Vörösmarty Mihály (1800-1855): Az árvizi hajós

Hol népes házsorok
Jegyzék az útakat,
Most vad moraj között
Fut gyilkos áradat.

Rémséges jaj kiált
Ingó falak megöl;
Rémesb a hallgatás,
Midőn a ház bedől;

S omlott házak felett,
Élők- s halottakon
Örvényesen kereng
S zúdul el hab habon.

„Ki ment meg engemet
Kórt, aggot és szegényt?
Mindenre a i szent,
Oh ember, hozz segélyt!”

A fenmaradt kövön
Igy esd egy női hang,
S bajhirdetőn visit,
Mint vészben a harang.

S im sajka jő s rohan
Az éradat taván;
De a ki rajta ül,
Embertelen zsivány.

Nem ember élet az,
Miért ő eveze:
Tiltott vagyont keres
Szentségtörő keze.

S szivetlenül az agg
Nő ellett elsuhan;
Mert egy batkát nem ér
Mind, a mi rajta van.

És több hajó  kereng
Az ingó fal körül;
De a szegény anya
Ott áll mentetlenül.

Ez pénzét, az magát
Jövének menteni;
Van a ki kedveseit
Aggódva keresi;

S ki csak mulatni jár
A köz veszély felett:
Az óni rá nem ér
Egy hitvány életet.

S mindig dühösb az ár,
s a bágyadt nő előtt
Száz örvény tátogat
Alásodorni őt.

Még jő s megyen hajó;
De ő már nem kiált:
Tűr s várni láttatik
A borzasztó halált.

„Ki él még itt?” riad
Most egy hajós közel,
Sajkája telve bár
Menekvők terhivel.

S még jókor érkezik;
A féltett kőfal áll,
S kihalt remény után
A nő hajóra száll.
**
A sajka partot ér,
s a megmentett sereg
A bátor férfinak
Hálás bucsút rebeg.

Csak a szegény beteg
Agg nő nem távozik,
S elfúladt kebliből
Sohajtás hallatik.

„Itt jó anyám, neked
E kisded adomány,
Pénz s egy falat kenyér;
Többet várj ég után.

Nekem nagy útaim
Vannak még szerteszét:
Ezreknek élete
Kiált hajót, segélyt.”

Szól s menne a hajós,
de a hölgy, kit hozott
Tündér tekintetű
Asszonnyá változott.

Arcán redők helyett
Ifju kellem virúl;
Szépsége bájoló
Leirhatatlanúl.

Szebb mint a szerelem,
Barátságnál hivebb,
Mindennél, a mi kéj,
Látása kedvesebb.

S az elbámult hajós
Hall édes hangokat,
Minőket emberajk,
Sem zenemű nem ad.

„Ha minden elhagyand,
Így szól az égi nő;
Az ember és világ,
Barát és szerető;

Ha hozzád mostohák
Szerencse és ipar;
S hű fáradásidért
Rágalmak nyelve mar:

Emlékezzél reám
Sorsodnak éjjelén:
Önérzeted vagyok,
Nevem Jótétemény.”

Rendült kebellel a
Bátor hajós eláll
Ez égi látomány
Magas csodáinál.

Őt minden elhagyá,
Az ember a világ;
Csaknem maga maradt,
Mint téli fán az ág.

Sorvasztók napjai,
S kietlen álmait
Gyógyszer nem űzi el,
Nem orvosolja hit.

De az nem tartja őt;
Megy a szép vágy után,
S még soknak élete
Menik meg csolnakán.

S ha néha mardosóbb
Fájdalma vissza sír,
s a földön ellene
Nincs menedék, sem ír:

Lelkének a dicső
Hölgy képe feltünik,
S szűz arca bájain
Fájdalma megtörik.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.