Míg egyrészt tény, hogy a valódi genienek mindig megvannak a maga sajátos, másban fel nem lelhető tulajdonságai, addig másrészt a lángelmék működésében és jellemében akárhányszor akadunk rokon vonásokra. Gyakran a sors csodálatos játéka következtében szinte párhuzamosan halad két szellemóriás életpályája Ott van például Hannibál és Napoleon hatalmas alakja! Talán M. Tullius Cicero- és Kossuth Lajosban jelennek meg legszembetűnőbben ezek a rokon vonások olyannyira, hogy méltán mondhatjuk Cicerot a római Kossuthnak és viszont, Kossuthot a magyar Ciceronak. Életüket közel két ezredév választja el egymástól. Egész világok dőltek romba, nemzetek jöttek és múltak, tizenkilenc évszázad hatalmas vihara tombolt el az emberiség felett. Cicero véres holtteste és a monoki bölcső közt óriási távolság van időben és a kor felfogásában. Mégis e két államférfiút ezen a mérhetetlennek látszó távolságon keresztül a rokonvonások szoros köteléke fűzi egybe.
A világ e két legnagyobb szónoka csendes ember lőn immár. A „quo usque taudem…” ihletet szerzője gyilkos keze alatt lehelte ki lelkét és ami nemes, öreg kormányzónk is megtért pihenni oda, a hol „nyugszik a szív és hallgat a búbánat.”
És mégis úgy érezzük, mintha még élne mind a kettő, mintha látnók a nagy Cicerot, amint felragyogó, lázban égő szemekkel könyörög a halhatatlan istenekhez a tisztes senatus előtt Concordia büszke templomában, mintha az örök életű Kossuth elbűvölő szavát, amint zokogásban fúló hangon kiáltja a magyar nép nemes követei felé: „én leborulok a nemzet nagysága előtt!… Igen, élnek és beszélnek még mind a ketten; halljuk őket a lelkünkkel. Fülünkbe sírják két, a sír szélén álló nemzet búbánatát, fülünkben dörgik önérzettel, büszkén, hogy: »non deest rei publicae consilium!« - és, hogy Magyarországot a poklok kapui sem döntik meg!” … És amint felénk sugárzik e két lánglélek biztató s hatalmas fénye, úgy tetszik, mintha Cicero és Kossuth szinte mesébe illő, nem e földről való alakjai hasonlítanának egymáshoz, mintha a latin nyelv legnagyobb művésze az idő és a mulandóság ködén át kezet szorítana a magyar nemzet bálványával. Mintha életük útja egyforma volna, … mintha a körülmények, amelyek közt felléptek, szónoklataik sajátságai, sőt még jellemvonásaik is hasonlítanának egymáshoz…
Babér és borostyán éppen úgy, mint fájó, szúró tövis bőven jutott mind a kettőnek.
M. Tullius Cicero „homo novus” volt. Nem a protekció létráján kapaszkodott fel, nem hivatkozhatott nagyúri gőggel előkelő ősök fényes nevére, egyedül saját szorgalma, becsületessége, jellemszilárdsága és lángelméje tette őt a legelső rómaivá. És az egyszerű arpinumi ifjú előtt csakhamar tisztelettel hajoltak meg az ősi patrícius-családok büszke utódai. A Kossuth nevet is az ismeretlenség homálya burkolta be mindaddig, amíg Kossuth Lajos genialitásának ragyogása el nem oszlatta ezt a ködöt. Ő is kizárólag elragadó ékesszólásának, arany tollának és kristálytiszta államférfiúi jellemének köszönhette, hogy a legnagyobb, legtiszteltebb magyarok panteonjában az első helyet foglalja
Küzdelmük igazságos volt és éppen ezért rendületlen is. Szívükbe valami csodálatos, misztikus hatalmat adott a természet. Ennek a hatalomnak semmiféle hatalom nem volt képes ellenállni. Megugrott előle Catilina és elfutott Jellasich.
Amint M. Tullius Cicero küzdött C. Julius Caesarnak az összeesküvőkkel szemben tanúsított enyhesége ellen, akként harcolt Kossuth Lajos Széchenyi Istvánnal szemben, megtámadva ennek aggodalmaskodását, félénkségét. Igaz ugyan, hogy Széchenyi megrendült lelkének fájó aggodalmai a legnemesebb hazaszeretetből, Caesar ellenvetései pedig nagy mértékben önzésből és uralomvágyból eredtek, mindazonáltal úgy a Catilina ellen tartott IV-ik beszéd, mint Kossuthnak Széchenyi ellen való küzdelme egyképpen a gyors, határozott és erélyes eljárás ellenzőit támadta.
Cicero is, Kossuth is gyűlölték a zsarnokságot. Amaz Antonius, emez a kamarilla ellen vívta a legszentebb küzdelmet még a haza szabadságának süllyedő hajójában is. Tudták mind a ketten, hogyha elfogják őket, ha a hatalom kezébe kerülnek, rettenetes lesz a sorsuk, de amikor elszoruló szívük előtt felmerült a végveszélyben forgó hon bánatos képe mindkettőjük lelkét megújuló bizalom szállta meg és nem szűntek meg hinni és küzdeni.
Pályájuk még abban a tekintetben is hasonló, hogy mindkettejük életútját ragyogóan bearanyozta a nép kegye. Szerették, imádták, bálványozták a hazában mind a kettőt; az egyiket „pater patriae”-nek, a másikat „Kossuth apánk”-nak nevezték. A senatus gyűlésén felállt az ősz Cató és meghatva, lelkesedve festi a consul nagyságát, a magyar alsóházban felemelkedik a puritán Nyári Pál és az ünnepélyes csendben áhítattal kiáltja: „megadjuk!…” S vajon csodálhatjuk-e ezt a páratlan lelkesedést, ha számba vesszük, hogy Cicero is, Kossuth is a végromlástól mentették meg hazájukat? Rómában is, Magyarországon is már mindent elkészítettek az állam ellenségei a felforgatásra, lázítottak az ország különböző részeiben amikor hirtelen közéjük csapott: Rómában Cicero hazánkban Kossuth Lajos.
És mégis… - sír a lelkünk, amikor rágondolunk –, mind a kettő hosszú időn át bujdosott számkivetésben, idegen földön, távol a haza megsebzett szívétől!
A római konzul és a magyar diktátor összezúzott szívvel távoztak a közpályáról, amikor megtelt a keserűség pohara s az egyik tusculumi, a másik turini remete lett. De míg Cicero később ismét visszatért Rómába, addig Kossuth Lajos felé hiába küldte a magyar nép bánatos kérését: „Gyere haza!”
Mind a kettő boldogtalanul halt meg.
Cicerot Herennius százados gyilkolta meg, Kossuth olasz földön lehelte ki fényes lelkét és így egyiknek sem jutott osztályrészül, hogy honfitársai és övéi csendes, békés körében búcsúzzék el mindattól, amit szeretett.
Íme, mennyi hasonlóságot mutat pályájuknak és működésüknek ez a vázlatos képe!
Az emberi elme csodálkozva bámulja a sors különös játékát, amellyel annyi század romjain és alkotásain keresztül ily közel hozza egymáshoz az ó- és a legújabb e két kiváló alakját.
Vizsgáljuk már most ékesszólásukat, azt az eszközt, amellyel mindketten történelmet csináltak és amellyel úgy Cicero, mint Kossuth a lehető legválságosabb időben egy-egy nemzet boldogságát mentették meg.
Mind a kettő ügyvéd volt, de csak Cicero tűnt ki a törvényszéki szónoklatok mezején, míg Kossuthot a magyar szabadságért vívott szellemi harcok és véres csaták teljesen elfoglalták.
A politikai szónoklat terén azonban egyaránt nagy mind a kettő.
Cicero beszédeiben talán inkább megtalálhatjuk a szerkezet formáihoz való szigorú ragaszkodást mint a Kossuthéiban, de ennek oka könnyen érthető. Az ókorban u. i. a szónokok sokkal inkább ragaszkodtak a szabályokhoz, mint napjainkban.
Azonkívül Ciceronál többnyire csak a bevezetések voltak rögtönzöttek, míg Kossuth majdnem inden beszédét nagy részben ex abrupto mondotta el. – Cicero szónoklatai át meg át vannak hatva a legszentebb honszeretettől. Kijelenti, hogy „csak te élj ó, hazám én szívesen meghalok érted!” S Kossuth beszédeiben nem találjuk-e meg a honszeretet világító őrtüzének ragyogó fényét? Beszédeikben meg-megcsendül valamely borús sejtelem hangja, mint mikor Cicero, a senatus oltalmába ajánlja gyermekeit arra az esetre, ha ő elbuknék, vagy mint mikor Kossuth megrendítő színekkel ecseteli Magyarhon borzasztó veszélyét, hogy mindenfelől ellenségek támadták meg ezt az árva nemzetet. Cicero lefesti, mint látja lelki szemeivel a menekülő hajadonokat és gyermekeket, a jajgató anyákat, akiknek alakjai mind-mind megjelentek volna Róma utcáin ha az összeesküvés sikerül. Kossuth, amikor már minden elveszett, ködös Albionból zokogja el búcsúszavát nemzetének, a magyar szabadság romjainak, a gyászoló özvegyeknek, árváknak s a bitófák szerencsétlen áldozatainak. Cicero hallgatósága így sóhajthatott fel: „mily borzasztó lett volna, ha bekövetkezett volna.” A rideg angolok pedig hallgatva Kossuth megrendítő szavát, elérzékenyülő szívvel gondolhatták: „mily borzasztó, hogy bekövetkezett!…”
Mindketten a szó szoros értelmében uralkodtak a hallgatóságon. Bele tudták magukat fészkelni a közönség szívébe, a lélek zárt ajtait is ki tudták nyitni bűvös eloquentiájok hatalmas erejével, varázsával.
A meggyőzés eszközei Ciceronál abban állanak, hogy elmondja a megtámadott összes hibáit, erőszakosan domborítja ki az érdekeket, rámutat a legkisebb rugóra, feltárja a helyzet legaprólékosabb részleteinek okait és következményeit, gúnyosan célozgat, sérteget, egekig emeli pl. Pompeuist és mennyre-földre magasztalja, akit védeni akar. Kossuth mindig jól megválogatja a meggyőzés eszközeit, rámutat a legfontosabb eseményekre és azok jelentőségére, mindig megmarad a közügy terén, soha személyes célzásokat nem tesz, néha ugyan a gúny fegyverét is használja, de senkit a porba nem sújt és viszont senkit az égig nem emel. (pl.: „József nádor felett tartott emlékbeszéde.”)
Mindketten többnyire in medias res kezdik a beszédet, ha t. i. feltételezhetik, hogy az egész hallgatóság ismeri a tárgyat.
Cicero beszédeiben ellentétben Kossuthéival gyakran akadunk filozófiai fejtegetésekre, pl. a halálról. (A Cat. Ellen tart. IV. b.)
Cicero gyakran emlegeti saját érdemeit, igyekszik egyéniségét a lehető legelőnyösebb színbe feltüntetni, dicséri a saját tetteit; Kossuth – soha.
Mindkettőjüknél igen kiváló és elsőrangú szerepet játszott a szív megnyerése és éppen ebben a tekintetben különböznek Cicero és Demosthenes, másrészt Kossuth Lajos és Deák Ferenc beszédei. Demosthenes és Deák az igazságnak mindenek felett való erejével törekedtek a hallgatókra hatni, ámbár különösen az utóbbinak beszédeiben, pl. abban, amelyet „A lengyelek ügyében” tartott, akárhányszor megzendülnek az érzelem húrjai is. – Cicero és Kossuth a szívet a maga egészében és mélységében törekedtek megnyerni. Sejtették u.i., hogy minden igaz ember lelkében be van vésve az az eszme, amelyet a költő anyja így fejez ki: „ne higgy oly gondolatban, melynek szíved ellentmond!” Különösen a befejezésben – (a régi szónoki szabályok az érzelemgerjesztést a befejezésbe helyezik) – tör ki nálok az indulatok és érzelmek egész árja, de míg Ciceronál ez a kitörés sokszor csendesen, a maga medrében történik, addig Kossuthnál hatalmasan zúg-búg az érzések árja a beszéd végén magával ragadva mindent. Náluk az érzelmek ezen áradata gyakran hatalmas, áhítatos fohász a halhatatlan istenekhez, majd a bizodalom, a remény és hit rendületlen hangján nyilatkozik meg, majd buzdítás a küzdelemre, majd a harag megrázó, villámcsapáshoz hasonló kitörése majd annak a megnyugtató, felemelő érzésnek biztos kifejezése, hogy „mienk az igazság!” – Mind a ketten szeretik és sokszor alkalmazzák a felkiáltásokat, kérdéseket és bájos, vagy megragadó hasonlatokat. – „Quo usque taudem abutere patientia nostra?” kérdi Cicero. „A haza van veszélyben!” kiált fel Kossuth Remek stílusukban egyik gyönyörű kép a másikat váltja fel! Cicero az összes nemzetek védőbástyájának és szeme fényének mondja Rómát, Kossuth lelkének úgy tetszik, mintha a magyar követek „mint egy ember” álltak volna fel a haza megmentése érdekében.
A consul és a nagy kormányzó egyaránt a természetesnek voltak hívei. Ha sírt a lelkük, akkor sírtak ők maguk is, ha bízott a szívük, akkor a bizodalom hangján szóltak. Ha vannak egyes helyek például a „Philippikák”-ban, vagy Kossuth némely szónoklatában, amelyek nem természetesek, nem őszinték, hanem erőltettek, mesterkéltek, bizonyos, hogy azok a helyek nem is képesek sem meggyőzni, sem megindítani bennünket. Hogy azonban ilyen helyekre úgy Cicero, mint Kossuthnál csak elvétve akadunk, azt bizonyítja az a mély és örök hatás, amelyet a legnagyobb consul és a legnagyobb magyar néptribün az emberiségre gyakoroltak és amelynek következménye, hogy Cicerot és Kossuthot minden idők legkimagaslóbb alakjai közé soroljuk.
Ami már most államférfiúi jellemüket illeti, kétségtelen, hogy Cicero nem volt határozott jellem, sokszor kapkodott, habozott és ingadozott. Viszont Kossuthnak is nem egy politikai hibát róhat fel az utókor, mert hisz nincs ember tévedés nélkül: errare humanum est. De úgy M. Tullius Cicero mint Kossuth Lajos hibáit feledteti önzetlen mélyen érzett és magasan szárnyaló, rendíthetetlen honszeretetük. Ez a végtelen honszeretet, amely az összeszurkált Cicero útra kelőlelkét az enyhülés szárnyaival betakarta és amelynek áldó Géniusza ráborult a turini aggastyán haláltusában vívódó testére, ez a határtalan honszeretet teszi elsősorban fényessé e két nagy ember pályáját.
Sok tekintetben hasonlítanak és számos dologban eltérnek. De mintha a hasonló vonások felülmúlnák az ellentéteket!…
Két kor, két nemzet, két népcsalád szülöttei voltak és mégis egy gyönyörű világban egyesültek mind a ketten: a szellem örök, soha el nem múló világában…
Ha kék Itáliába sodorna valaha az élet, vagy ha áldón borulunk le a Kerepesi-úti temetőben arra a megszentelt sírra, jusson eszünkbe a mind a kettőjükre oly nagyon ráillő Shakespeare-i ige:
„Ez férfi volt!
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 6. szám, 1896.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése