Garay János (1812-1853): A Magyarok Mózese

 
Ázsiának földén, a szittya nagy sikon,
Büszkén miként a párduc, mint sólyom szabadon,
a zúgó Don tövében egy ősi nép lakott
Dicső Magóg vérének véréből sarjadott.

Nem győzte még meg eddig ellenség fegyvere,
Honn áldás volt tanyája, künn rettegett hire,
De a mit nem tehettek ellenség és halál,
Gyéritni kezdi vérét önátka – a viszály.

A föld, mely édes anyja volt ezred éven át,
Nem birja már emlőjén a nemzetség sokát,
Följajdul terhe ellen a kimerült anya,
s anyjára s egymás ellen föllázad ön faja.

S forr, zug a párt dühétől sok tábor és telep,
A testvérháborúnak zászlója fönlebeg;
Tolúl, gyülekszik a nép, gyülése rettenet!
Hangos torokkal ordit fegyvert és kenyeret.

Ott, mint a vészkavarta tenger hullámiból
A mennydörgés igéje, egy edzett hős kiszól;
Megismerik szaváról, s szavára csend leszen,
Megismerik, felállván, a hősi termeten.

Hős  Á l m o s  ő, hatalmas Ügek dicső fia,
Mint a fehér galambtoll hótiszta őszhaja,
Fényes, bogár szemével mint nap körül tekint,
Izmos, vitéz karáról erő hatalma int.

„Halljátok – szólt s hallgatták – vitézlő magyarok!
Mért rontsanak mi rajtunk dúlongó belzajok?
Van a földnek hazája  még e hazán kívül,
Hol gyermekinknek áldás, nekünk jobb lét derül.

Túl bércen és lapályon a szép hon ott vagyon,
Halakkal és vadakkal s arannyal gazdagon;
Miénk, csak kell akarnunk, mert rég miénk vala,
Megvette azt vérével nagy ősünk Attila.

Miként sasok csattogva megszálljuk a hazát,
Belé vetjük virágul a szent egység magát,
Az évek nagy könyvébe vért s tetteket irunk,
És a mi vért elontunk, érette lesz honunk.”

Szólt, s mintha százezer láng buknék ki föld alúl,
Egyszerre százezer kard az ég felé vonúl,
S két száz ezer vitéz zúg harsogva: „Esküszünk!
S a merre sorsod elhiv, mindütt veled leszünk.”

S azonnal hét nemzetség egymással egyesül,
Költözni más hazába az ős hazán kívül,
A földet megkeresni a messze nyúgaton,
Mely a nagy „Isten ostort” uralta egykoron,

S azonnal Álmos és még hat nemzetség feje
(Kund, Tuhutum, Előd, Und, Tas, Huba a neve)
A frigyet szentesitni megvágja hős karát, -
Arany serleg fogadja a hét vér hét faját.

Együvé folyt a hős vér s együtt ivák meg ők,
Nagy, szent kötést e naptól egymásnak esküvök.
Az eskü törvénnyé lőn; a törvény pontja öt:
„Mig él csak, Álmos vére úr a nemzet fölött.”

„A harc dijából osztályt nyer minden törzsvezér.”
„Törvényhozás a törzsök fők nélkül mit sem ér.”
„De vére folyjon, a ki a főhez hűtelen.”
„Mint száműzendő a fő, ha hitszegő leszen.”

S völgyön, hegyen keresztül huzódik a sereg.
Imígy huzódik égen a terhes förgeteg;
Délceg, kemény vitézek, és őszek s gyermekek,
S hősek virági, szép nők, vándorlanak velek.

Előttük, mint felhőben az üstökös sugár,
Az ősz vezér bogláros lován rohanva jár;
Lépése egy egy ország, nézése győzelem, -
Igy jár a szittya nép közt a szittyafejdelem.

Országot ért és népet utjában számtalant;
Volt útja harc és munka, fáradság és kaland, -
Mig végre táborával Munkács és Ung felett
Kárpát egekbe nyuló ormára érkezett.

Ott néma, szent örömmel megáll az ősz vitéz,
Örömkönyüs szemekkel a szép országra néz
Mely hallal és vadakkal s arannyal gazdagon
Mint egy virágkert elfut a termékeny sikon.

Majd, mint kinek lelkében nagy gondolat fakad,
Megrázkodik valója s a téren elmutat:
„Itt van hazátok – így szól – határinál vagyunk!
De a ki megszerzendi, csak istenünk s karunk.

Istenbe s karotokba, ne másba bizzatok;
Csak úgy leend tiétek e hon s ti szabadok!
Erő s vitézség kell most, van az ti bennetek
Én nyúgalomra szállok, - ti tenni menjetek!

S te, a ki e munkára égtől hivatva vagy,
Fiam, légy munkabiró, légy hőslelkü, légy nagy;
A fejdelem kezében a nép viaszdarab, -
Jaj annak, a ki abból csak bábokat farag!”

Szólott, s a honvadászó szilaj, vitéz hadak
A párducos  Á r p á d d a l  előrezúgtanak,
Kürt harsan, szól az ének, ah arcra felhivó,
a felriasztott ország egy óriás echó.

És Kárpát hegytetőjén fenn áll az ősz vezér,
Egekbe nyujtott karral áldást a népre kér;
Hosszú fehér fürtével szellők enyelgenek,
Lelkében egy  l e e n d ő  h o n  álmi rezgenek!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.