Schier Aladár (19. sz.): Kálmán

 
Ül Kálmán a király széken
„Rám nézve az mégis szégyen,
A viszályt hogy meg nem tudom szüntetni!
Álmost kell itt, őt kell, őt kell
Kegyetlenül büntetni!”

Száll a hirnök gyors lovával,
Itéletet visz magával.
Hajtsuk végre először a gyermeken,
Büntetése apjának hogy
Kétszer olyan nagy legen.

Mindörökre vak a gyermek,
Csak a helyen van a szemnek.
„Édes apám, jó apám gyujts világot,
Nem láthatlak  sem tégedet,
Sem ezt a szép világot.”

Odarohan a fiáig,
Sir, de nem sirhat sokáig,
„Sujtson le a hatalmas ég haragja,
Kálmán, Kálmán ezt a tetted
Boszulatlan ne hagyja!”

„Apám, apám, nem jön végre
Hajnal eme setétségre?”
„Kálmán, Kálmán, nem elég, hogy szenvedek
Mért sujtottad mért sujtottad
Az ártatlan gyermeket?”

Ül Kálmán a király széken
Szunnyadozik mélyen, mélyen.
De felriad, szine válik fehérre,
Odatapad két kezével
Odatapad szemére…

„Hah! Hah! Ott, ott a vak rémek
Szemet kérnek, szemet kérnek?”
„Hogy adhatnék, hogy adhatnék én szemet?
Menjetek a nagy Istentől,
Jó Istentől kérjetek!”

„Ha el tudtad egykor venni
Tudj helyébe mást is tenni!”
„Távozzatok, távozzatok, kegyelem!”
„Könyörültél egykor ugy-é
Az ártatlan gyermeken!”

Térdre esik Kálmán király
Fényes trónja zsámolyinál
De hiába! Nem távoznak a rémek.
„Hah! Hah! Amott jönnek ujra
Szemet kérnek, azt kérnek!”

„Nem látjuk a szép világot
Szálljon reád minden átok!”
Hah nincs tehát ti nálatok kegyelem!?
Földre hullva – hidegen.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 6. sz. 1896. febr. 9.