.
Arany László 1844-ben született N.-Szalontán s iskolai tanulmányainak végeztével a pesti egyetemen jogot hallgatott,majd ügyvédi oklevelet szerzett, de nem lépett az ügyvédi pályára, hanem a Földhitel-intézetnél vállalt hivatalt, hol1880-ban igazgató lett. Mindazonáltal továbbra is élénk érdeklődéssel viseltetett az irodalom iránt és szalonjában mindig szívesen látta a tudósokat és írókat s alig volt nevezetesebb irodalmi mozgalom, melyben ő részt nem vett volna.
Az utóbbi időben sokat betegeskedett, baja azonban csak június végén lépett fel komolyabban s augusztus 1-én kioltotta életét.
Első költői sikerét a Kisfaludy-Társaság egy pályázatán aratat, amikor Elfrida című költői elbeszélése 1867-ben egyhangú elismeréssel vitte el a koszorút. A játszi tárgyat oly nagy művészettel írta meg, hogy e nemben kevés különbet mutathat föl a magyar literatúra. De országos nevet csak a Délibábok hőse szerzett neki, mely ugyancsak a Kisfaludy-Társaság pályázatán koszorúzva került ki. E költeményről annak idején nagyon sokat beszéltek. Arany László névtelenül pályázott vele s mikor jeligés levelét fölbontották, mindenféle kommentárokat fűztek hozzá és a korbeli legkiválóbb költők nevével hozták kapcsolatba. Sokáig nem tudták, ki a szerzője s mikorra Arany László neve kitudódott, egész legenda kísérte már a Délibábok hősé-t. Ez a gyönyörű verses regény a szabadságharc utáni korszak elkeseredett magyarjának kitűnő rajza. Hőse Hűbele Balázs, a sok mindenhez kapkodó búsmagyar, igazi típusa volt korának. A költemény ritka szépségei és a szokatlan dicséret, mellyel a pályabírák illették, de még különben hosszas rejtőzködése szerzőjének, irigyeinek éppen alkalmas volt, hogy Arany Jánost véljék és hirdessék igazi szerzőjéül. Arany Lászlónak sok keserűséget okozott ez és hosszú idpre el is hallgattatta. Csak egy nagyobb költői alkotásban ragyogtatta még nagy tehetségét, a Hunok harcá-ban, eben a magyar nemzet ezeréves küzdelmeit önségesen dicsőítő költői legendában.
Mikor a Kisfaludy-Társaság a magyar Shakespeare és Molière-kiadásait megindította, Arany László is tevékeny részt vett a fordítás munkájában. Shakespeare-től lefordította a Két veronai ifjú-t, a Tévedések vígjátéká-t és a Sok hűhó semmiért című vígjátékokat, Moliertől pedig a Tudós nők-et. Hivatalbeli nagy elfoglaltsága és a közéletben való élénk szereplése (Szalonta országgyűlési képviselője volt) elvonták íróasztalától, de nem az irodalmi é tudós társaságok munkásságától, ahol mindenkor ott lehetett őt látni. Az Akadémiában A magyar politikai költészetről címen tartotta meg székfoglalóját és egy igen szép emlékbeszédet írt a hatvanas évek egyik sokat emlegetett elbeszélőjéről, Bérczy Károlyról.
Temetésén, mely augusztus 3-án ment végbe, a tudomány és irodalom minden Budapesten időző képviselője részt vett. Koporsója fölött Gyulai Pál, az Arany-család legrégibb és leghívebb barátja a következő beszédet mondta:
A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a magam fájdalma nevében intézek hozzád néhány búcsúszót, szeretett, megsiratott és felejthetetlen barátunk. Dicső atyád emlékezete és saját irodalmi munkásságod csatoltak téged e két intézethez s atyád írótársainak barátsága mintegy örökségképp szállott reád. Oh, ki hitte volna hogy mi temetünk el téged, mi aggok, akik ismertünk mint vidám gyermeket, nagyreményű ifjat és munkabíró, erőteljes férfiút. Mily biztató jelek között léptél a nagy világba. Mily örömest tapsoltunk irodalmi sikereidnek, midőn kétszer nyertél koszorút a Kisfaludy-Társaság költői pályázatán, midőn sikerült Shakespeare- és Molière-fordítással ajándékoztad meg nemzetedet, midőn a magyar népköltészet maradványait gyűjtve, jeles értekezésekben fejtegetted a magyar népszellem nyilatkozatait, midőn irodalmi, nemzetgazdasági, politikai tanulmányokkal és bírálatokkal gazdagítottad folyóiratainkat.
És nemcsak az irodalmi, hanem a hivatalos pályán is kitűntél. Mint a Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója munkásságod javarészét ez intézet céljainak szentelted azzal a lelkiismeretes szorgalommal, amely sajátod vala. Atyádtól örökölt mély erkölcsi és nemzeti érzés nyilvánult minden tételben. Komoly, látszólag hideg külsőd érző, emberszerető szívet takart. S mily gyöngéden és hévvel szeretted nődet, akivel oly boldogul éltél. És most minden dúlva, összetörve romokban. Mintha a sorsnak kedve telnék abban, hogy a kiváló férfiakat pályájuk delén sújthatja le, mintha irigyelné a boldog házassági frigyet s örömest tépné szét.
De ádáz fájdalom ne bántsa hamvadat. Nyugodjunk meg az isteni gondviselés végzésében. A halál nem győzedelmeskedhetik a szellemen. Te nem haltál meg egészen reánk nézve. Folyvást élni fogsz nőd, rokonaid és barátaid szívében; az irodalomban azonban műveid tartják fenn emlékedet és mindazok, akik szerettek, még sokáig fognak emlegeti. Áldás poraidra: Isten veled! Isten veled!
Gyulai Pál beszéde után a nehéz érckoporsót hatfogatú díszhintóra tették s a menet a Fürdő-utcán, Andrássy-úton, Erzsébet-körúton és a Kerepesi-úton végigvonult a temetőbe.
Az Arany János szarkofág-alakú emlékkövét környező utakon csak úgy hemzsegett a sokaság. Valóságos tolongás volt, hogy a nyitott szájú kőmedencében megláthassák az Arany-család koporsóit. Azonban ezek közül csak Széll Piroska koporsója volt látható, melynek fedelén megfakult betűk látszottak: Széll Piroska, élt 20 évet. Ez a koporsó Arany Jánosné koporsója fölé van helyezve, míg a most elhunyt Arany Lászlónak atyja tölgyszekrénybe zárt koporsója fölött jut hely.
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 33. szám, 1898. aug. 14.