Vörösmartyt a „Szózat” par excellence a nemzet költőjévé avatta. Midőn Széchenyi egy részéről erős döfést adott a magyar faj léha hiúságának, mellyel halálos tespedése között múltján andalogni s régi fényében tetszelegni szeretet; másrészről a merész jóslattal: „a magyar nem volt, de lesz”, egy szebb jövő hitére villanyozta fel a nemzet már-már elalélt lelkét: - a költők közül Vörösmarty lobbantotta lángra Szózatával azt a rajongó lelkesedést, mely az átalakulás küzdelmére képesítette. A Széchenyi bizarr jóslata azóta a nemzet imája maradt. Hatása mind a kettőnek óriási lett, mondhatni, egy egész történelem. Amaz kíméletlenül ledöntvén a múltnak idolumát, a hátranéző a jövőbe nézeti, hogy ezt biztosítsa neki; emez a múlt emlékeinek szentségére és az isteni gondviselés őrködésére hivatkozva, ihlett intéssel szólítja és kötelezi a még kétkedő, tétlen nemzetet, választani élet vagy nagyszerű halál között.
Imhol ez óda alapeszméje, mely a szózat nyitó- és zárósoraiban fölzendül: „Hazádnak rendületlenül légy híve”, mert „itt élned, halnod kell.”
A „szózat” értelme szerint valláserkölcsi fogalom és szó, mely fensőbb szellemtől eredő komoly intést jelent.* (* A héber költészetben gyakran találkozunk vele; ilyen például az égő csipkebokorból felhangzó Úr szava Mózeshez; vagy a Damaskusba siető Pál apostolt megtérítő égi hang stb.) Ezt a voltaképpi szózatot a nyolc első sor képezi, mely végül ismétlődik, egyrészt nyomatékosság végett, másrészt, hogy a szerkezetet kerek egésszé zárja.* (* E nyolc sor eredeti szövege, melyet Vörösmarty 1835-ben szerzett, így hangzott:
Hazádhoz mint szemedhez
Tarts hiven óh magyar!
Bölcsőd és sírod az neked,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely,
Áldjon vagy verjen a sors,
Itt élned, halnod kell.
A következő évben, 1836-ban az egészet elkészítvén, e kezdősorokat is megválasztotta. Dallamát Egressy Béni írta.)
A költemény derekában először hivatkozván a múlt dicsőségeire és gyászaira, a múlt irány tartozó kegyelet nevében a hazához ragaszkodás kötelességét fejti ki (3., 4., 5. vsz.), azután a megfogyott de meg nem tört nemzet jelenéből a művelt világnak erkölcsi tisztéből s az igazságot gondviselésből önbizalmat merítve, azt az erős hitet motiválja (6., 7., 8., 9. vesz.), mely végül vátesszé ihleti a költőt s megláttatja vele a nagyszerű jövőnek fenséges alternatíváját, az alapeszmének: „itt élned, halnod kell” empatikusabb variációját (10., 11., 12. vesz.), mely után a múltnak, a jelennek s a jövőnek eszmekörén megerősödve, parancsoló következményképp hangzik fel újra a „rendületlenül”.
Az egész költemény nyelvezete tömör, erőteljes választékos és fenséges, telve a gondolatoknak megfelelő remek alakzatokkal és szóképzésekkel. Tetőpontjára a stil a jóslati részben hág. A verselés technikája kifogástalan. Páratlan számú sorai négyes jambusok, a párosak hármasak. Utóbbiak rímlenek, de itt is, mint általán Vörösmartynál, igen szerényen rímlenek ama hatalmas összecsendülések nélkül, melyeket Arany assonanceaiban találunk.
De lássuk immár a „Szózat” jelességeit részleteiben. A hála motívuma tevékeny hazaszeretetre, a kényszerűség törhetetlen hűségre kötelez. Ily alapon azon alternatívával szemben, mely a szózat két utolsó sorában van kifejezve, a rezignálás is kötelességgé válik s a hőshalálra való elszántságban az erkölcsi élet épségét vértezi.
1. Hazádnak rendületlenül
Légy hive, óh magyar!
Bölcsőd az s majdan sírod is
Mely ápol s eltakar.
2. A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze,
Itt élnek, halnod kell.
Ez voltaképpen a szózat, a nemzet géniusza nevében fölhangzó intés, mely az első két sorban a hazához ragaszkodásra int, a többiben pedig e ragaszkodást energikus rövidséggel megokolva, kötelességgé erősíti. E megokolásban gradació van, amennyiben nemcsak a szülőföldnek éltünkben s holtunkban nyújtott adományaira s az ezekért tartozó hálára – mint morális argumentumra – hivatkozik; de rámutat arra a kényszerűségre – mint reális érvei s –, mely az európai népek közt magában elszigetelt eme fajt e helyhez köti, jó és rossz sorsban itt maradásra kényszeríti. A hála motívuma tevékeny hazaszeretetre, a kényszerűség törhetetlen hűségre kötelez. Ily alapon azon alternatívával szemben, mely a szózat két utolsó sorában van kifejezve, a rezignálás is kötelességgé válik s a hőshalálra való elszántságban az erkölcsi élet épségét vértezi.
A következő három versszak a hazaszeretet történelmi érvelését foglalja magában, az ezer éves múlt iránt tartozó kegyelet alapján, melynek felidézésére a költő egyszerű idősor szerint rámutat oly epikai és tragikai nagy emlékekre, melyek a honfi szívet méltó büszkeséggel töltik el, nevezetesen: a honszerzésre, a Hunyadyak fénykorára és a szabadságharcokra, a jog, a dicsőség s az áldozás eme váltakozó képeire ily menetben:
3. Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyŧ;
Ez melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
4. Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
5. Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harcz alatt.
A legjobbak elhulltak, a fényes diadalokra gyászos küzdelmek árnya borul, de az áldozat, mit a szabadság hősei vérük ontásával hoztak, nem veszett egészen kárba, ha a múltból csüggedő szemünk a jelenbe tekint, lelkünk erőt merít a „meg nem töretés” tudatából s a kegyelet fohásza önbizalommá erősödik, mert a nemzet életereje megmaradt.
6. És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után
Megfogyva bár, de törve nem
Él nemzet e hazán.
Az életerő e próbája az önbizalomnak első forrása. Emellett az élet-halálharcok, a gyászos csapások, melyek megfogyasztották a nemzetet létszámában, de életerejét meg nem törhették, méltó részvétet költhetnek az emberiségben, a művelt nagyvilágban, különösen Nyugat-Európa népeiben, miért is a nemzet a létjognak követelésével ehhez fordul és sorsáért ezt is felelőssé teszi.
7. S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
A művelt világnak e rokonszenves érdeklődése s erkölcsi kötelessége az önbizalom második forrása. A harmadik forrás a legszentebb és legmegbízhatóbb: az isteni gondviselés, mely az erkölcsi világrend alapját képezi s melynél fogva
8. Az nem lehet hogy annyi sziv
Hiába onta vért
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért;
9. Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksuly alatt.
Az isteni gondviselés nem nézheti közömbösen sem a múltnak, sem a jelennek nagy küzdelmeit. E hit magasztosan fölemelő, bár remény és balsejtelem cikáznak át rajta. E hit prófétává ihleti a nemzet költőjét, amikor a múlt kegyeletes nagyságán s a jelen biztató szent törekvésein erősödve merészen a jövőbe tekint, hogy ott is rámutasson olyan momentumokra, melyek a kitartó, rendíthetetlen hűségre köteleznek. A válság nem lehet messze: a jövő vagy egy jobb életet fog hozni, vagy, ha kell, halált, de tiszteletet parancsolót. Az élet százezrek hő imáinak teljesedése lesz, de a halál, ha jönnie kell, csak az ellenséges hadakon ontott vérfürdőn át jöhet: oly tragikum, melynek láttára az emberiség szemében gyászkönny ül. Ez értelme a szózat és a nemzet drámája végkifejlésekint látnokilag zengett alternatívának:
10. Még jőni kell még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
11. Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
12. S a sírt, hol nemzet sülyed el
Népek veszik körül
S az ember millióinak
Szemében gyászköny ül.
Íme, ezen kétes, de nagyszerű jövőt tárja fel nemzetének a költő. És a nemzet rajongó lelkesedéssel hitt 1848-ig a jobb jövő reményében, amidőn a költő hite a bekövetkezett nagyszerű élethalál-harcban megvalósulni látszott.
„Midőn a forradalom árja elzúgott – mond Gyulai –, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesült, a nagyszerű halál bekövetkezett. A költő mindig elkomorult ilyenkor, ingerülten mondá: a jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett. Gyermekeinek ama versszakok híján kellett megtanulniok a Szózatot. Megtört szívvel, de mély hittel nemzeti jövőjébe, szállott sírjába.”
És a költő nem csalatkozott: az ország temetővé vált, de a feltámadás reményével. Akik azon idők gyászát átélték, emlékezni fognak, hogy az ország csak erőt gyűjteni vonult magába; és annyi ezer szív nem hiába tört meg: mert eljött egy jobb kor mely után buzgó imádság epedett milliók ajakán, nem valami ábrándos álomkép alkotta jobb kor ugyan, de amilyent csak a való törvényeinek talaján létesíteni szabad. Ma e harcokat is a szabadság azon küzdelmei közé soroljuk, melyek emléke új kapocsként fűz még szorosabban e földhöz. És ha még folyvást hord nehéz harcokat rejtelmes keblében a jövő, úgy hadd zendüljön tovább is a múltnak s jelennek szigorú tanulsága, a jobb jövőnek záloga:
Légy híve rendületlenül
Hazádnak óh magyar!
Igenis rendíthetetlenül! Most annyi szent vívmánynak birtokában még rendületlenebbül, mint valaha, mikor aránylag kevesebb volt a veszteni valónk. Elemi csapások egyre-másra próbára teszik a sokat szenvedett ország népeit; külügyi viszonyaink között ország népeit; külügyi viszonyaink között keletről egy nagy kérdőjel kísért, idebent faji fondorlatok leskelődnek a magyar állam egysége ellen.
S ennyi óvatosságra és vállvetésre intő időjelekkel szemben ugyan mit tapasztalunk?
Az aggodalmas hűség helyébe lép az ősi bűn: az elbizakodás s a nemzet testét szerte tépi az ősi átok: a pártviszály. E rémeket egész sereg emberi gyarlóság kíséri s a felburjánzott szívben csenevész virág az önzetlen hazaszeretet.
Azért koronkint csendüljön meg az élet zsivajában az Arany visszhangzó szózata:
Hallottad a szót: „rendületlenül”?
Ábránd, hiuság, muló kegy, javak,
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Óh értsd meg a szót árban és apályon
- Szirt a habok közt – hűséged megálljon.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12., 13. szám, 1895. márc. 24., 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése