Dengi János (1853-1903): Almafánk alatt

 
Most egy éve… oh mi régen!
Mennyi nem történt azóta,
A reménynek mennyi lombja
Lett leaszva már azóta.
S mennyi álom semmisült meg!
Most egy éve… jól tudom még,
Istenem, hogy is feledném?
Ketten ültünk sátorodban
Érzeményink szemfedője!
Ketten ültünk: Ilma és én,
Néma csendben és reményben,
Csak a szivek lángolának;
Csak a sóhajok s a vágyak
Lüktették a vért erünkben;
Csak az epedő szemek s a
Földreszegzett mély tekintet
Árulák el, hogy e két sziv
Boldogság után ohajtoz,
Melyet két szerelmi lángnak
Egybeolvadása ád csak
S melyet már mi el nem érünk…
El nem érünk? És miért nem?
Hisz én úgy szerettem akkor!
S Ilma, ő még lángolóbban
És csupán, csupán csak engem
Vagy nem azt mutatta-é a
Tiszta sziv hő dobbanása
És erősebb lüktetése:
Hogyha nála megjelentem:
S az a titkos, tulvilági
Epedésbe csillogó szem,
Melynek bűvarázsu mélyén
A meny és föld tükröződött?
Vagy a szerelemsováron
Vonagló ajk reszketése
Nem az én csókomra vágyott?
S az az édes szemrehányás,
Árnyas almafánk, tövedben
Annyi s annyi délutánon:
Hogy én nem tudok szeretni!
… Oh dehogy nem!… tudtam én is,
Jobban, mint az ifju szivek
Első, önzetlen szerelme;
Melegebben, mint a napnak
Nyárközépi lángsugára
Égett hő Arábiában
S mélyebben, mint a minő mély
A világot átölelve
Tartó óczeán fenékje…
Csakhogy… és Adélt szerettem
S Ilma, ő szegény, megértett,
Ő megértett… és lemondott;
S most lemondva él szivének
Titkolozó bánatával
Őt nem értő férje mellett…
És mi lett az én szerelmem?
Oh ne bántsuk ezt, ne bántsuk
Én csak tégedet siratlak:
Ilma tiszta, szent szerelme!
Érted járok én a fához,
Mint vezeklő, agg zarándok
S ájtatos könyhullatással
Bűnbocsánatért esengek…
Oh miért is van az úgy, hogy 
Boldogság után sovárgunk
És, mikor miénk lehetne:
Futva tőle, elszalasztjuk,
Elszalasztjuk… mindörökre?

Forrás: Családi kör  XVIII.évf. 16. sz. Buda-Pest. 1877.