2011. nov. 14.

Vas István: A süketnéma kislány


Sok volt a gyerek a szőlőhegyen
A kőkunyhók, sziklák, tőkék között,
Szépek voltak, erősek, kedvesek,
És eleinte nem is vettem észre,
Hogy nem szólal, csak szebb a többinél.
Nem, eleinte nem tudtam, mitől
A komolyság nagy, sűrűkék szemében,
Hogy mosolygása mitől telített,
Nem tudtam, hogy a természet kegyetlen,
Kanyargó árama mit alakított
Mivé, nemcsak a kicsi koponyában,
De tökéletes teste minden apró
Izmában úgy, hogy ötéves korára
Megérjen benne, amit nagy színésznők
tudnak csak felmagasult perceikben,
És homlokig maszatosan, mezítláb,
Minden nézése jelentős legyen,
Minden mozgása rögtön több magánál:
Szépséggé nőtt emberi kapcsolat.
Ó, milyen volt a mosolya! Akárcsak
a kihűlt láva-táj szüret előtti,
Kínálkozó, önfeledt ragyogása,
A földi boldogság ígérete.
Kérdő szeme, kérdőn kinyújtott ujja
sem volt már gyermeki, hanem a minden
Titok előtt fájó kíváncsiság.
Ha nemet intett, maga a titok,
A szerelem volt, az elérhetetlen,
A nemet mondva is fájdalmas, édes,
Minden, amit az élet megtagad,
A meg kell halni termékeny tudása.
És az igen! ahogy valakihez
Odaszaladt, kezét kezembe adta,
Tekintete, a nyílt, a védtelen,
Ajándék volt, biztonság, bizalom,
Hogy ember és ember közt van remény.
És búcsúzása! Állt a poros úton,
A Balaton fölött, sziklák alatt,
Körülötte a táj, melyből kinőtt,
A hegyoldalba bújt kis ház, ahol
Megszületett, család, sövény, kutya,
És gyönyörű kezével mintha az
Idő maga, a visszahozhatatlan
Intene még utolszor. És nekem
Több volt, mint mögötte Szigliget
Hegyén a várrom, fönt a gyűrt bazalt,
Mellette a bástyázott teraszok,
Több, mint a szőlőlevelek közé
Bújt, tömör, sárga fürtök, mert nekem
Te vagy legtöbb, természetből kinőtt
Természeten, fájdalmon, pusztuláson
Túlnövő lélek. Nekem a világ
Értelme csak te vagy, emberi szépség!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése