2026. ápr. 16.

Lisznyai Kálmán (1823-1863): Berzsenyi szobrának leleplezésére - (Miklán, 1860. Junius 14.)

 1863-ban készült metszet
(Somsich Pál emlékkönyvébe)

Dicső költő! Emlékszobrod fölé
Koszorút hoztak ifjak, öregek;
Áldást küldtek, kik nem jöhettek el,
Fekete gyászciprust a betegek.

Szent illatot  K e m e n e s  rózsái,
Fris, zöld borostyánt a Ságh teteje,
Siró hymnust a zengő madarak,
Malasztot a magyarok istene…

- A  v é s z f e l  h ő  megáll szobrod felett:
’Nálamnál a költő hatalmasabb,’
- Igy zúg, így zeng engedő haraggal -
’Ő a lélekbe sujt villámokat.’

A zúzott népbe olt erőt, velőt,
Szivbe omlik a láng dalaiból;
A rég alvó oroszlánt fölveri,
Egy országot ébreszt álmaiból.

- Dicső költő! Koszorús  B e r z s e n y i n k
A zengő felhő  t e r ó l a d  beszél;
Ilyen valál   t e,  ébresztő dalnok,
Szent őr a nemzet szivverésinél.

Dicsőségünknek egyik ága  t e,
Ki úgy szeretted árva nemzeted;
Szabad lélekkel vallád lantodon; -
„S  h o  n s z e r e t e t  m á s o d i s t e n e d.

A mecenásdicsőitő  H o r á c z
Hozzádképest béres dalnok vala,
Ki  P e g a z u s á n  mintegy diszlovon
Mindig csak tisztelegni nyargal.

Oly  v i h a r m é n  a  t e  P e g a z u s o d,
Melyen hajdan kivont véres karddal
Száguldott át egész országon, a
V é s z  h i r n ö k e  zenditő robajjal.

Szabadság a te lantod szelleme,
Melynek tüze költészetedben ég,
Dönthetlen nagy szilárd elv, akarat,
Szabad, független, magyar büszkeség.

S mi a magyar koboz sajátja, óh
Az a mondhatlan szentséges titok!
A honszeretet zengő ihlete,
Miről szólnak temérdek népdalok.

Hős balladák a népnek ajkain,
És hogy regéli el a hagyomány:Mint vált  gyönggyé a lyánk gyászköny e 
Honáért halt szeretője után.”

És e dalok sugárcsatornaként
Viszik szét az érzés hullámzatál;
Az ily magyar dal a lefolyt  s z á z a d
Jobb szellemét  a m á s b a  oltja át.

Mi benne szép volt, fönséges, nemes,
A költészet dicskörbe emeli;
Az emberiség küzdő hőseit
Méltó félistenekké szenteli.

Édes hazánk emelkedésének
A költészet egyik főszárnya lőn;
E zamatos, e világhirű nyelvetek
Nagy szellemet rejt a titkos jövőn.

Csak egy kis dal hatalma is dőcs,
Ha aban a szellem varázsa ég:
Vágyat teremt, közérzületre gyújt,
S  T i n ó d y  már így szitott harcra rég.

Költészetünk jövendők tüköre:
Ott van lerakva minden vágy, remény,
Mit akarunk, ire törekedünk,
A végső cél, hit, ábránd, sejtemény.

- E jó ország olyan mint a madár,
Olyan mint a zengő fülemile:
Lemetszhedd szárnyát, kiszúrhadd szemét
Rabságba ejthedd s bármint bánj vele:

Egyre dalál, - siralmát, örömét
Elénekli egymásnak a magyar,
A költők, a vadászok, aratók,
A betyárok, a nép: mind egyre dall.

S a te lantod regéje az, hogy a
Felhőkhöz jártál iskolába tán:
Eltanúlni a legszebb menydörgést
S viszhangoztatni istenigazán.

Mások gyöngéd kedélyt, himport, sugárt
Oltottak a dalba a  t e  villámot,
A honfibánat szent rettegését
Elöidéző oszlopos lángot.

Ó d á i d, e szellemi menykövek
Magyarország szivébe csaptanak, -
S kongottak mint a félrevert harang:
S kélt hon szive nyilt meg hangjainak.

Mindenfelé ütött mint a villany.
Metszett, vágott, nyilalt a sziven át;
Mint csattogtatott Istenostorral
dalaival megverte a hazát.

A  k ö z ö n y é r t  saját sorsa iránt,
A szellemi álmosság büneért,
Tompa lelki zsibbadtság, lankadás
ehetetlen együgyüségeért.

Jellemtelen majomszokásokért,
Idegen elfajult korcahajlamért;
S mely gyáva sülyedésnek bélyege,
Nemzetietlen torzviseletért.

Ő tudta s hirdette, hogy a magyarok
Egy nagy nemzeti életre képes;
Esze, lelke s ős joga van hozzá,
Jövője nagy, multja dicsőséges.

Megvannak hozzá minden elemek,
Szabad szellem kell csak s önérezet;
Mert óh hazám, imádott ős anyám!
A szolgalélek  t é g e d  nem szeret!

- Ez volt dicső lantjának szelleme,
Igy zenge ő, kit bámul a felhő;
Fönséges-zord  Ó d á i n a k  becse,
Miként a pálma minden percben nő.

- Pennája sastoll, porzója puskapor,
Halálfő volt a tintatartója;
Vér- és köny- és kardrozsdakeverék
Volt tintája, hogy a hont  m e g r ó j a.

Ez lantja jelképes  m e s é j e, mit
A  v i s z h a n g t ó l  tanúlt hinni a nép:
Ez örökifju öreg tündértől,
Mely a történet nyomaiba lép.

N e m c s a k  a  b é r c n e k  v a n  v i s z h a n g j a, de
A lantnak, mivnek, az érzelemnek;
S  a  t ö r t é n e t  v i s z h a n g j a  l e g n a g y o b b:
Az ád jelt a világegyetemnek.

E viszhang  a  s z á z a d o k  h a r a n g j a
S  e  n a g y  v i s z h a n g b a  olvadott bele
B e r z s e n y i  lantja, harsány dalai,
Lélekhasitó  B á r d-k ö l t é s z e t e.

- Megindúlt a sziv, minden magyar sziv,
Megindúlt a lélek, az akarat!
Repült a vágy, remény, lelkesedés
Ó d á d  eme  v á d i g é i  alatt:

„R o m l á s n a k  i n d ú l t  h a j d a n  e r ö s  m a g y a r!”
„N e m  l á t o d  Á r p á d  v é r e  m i k é n t  f a j ú l?!”
„N e m  l á t o d  a  b o s z ú s  e g e k n e k,
„O s t o r a i t  n y o m o r ú l t  h a z á d o n?”

Csendes tó-életünkben, ép a mi
A természetben a fölindulás
Az volt e honnak lángköltészeted:
Szent lélekomlás, - s z e l l e m i n d u l á s.

- - Dicső költő?  Emlékszobrod előtt
Saját áldásodat imádkozom:
’L e o m l o m   é n  i s  s z e n t  p o r o d o n,  n e m e s!’
S  a  j ó k k a l  e g y ü t t k ö n y e k e t   á l d o z o m!’

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése