Tompa Mihály (1817-1868): Zivatar

 
Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének:
Csend van, - a lágy szellő nem bírja lerázni
Csüngő harmatcsöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolgos méh elmegy hetedik határig:
Búvó rejtekében összezsugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz:
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap.
Udvarában, mely tágas, mint egy szérű,
Sűrű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarajos felleg támad minden felől,
Mely egymásba nőve az ég elsötétül,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében!
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csodálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át a világon!
Reá kigyúlnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet gúzzsá csavargatja:
A magas ,egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szál gyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
legyen a szikrázó villám lobbanása:
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zúg a szélvész, zúg a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futkosnak felriadt vadai:
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bír a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenítéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik.
A villám dúl, emészt: a mennydörgés szava
Megtermékenyíti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángoló haragjába:
Az ég, mint egy békét óhajtó fellegvár,
Hétszínű zászlóját tűzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére:
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.