Reményik Sándor (1890-1941): Egy tőről

Sokáig semmi.

Hetekig, hónapokig semmi. 
A bánatnak árnyéka sem.
M i a t t a  nem.
Kis ügyeim, betegség, házi gondok -
Szerkesztőség – barátok: mindig  m á s o k.
Hol maradtak, hol hamvadnak
Az égig ható, égő sikoltások
Utána?

Aztán – mint orvul belém döfött dárda,
Cikázik rajtam át a fájdalom.
Lélekzetem állitja el -
Úgy, mintha mellemen bemenne
És kijönne a hátamon
A fájdalom.

Mert heverek a hegytetőn
Magas fűben, jó társak közepette.
Vidáman, estebéd után.
Ő pedig fekszik messze, fű alatt,
Lélek sincs körülötte,
Alszik, s talán nem is lát álmokat
A bús élet után.

ÉN elengedtem… 

„Nem, mégsem engedem el a kezét!” 
Irta, mikor már szinte haldokoltam,
S megértették egysoros levelét
Akkor az égben s a pokolban.
Sikoltása forró szélvész gyanánt
Becsapta menny és pokol ajtaját,
Pedig kettő közül valamelyik
Engem akkor már tárva-nyitva várt.
„Nem, mégsem engedem el a kezét!”
Pedig messziről irta egysoros,
Kétségbeesett és akaratos,
Gyönyörű levelét.

Nem telt belé egy év:
Én álltam ágya mellett.
De nem tudtam úgy ostromolni mennyet,
És fogtam szinte végig a kezét.

És elengedtem mégis a kezét.

Mutató ujját ajkára téve. 

Ezernyi lábnyom közt az erdőn, 
Mit eltakart avar s idő -
Ha megtalálnám azt a halk nyomot,
Mit kiformált egy kis cipő - -!
Megsimogatnám és megkérdezném:
Kis nyom: te nem tudod, hogy merre ment?
S bekóborolnám zajtalan nyomán
Zajtalanul én is a végtelent.

Finom mosollyal úgy járt itt közöttünk,
Mutató ujját az ajkára téve -
Mintha a lármás világot lezárná -
S mindünknek szólna figyelmeztetése.

Ó, a lármától annyit szenvedett -
Most legalább mély, titkos csendbe van.
Kis cipőtalpnyi arany-nyomokat
Lombon át csak a napfény hagyogat.

Ő nyomtalan.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 12. sz. 1936. dec.