![]()
1.
Fére a sopánkodással,
Gyásznapok emlékivel;
Tettre vár a népszabadság,
Szabadságért tenni kell!
Hát ne mondjátok nekem, hogy
Nagy volt egykor a haza,
Mig tömjenfüstöt csak önnön
Istenének áldoza;
Hát ne mondjátok, hogy Róma
Hatalmában nagy vala,
S hogy a hellen népet áldá
A dicsőség angyala;
Hát ne mondjátok, hogy boldog
Galliának nemzete,
És hogy Albionra a nap
Éltető sugárt vete;
És hogy tul az oceánon
Nagy Washington szép hona -
Fére most a bámulással,
Tettre hí a hon szava.
Csak akarjunk, s minket is fog
Bámulni a nagy világ,
Csak akarni kell, s lezúzva
Zsarnok és a szolgaság!
Vagy ha nem, ha tétlen állunk,
S önkény ülend diadalt,
Százszorozva érdemlé olly
Gyáva nemzet, hogy kihalt.
Fére hát sopánkodással,
Nagy napok emlékivel;
Tettre vár a népszabadság,
Szabadságért t e n n i kell!
2.
Ifjak, föl a népcsatára,
Fegyvert, kardot fogjatok!
S elvesznek, mint naptól köd az
Alvilági fajzatok.
És ha nincsen mindeniknek
Gyilkolásra fegyvere:
Alkosson a zsarnok ellen
Kőfalat vaskebele.
Hulljanak bár csatasíkon
Ezeren, mint ládozat,
Veszteségünk még se lesz nagy,
Ha a nemzet nagy s szabad.
Sírjaink halmán fölépül
A szabadság temploma,
S végnyugalmunk édesebb lesz,
Ha szabad lesz a haza.
3.
Örvendj, magyar, uj nap derül,
Mellyről a jégkebel hevül,
Egy nagy tavasz Árpád hona,
Legszebb virág: a n é p j o g a.
A hont vak éjhomály fedte,
Baglyok huhogtak felette, -
A vészes halálmadarat
Legyőzte a n é p a k a r a t.
Rablánc csörgött karjainkon,
Alatta nyögött egész hon,
A nép nem emele panaszt,
Széttörve ö n e r ő v e l azt.
A szétágazó érdekek
Más lánccá egyesülenek,
a szent lánc, mi összefüze,
A szabadság tiszta tüze.
Mindent, mindent kivívhatunk,
Ha egy szivünk akaratunk,
S bár csapdos a tengerdagály,
A nép, mint egy szikla megáll.
S a nap, melly nyugoton leszáll
Egy szebb haza határinál,
Oda is elviszi a hirt,
a magyar mi lelkesen vítt.
De ha széjjelszakadozunk,
Nem egy szivünk, akaratunk:
Kaviccsá porlik a szikla,
Uj tél borúl határinkra.
Örvendj, magyar, új nap virad,
Mellytől a jégkebel dagad,
Egy nap tavasz Árpád hona,
Legszebb virág: a n é p j o g a!
4.
Kiküldtem a jövőbe
Keblem kivánatot,
Hogy megtekintse ott a
Hőn imádott hazát.
És visszajött az érzet,
Sötéten, mint a sír,
Mert ott gyászos dolgokról
Terjenge szét a hír.
S a gyászos sejtelemnek
Panaszrezgései
Nem szüntek a kebelben
Kesergve zengeni. -
De jött a boldog óra,
A szent szempillanat,
Mellyben a nép dörögte:
„Hazánk ismét szabad!”
Most kéjek tengerébe’
Uszik a romkebel,
Elszállt a honfájdalom
Minden keservivel.
Hisz nyugtot ennek a hon,
Ő adhat egyedül,
Mellyért, mint Vesta-oltár
Szent érzetben hevül.
5.
’Szabad népek hazái
A földön szerteszét!
Vegyétek uj testvértek
Forró üdvözletét.
Nem káprázott-e a szem,
Nem csengett-e a fül,
Midőn megvitte a hír,
Hogy nálunk is derül?
Hisz századok során át
Honunk’ felhő fedé,
Hogy a népek világa
Nevét is feledé.
De melly most szétterüle,
a szabadság napja,
Árpád nagy nemzetének
Fényét megmutatja,
S ösmerni fogja a föld
A szabad nemzetet; -
szorítsatok testvérkint,
Népek, velünk kezet.
6.
Szorítsatok testvérkint,
Népek, velünk kezet,
Lepelbe elborítva
A gyászemlékezet.
És bár mi elmaradtunk
Távolra tőletek,
Célunk tietekkel egy,
Ti szabad nemzetek!
Célunk a népszabadság
És egy boldog haza,
Mire a mult viharja
Sok átkot halmoza.
Célunkért híven küzdünk,
És vagy kivívjuk azt,
Vagy a sors népszivünkben
Halálsebet fakaszt.
7.
Tíz év előtt s tíz év után,
Mi változás rajtad, hazám!
Akkor a víznek árjai
Kezdének rajtad zajlani;
Most az ébredt népár zajog,
Keblében ihletláng lobog.
Tíz év előtt s tíz év után,
Mi változás rajtad, hazám!
A vízár mindent rombola,
Hová hulláma eljuta;
A népár rombol és teremt, -
Az ördögi, ez tiszta, szent.
Tíz év előtt a tíz év után,
Mi változás rajtad, hazám!
Ha ujra fordul egy tized,
Fog e sugárzani díszed?
Hoz e gyümölcsöt a csíra,
Melly hull földed határira?
8.
Aludt e nemzet, s álmodott
Száz és több éven át,
S ördögi vérszopó nadály
Emészté a hazát.
Aludt e nemzet,s álmodott,
Szép üdvét álmodá,
És alma közt rá a kaján
Bilincsét láncolá.
S a nemzet folyvást álmodott,
Mint csöndes síri bék,
Rablánc csörgését álmai
Üdvhangnak színlelék. -
Szabadság hangja dördüle
A távol nyugoton,
Belé vegyültek jobbjaink -
S fölébredett a hon.
A sír üréből, hol aludt,
Feljött a nemzedék,
Szemébe a szabad világ
Sugára ütközék,
És sír dombján, a hol aludt,
Virágok diszlenek,
Várók, hogy füzérré kössék
A szabad nemzetek.
Ki eltiporta a jogot,
Elűzve a kaján,
Örömhangok terjednek el
Végig a nagy hazán.
Örömhangod szép nemzetem
Egy nagyszerű ima,
Melly a megtisztult légen át
Száll ég határiba.
Soká pihentek ereid,
Fölébredt nemzetem,
Munkára hát, - mindenfelé
Vár a szent küzdelem.
Bár mások elhagyának is,
S messze haladtanak:
Van új erőnk álom után,
Utánok, honfiak!
9.
S mivel fölébredénk,
Mivel ébren vagyunk,
És uj napunk derül:
Tétlen nem állhatunk.
Kit merre hivogat
Lelkének istene,
Munkában lássa őt
A nemzet reggele.
S az éj homályiból
Még sok bagoly huhog,
Őrizni kell a hont,
S örökre élni fog.
És mert a keleten
Még éj uralma van,
Zsarnok hatalma dúl
Kormos homályiban,
Ki gyűlöli a jót,
Üldözi a napot:
Hazámnak fiai
Ébren virasszatok.
S ha jő az éj ura,
Nyomán a szolgaság,
Kardot ragadjon az
Agg és az ifjuság.
Mint nádat a kasza,
Döntjük a sereget,
Örömriadalunk
Megtölti a leget.
10.
P…….ihez.
Te tőlem elszakadtál,
Tán mert magasabban állsz,
És mert – melly egybefüze -
Tört a baráti lánc.
De hisz a szolgaságnak
Lerombolt romjain
Egy új erős vár épül
Hazánk határain.
A vár legyőzhetetlen,
Neve: t e s t v é r i s é g,
Benne szentelt oltáron
Szabadság lángja ég.
S te, ki a vár falára
Szinte hordál követ,
- Mert az egész hazában
Viszhangzák esküdet -
Te ellököd magadtól,
Jövő t e s t v é r e d e t,
Ha féreösmeré is
Tán egykor szivedet?
Testvéredet, ki a hont,
Mint te, úgy szereti,
S csak fáj, hogy ére, mit te
Tevél, nem teheti.
De míg te a falakra
Köveket halmozál,
Bár csak kavicsot horda,
De tétlen ő sem állt.
Az egybeolvadásnak
E szentelt ünnepét,
Tedd még magasztosabbá,
Fogadd el jobb kezét.
És bár erőm parányi,
- De nagy szümben a láng: -
Közös erővel küzdünk,
Ha sors vészt hoz reánk.
11.
Mohács, Mohács, halálcsapás,
halálcsapás ért tégedet;
Sokszor sirattuk síkodat,
Sirasd magas most hiredet.
Ha kérdi majd a maradék
Egykor a multak titkait,
S mutatja a kor istene
Hazájának nagy napjait:
Nem téged fog említeni;
Melly dicsőségünk elnyeléd;
De Pestet és tavaszelőt -
A nemzet fényes reggelét.
12.
Az é j- és s á r g a szín
A halálnak jele;
Mi már fölébredénk,
le vele, le vele!
Sárga s fekete szín
Terhes b o r ú vala:
De nekünk földerült
A népjog h a j n a l a..
Tűzzük az elvonult
B o r ú helyébe hát
Ébredő nemzetünk
Szivárványzászlaját.
13.
Tolong a nép, riad a hang,
Mozgás mindenfelé,
Nagy nap! Ezt a népakarat
Ünneppé szentelé.
Ünneppé, mert fölszabadult
Átkos bilincsibül
A szellem gyermek – gondolat,
A nép azért örül.
Egy ezred évet éltünk át
Néhány óra alatt,
Mert egy ütéssel lett szabad
Szó, érzés, gondolat.
Ne kárhoztasd a nemzetet,
Hogy kéje végtelen,
Hiszen kesergtünk eleget
A hosszu éjelen.
Oh bár tehetném évekké
E boldog perceket,
Hogy minden év deritené
A magyar nemzetet.
S az évek sorsa végtelen
Volna, mint a világ,
És csak a multkor mondaná
Mi az a szolgaság!
14.
Jöjj elő, történetek Musája,
És bámuld a nagy napot,
Millyet lángoló szemed szikrája
Még soha nem láthatott.
Küzdött a nép joga érzetében,
És kivítt nagy diadalt:
De polgárvér küzdelme hevében
Nem szennyeze vívó kart.
Nézzetek a nemzet zászlajára,
Tiszta az s szeplőtelen,
Fátyolt vetve nemzetünk multjára
Szebb jövőt hoz a jelen.
Rajta hát, magyar nép, a munkára,
Melly erőt kiván és férfikart!
S elkiséri szabadság sugára
Üdvpartjához a magyart.
Forrás: Forradalmi szikrák Jenőfitől. Pesten, 1848. Magyar Mihál, könyváruldájában.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. szept. 7.
Jenőfi (Szeberényi Lajos 1820–1875): Forradalmi szikrák
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése