A szabadság sugárfénye áradt Magyarországra 1848. márcizus 15-én. A magyar szabadság születésnapja! Keletkezett, mint a tavasz, kifakadt, mint a rózsabimbó, ragyogott, mint a hajnalcsillag, mikor a nap keltét bejelenti. Nem fejedelmi kegy ajándékozta a szabadságot a magyar nemzetnek, mint drága ékszert, játszani vele; nem a királygyilkos hóhérbárdja, mint Angliában; nem a guillotine, mint Francziaországban; nem orgyilkos bomba fertőztették meg zsarnok vérével a népszabadság napját: szüzen köszöntött az be és méltósággal, mint egy nemes nemzetnek törvényes vívmánya, visszakövetelt jussa, visszaadott koronája.
Ország voltunk azelőtt is, de széttépve Erdélyre és Magyarországra; nemzet voltunk, de a privilégiummal bíró karok és rendek kis nemzete; magyarok valánk, de latinul kormányoztak bennünket és németül; urak voltunk százezren, szolgák tizenöt millión; volt szabadságunk, az alkotmány és a Hármas könyv, de a ki a kormány ellen beszélt, azt bezárták, - a ki vétett, vagy nem bántották, vagy deresre fogták.
Más szabadságot kívánt a magyar, egyenlő szabadságot, jogot, kötelességet mindenkinek. Megszereztük magunknak! Megosztottuk az alkotmányt: a nemes a polgárral, - meg a földet: az úr a jobbággyal. Állítottunk nemzeti kormányt, megnyitottuk a börtönöket. A gondolatnak szárnyakat adtunk, hogy röpüljön … a magyar szónak becsületét szereztünk, hogy uralkodjék… A magyar nemzetnek kezébe kardot nyomtunk, hogy védje magát. A nemzet megesküdött, hogy szabad leszen: és talpra állott a szabadság háromszínű zászlója mellett. A fehér az i gazság, a zöld a reménység, a vörös a lángoló hazaszeretet színei voltak. Ezekkel mentünk aztán csatázni.
Mert a magyar szabadság ártatlanul született s tisztán világított, mint a nap, de ege csakhamar beborult s villámok czikáztak körüle. A népharag förgetege viharozta be a hont s öldöklő lángjait csapta az ellenségre. És a magyar szabadság ekkor még fönségesebb vala.
Lőn pedig a vihar után nagy csönd s Magyarországból temető. A szabadság volt benne eltemetve, mert megölték. S a nemzet mélyen gyászolta és némán siratta a szabadságot. Özvegy volt az ország s árvák fiai.
A bánat oly igaz és megható volt, hogy az ország megbámulta.
De a szabadság nem test, hanem lélek. A szabadság halhatatlan, kitör a sírból.
A magyar nemzet daczolt s visszautasította az alkut, követelte jogát, a teljes szabadságot kívánta vissza – ezért cserébe föltette koronáját a király fejére.
Negyvenhat év múlt el azóta, egy emberkor története s mily gazdag idő eseményekben és változásokban! Minden elmúlt: öröm, bánat, a harcz a fegyverrel és a harcz a törvénnyel a szabadságért.
Minden évben megünnepeljük márczius 15-ét s visszagondolunk 1848-ra.
Csodálatos egy esztendő is volt az az 1848-ik! A szabadságért való rajongás, lelkesedés oly rögtönözve, váratlanul, előkészületlenül, mondhatni önként kapta meg a szíveket, hogy valóban azt kell hinnünk, hogy a levegő rétegei hordták szét a kitörni kész forradalom parányait. A társadalom minden rétege megindult, mindenkit magával ragadott a lelkesedés: nem volt magánérdek, mely háttérbe ne szorult volna a haza ügye előtt: a szülő gyermekét, a menyasszony jegyesét, a feleség férjét küldte a harczba, mely elkeseredett küzdelem volt az elnyomatás ellen. A nők lelkesedése teremtette a hősöket. Az áldott kezek feltűzték a férj mellére a háromszínű kokárdát, virágot hintettek az elvonuló csapatok útjára, kendőt lobogtattak a távolság ködében eltűnök után,- egy biztató szó, egy édes mosoly, egy bátorító kézszorítás: ez volt a toborzó s a honvédcsapatok szaporodtak, mintha a földből teremtek volna. Nem remegett a kéz, amely búcsút intett, nem könnyezett a szem, mely a távozó után nézett: hiszen a haza sorsáról volt szó. S a nő nemcsak azokról tudott lemondani, akiket szeretett, hanem áldozatokat is hozott: volt ékszere, aranya, ezüstje: vitte a haza oltárára, verjenek belőle pénzt, hogy legyen a honvédnak fegyvere, ágyúja, puskapora, golyója – és legyen mit ennie: selyme, aranyhímzése volt: odaadta zászlónak, rákötötte utolsó virágaiból font koszorúját, hogy legyen jel, amelyben győzni fognak. S mikor a csatatér sebesültekkel volt tele, oda is elküldte a magyar nőt a honszeretet, fölszedte az aléltat, ápolta, bekötözte, apró gyermek, tehetetlen öreg s gyönge nő tépést csinált, hogy enyhítse a fájdalmat, gyógyítsa a sebes s visszaadja az életnek és a hazának azokat, kik közel álltak a halálhoz. Nem is földi lények voltak azok a magyar nők, hanem a szeretetnek, a lelkesedésnek, az önfeláldozásnak géniuszai magyar nők alakjában.
Oh, a ti nagyanyáitok tiszteletre méltók, nagy időknek méltó szülöttei!
Légy üdvözölve márczius 15-ke. Lelkem a fény szárnyain tör a magasba, hogy bemutassa e napon hódolatát. E napon lett méltó a magyar arra, hogy az örök igazság pantheonjában első hely jusson neki.
Nagy idők szülik a nagy embereket, ez idők legendai nagysága Kossuth Lajos.Egy törvényczikk száműzte őt. A legjobbaknak ez a sorsuk. Így volt hajdan is, a thebai nép Epaminondast halálra ítélte s ő csak azt kívánta, hogy tegyék az ítéletben: „Epaminondas elítéltetett, mert Thebét megmenté, a spartaiakat megverte és Görögországot szabaddá tette.” Ezrét megkoszorúzták.
A mi száműzöttünket is megkoszorúzták, de a virágok csak koporsójára hullottak és sírját lepik el. Sírja, mint egykor Turin, búcsújáró hely, hova elzarándokol a honfi, hogy hitet, honszerelmet hozzon el onnét magával. Fejfájánál egy ország könnyezik és imádkozik.
Könnyezzetek ti is és imádkozzatok s tanuljatok e név kultuszából azt, aminek ő volt legkiválóbb képviselője: honszerelmet.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 11. szám 1895. márc. 17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése