Kisfaludy Károly (1788-1830): Mohács

Hősvértől pirosúlt gyásztér! Sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vad diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! Büszke vezér! Mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk disze virága veled.
Harc tüze lángitá bizton viadalra kikelted,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl!
Szük vala egy ország! Be kicsiny most néma lakásod;
Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sir enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménnyel
Sujta le kegytelen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sirt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vas szegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok,
Hasztalan áll az uton váró hive fris koszorúval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcz tüzel s keble feszülve haboz.
Ah4 de hiába tekint a távol lenge ködébe:
Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágkést
Hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő,
S a hűség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szúnyad a kő se’ mutatja helyét!
Ősi szabadságért harcolt bár férfi karokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szabad,
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rúgdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog,
Elszáguld, haza tér, s így hirli vitéz ura húnytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
S míg sürü könnye apad, ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak dőledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Döltében iruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét,
a meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Így hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben;
S a feledékenység éje boritja nevök.
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját,
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A hős árnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorúl, s lesütött szemmel halad ismét,
Felpattant sebeit belseje érzi maga,
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt nyugtat az éren,
Minta födözgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királynak,
Sülyedező lova érc himzetü terhe alatt.
Hasztalanúl terjeszti kezét, nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz,
S összezuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! S kegyalak! Neked életed így tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh s ezt visszavonta okozá mind, s durva irigység:
Egységünk türten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó  lánc így készüle árva hazánkra;
Nem! Nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! Mi sok inség kútfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk,
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá?
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon,
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! Ti sötétség rajzati, félre!
Új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.
És te virúlj, gyásztér! A béke malasztos ölében:
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.