Kis Kupidó, a csendetlen,
Tőlem el nem válhatott:
Esekedett s vólt békétlen,
Amíg meg nem alkatott.
Én szívemnek nyeresége
Vólt az, hogy úgy küszködött:
Luca! halljad, mint lett vége,
A gyermek csak lekötött.
Kupídó.
Hallod, költő! egy énekkel
Tisztelj már meg engem is:
Mit kérsz érte, bátran mondd el,
Vessz jutalmat tőlem is.
A költő.
Lator alak! csak gyötrelmet.
Adhatsz sűrű könyveket:
S ezt úgy vegyem, mint kegyelmet,-
Mondjak érte éneket?
Kupídó.
Örűl egy pár gerlicének
Anyám s velek játszik is:
Majd lest vetek egyikének,
Hogyha rajta vesztek is.
A költő.
Hív gerlicét csak egyetlen
Párjától megfosztani,
Mindkettejét, te kegyetlen!
Nem szánnád búsítani?
Kupídó.
Anyám égi kocsijából
Egy hattyúját kifogom:
Megjárhatod mulatságból
Az egeket, azt adom.
A költő.
Olly magasan szédűlhetnék,
S vesztemmel leeshetném:
Ambrósiát sem adhatnék,
Szegényt nem nevelhetném.
Kupidó.
Vegyd el tehát szem-kötőmet,
Anyám szőtte, lágy selyem:
Tapogassad, annyit érhet,
Hogy csak kedvedet lelem.
A költő.
A szem-kötő minek nékem?
Nyitva tartom szememet:
Szűntelenűl Lucát nézem,
Még sem nézem eleget.
Kupídó.
Lássad hátúl szép nyilakkal
Megtelt arany tegzemet:
Kedveskedem már azokkal,
Találják a szíveket.
A költő.
Ó! csak egyet szép tegzedből
Engedj, anyád bajnoka!
Már is nyújtod; de kezedből
Jobban repűl, lődd oda.
*
Úgye megért, mosolyogsz már,
Luca! vallod sebedet:
Jól alkudtam, neheztelj bár,
Bírom immár szívedet.
Mondjuk már el énekünket,
Mert különben meggyaláz:
Luca! ne bántsd gyermekünket,
Mert még jobban megaláz.
*
Szeretetnek nagy hatalma
Az egész természeten:
Számlálhatlan diadalma
Egen, földön, tengeren.
A térséges levegőben
Érzik azt a madarak:
Vőlgyben, hegyen, az erdőben
Szelíd állat és vadak.
Érzik halak a vizekben,
Bár hidegben ússzanak:
Vonz fű füvet illy érzésben,
Olly csodát is mondanak.
De emberi vert nemünkön
Inkább tetszik ereje:
Uralkodik itt fejünkön,
Harcra itt tér mezeje.
Nézz egy királyt, ki’ szavára
Földig borúl sok ország:
Ura nincsen, s hatalmára
Réműl szomszéd fél világ;
De ennek is büszkeségét
Szerelem megtöreti:
Hódúl, s csodáld szelídségét,
Egy asszonyka vezeti.
Nézz egy vezért, ki hadában
Bízik, s pusztít földeket:
Győzhetetlen viadalban,
Tapod rab nemzeteket;
De szerelem megcsúfolja
Dicsőség oltárinál:
Magát rabnak térden vallja
Asszonya lábainál.
Nézz egy bölcset, kivel senki
Fel nem tesz, mint kérkedik:
Minden kicsiny itten néki,
Egekbe emelkedik;
De szerelem megjátszodja.
Gyarlódik a tudomány:
Mikor estve mécsét gyújtja,
Gyújtja szívét a leány.
Nézz egy papot, ki tagadja
Ez érzésnek bús hevét:
Bőjttel, vassal fojtogatja
Háborgó természetét;
De szerelem még annál is
Szívét inkább szegezi:
S jaj! hogy érez, oltárnál is
A szegény azt könyvezi.
Nézz más apróbb győzedelmet,
Ott örömmel mint telik:
Hol gyötrelmet, hol kegyelmet
Oszt, mint kedve változik.
Táborba is bátran eljár,
Pásztorral is elmulat:
Kárpitok közt szépeket vár,
Sutban megles rútakat.
Most a roppant várasokban
Az utcákan tántorog:
Most az elzárt klastromokban
Csak lappangva tébolyog.
Most kirándúl a falukba,
Parasztokkal enyeleg:
Bészáll estve kastélyokba,
Zárt szűzekkel kesereg.
Itt a vadat szelíd lággyá,
Mérgessé jó állatot:
Tészi ott a kicsinyt naggyá.
És kicsinnyé a nagyot.
Itt megnyitja pazarolva
Fösvénynek szekrényeit:
Amott immár tartja zárva
Pazarlónak kincseit.
Itt fakasztja nevetésre
A busongó szomorút:
Ott epesztő kesergésre
A mosolygó homlokút.
Vént gyermekké, s ért öreggé
Fordítja a gyermeket:
Szabad szájú pajkost szentté,
Pajkosokká szenteket.
Akaratos büszke szívből
Csinál ő figyelmetest:
Luca! te ezt nem szükségből,
Valljad inkább örömest.
Jobb engedjünk hatalmának,
Veszt, aki ellenkezik:
Nékünk mérge igájának
Édessé változhatik.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése