(Forrás: omszk.hu)
A szultán siketnémáit nevezik így.
Egyszerü a mesterség, a hogy a siketnémákat szerzik. Golkondában egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tiz husz rupiáért, minőség szerint, a gyermekeket egy éves korukban, a mikor még nem tudnak beszélni.
Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, a mitől azok tökéletesen megsiketülnek.
Két harmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben, azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is drága.
A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni sem tanulhat meg, s néma marad, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban, melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában megnevezni. Ember, a kinek nincsen lelke.
Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett czikkek a szerájban.
Ők vannak mindig a szultán körül, ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők őrzik legrejtettebb iratait s keze alatt vannak, midőn a vezérekkel tanácskozik.
Hiszen ők nem hallják, a mit más beszél; nincs fogalmuk szavak értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betük, miket szemeik láttára irnak, nincs lelkükben a leirt szónak megfelelő gondolat, és nem szólhatnak senkinek a felől, a mit szemeik láttak.
Ezek a nyomorult bizebánok.
Hanem azért biborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból lakomáznak s átalán igen nagy kegyben részesülnek, mint a majmok, mint a papagájok, miket nagyurak játékul tartanak szobáikban.
Nem is tanitják a lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdul, ezébe adott tárgyat a mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésüvel lemetélni, turbánja tekerését felkötni: ennyi az egész tudomány, a mire őket szoktatják. A hogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy szolgáljon, s a neki vetett tárgyakat hordja ura után.
III. Mustafa szultánnak volt még trónörökös korában egy kedvenc bizebánja: a többieknél szelidebb, szánalomra méltóbb. Azokban a nagy olajsznü szemeiben annyi okos eszme, annyi é érzelem látszott meg: milyen kár érte, hogy nem tud sem érzeni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt, mint a többi bizebánnak. Mire volna egy siketnémának a név: úgy sem hallja, ha megszólitják.
A bizebán rendesen eunuch is; a a szeráj belsejében járhat. Mustafa sokszor küldött testvérének, a szép Xarifának bizebánja által azon dudaimokból, mik a szeréj kertében teremnek, s miknek az a szomoru történetük van, hogy a szultán egyszer egy érett dudaim ugorkát nem találva a helyén, miután izoglánjai nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét izoglánnak felhasittatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.
A szép Xarifa olyan jószivü teremtés volt; látta, hogy testvére bizebánja milyen szelíd, nyájas fiú, s nem restelt vele enyelegni, néma játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, a mit a bizebán olyan hirtelen felfogott. A szép Xarifa úgy sajnálta ezt a szegény fiút: - miért nincsen ennek lelke?
Egyszer a szép Xarifának az a gondolatja támadt a cziprusok berkében sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrabolt lelket visszaadni elevenholt gazdájának?
Ha megmutatná neki valaki a betük sorozatát, s azután mutatna neki egy ismeretes tárgyat, s annak a nevét a betükből összeállitaná előtte, nem ismerné-e meg ez által lassanként az egész világot?
Xarifa megkisérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá nézve, a szeréj egyhangu magányában; hallottuk már hirét, hogy hosszu fogságba zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra tánczolni; és mivel volna a szeréj fogsága kellemesebb a bástyákénál, s miért ne volna egy siketnéma olyan háladatos, mint egy pók?
Xarifát az első kisérlet után meglepé a bizebán lángeszü felfogása. Egyszeri mutatsra megérte mindent, az alphabet minden betüjét le tudta rajzolni a földre első áttekintés után, s a i tárgy nevét egyszer elolvasá, többet el nem felejté.
Az első siker még többre buzditotta Xarifát. Hátha lehetne a bizebánnal beszélni is? Hogyan? Beszélni? Igen, és pedig úgy beszélni, hogy azt más észre ne vehesse: - a kezek által.
Az emberi kéznek öt újja van: ez öt újj lefogása és kinyújtása annyi változatot ad, a mennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Igy egyetlen egy kéz mozgásával egész szavakat leirhatni, miket csak az ért, ki e titkos jegyeket ismeri.
A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e néma beszédet, s Xarifának sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem tudhatja, s aztán kötődhetett Mustafával; azt állítva, hogy mind e titkokat a bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla.
A bizebánra ki gyanakodott volna? Hiszen ő siket és néma.
Azonban Mustafa herczeg Ozmán császár halálával trónra került, s az ifjui tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom kormányát viselje.
A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei körös-körül mind megnőttek.
Volt akkor egy nagy embere az országnak Raghib basa, kinek erős keze még egy ideig föntartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyiptom lázzadó fejedelmeit letörte, s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.
Raghib basa nem csak hős volt a harczban, hanem hirhedett költő is, s nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbi irók, mint államférfit „vezérek fönökének" (Szadrol vezira) mint irót »Rumelia költői fejedelmének« (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában a »Zezinet olulum«ban, (Tudományok hajója) mind azon hires kincs össze van gyüjtve, a mit kelet költői a pusztában, az oázoknál szétszórva hagytak: ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli,és mellette a gazdag medresszt, magasabb tudományok számára, és az imaretet, szegény tanulók táplahelyéül, ott állott ez örök emlékek közepett a csorgó szökőkut mellett a turbeh, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.
De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen Raghib basa még él és halandó ember; hiszen Mustafa szultán idejéről van a szó, arról az időről, mikor még a szép Xarifa arcza fris volt, mint a hajnal előtt kinyilt lotus virág szirma.
Mustafa szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni Raghib basának, mint a midőn őt testvére kezével megajándékozá.
Raghib basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy ötvenkilencz esztendős volt, midőn Xarifát nőül vette: és még is úgy szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána.
De ime újra halálról beszélek, pedig Raghib basa ég él és uralkodik, nemcsak a mozlimek felett hanem a mozlimek uralkodója – a padisah felett is; kinek szivét teljesen meghóditá az által, hogy még gondolatjait is kitalálja.
Ezt a szó teljes értelmében kell venni.
Mustafa szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, a míg egy nagy smaragddal rakott tábláju könyvbe be nem irta az elmult nap eseményeit és saját szive érzéseit, gondolatait. Ennek a könyvnek egy saját kis szobája volt, a melybe azt a szultán saját kezével szokta bezárni, és még azon felül a bezárt szobában örködött a könyv felett a kedvenc bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.
Ki jöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud? És az olvasott sorokat tovább tudja adni másnak?
Ama kis szobának volt egy kerek szelelő ablaka, mely a Khaszoda mecsetje felé nyilt, azt pedig úgy eltakarta a kigyós folyosó, hogy épen csak a szeráj mecsetjéből lehete oda látni.
Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a szultánával, szokás volt, hogy a mint szobájából megindult, a murkim egy kis csengetyüre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy kalapáccsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: „Ahamdu lillahi Rahbil olemün!" (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett). Erre mindenki leborult arczra és úgy maradt mindaddig, míg a szultán a mecsetajtajához nem ért, midőn az imám újra kiálta: „Allah aekber!" (nagy az Isten) s erre fölkeltek a földről.
Ez általános földreborulás rövid idő köze alatt ott a Khaszoda kerek ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegetéseket követte el újjaival; s azután ismét sebesen visszahuzódott.
Senki sem vehette akkor azt észre. Hanem a mecset ajtajában állva vigyázott e titkos jelekre Xarifa, s azoknak betüiből megtudott mindent, a mit azon este a szultán naplójába beirt, s még azon éjjel elmondta férjének.
R a g h i b basa pedig bölcs férfi volt, a ki a titkoknak hasznát tudta venni. Ez uton kiismerte ellenségeit, s eltudta őket távolítani utjából; megtudta a szultán vágyait, s megelőzte őket; a mi jót tett, azt mind a szultán nevében tette; a fényt, dicsőséget, mit ő szerzett mind neki engedte; s még azt is elhitette Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a gyönge lelkü fejedelem csak festett báb volt lángeszü fővezére kezében, ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte föl.
Raghib mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt; költeményeiben dicsőité őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett megtekinteni, s bölcsnek nevezte őt, mivel hogy országának jövedelme hat millio piaszterrel szaporodott, a mi az ő érdeme volt.
És azt nem csak Törökországban tudták, hanem egész Europában, hogy nem Mustafa uralkodik Sztambulban, hanem Raghib vezér, csak Mustafa nem tudta azt.
Egyszer megmondták azt neki Raghib ellenségei; Hamid basa, Bahir Mustafa és Mohamed EminM o h e m e d E m i n, kik irigylék a nagyvezér hatalmát. Megmondák a szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának Raghib, mert nála nélkül tesz mindent, s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő maga volna a padisah.
Ime most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül tenni a szolga, a ki csak por az ő ura előtt.
Nagy Fridrik a poroszok királya volt az, ki Raghib vezér lángeszéhez bizva, őt szövetségre felszólítá, s a szerződés már alá is volt irva.
Ha ez létre jön, talán még egyszer fölemelkedik Törökország holdja. Olyan szerencse volt ez, a mi csak egyszer szokott kinálkozni egy nemzet életében.
De Mustafa szivét fellázítá az a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá, hanem vezéréhez fordulnak. A mint az árulkodók elhagyák, nem szólt senkinek egy szót is; hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és beleirta abba, a mit szivében elgondolt.
Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát, s ment az estéli imára.
Ebben az órában a Khaszoda ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a figyelmező Xarifának:
„Raghib fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek. Irásaidat elveszik."
Mustafa szultán nyugodt szivvel tért vissza hálószobájába a mecsetből ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még. Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat R a g h i bért, a kik a nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.
És ime a bosztandzsik, a kik másnap a szultán parancsával siettek Raghibhoz, hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, a kit meg nem öl többé senki.
Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt czimezve, bársony boritékba téve.
Azt elvivék a szultánhoz azzal a hirrel, hogy Raghibot halva találták.
A szultán ezt olvasá a levélből:
„Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra adá, hogy te engemet meg akarsz öletni, mivel a poroszok királyával az ország javára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy meghaljak, és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél országoddal? A proféta szine előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.”
A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedség miatt. E titkot, mi egyedül lelkében olt elzárva, hogyan tudhatta meg más?
Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától iró tollat, az álomlátásokat; - csak a mi hozzá legközelebb volt, arra nem gondolt: hogy a némai s tud beszélni.
A gyaurok nagy fejedelme Fridrik, midőn Mustafa szultán maga akarta a megkezdett szövetkezést újra összekötni vele, azt felelte neki, hogy: „egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem közli tanácsát.” Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségre méltatá, vele, a mindenhivők urával, a királyok királyával, szóba sem ereszkedett.
Mustafa sokszor megsiratta Raghibot, s lassanként egészen búskomorrá vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják meg mások?
A bizebán ez eset után megszűnt Xarifát értesíteni a szultán titkairól. Nem volt kiért tegye azt többé?
Hanem rövid időn egymásután látta három nagyvezér levágott fejét a szeráj kapujában ezüst tálczára kitéve.
Először jött Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország pecsétnyomója, azt megölték együgyüsége miatt, ki alatt, a kronikairó szerint, sem jó, sem rosz nem történt az országban.
Utána jön Bahir Mustafa feje. Ezt levágták kegyetlenségeik miatt.
Harmadik volt Mohamed Emin nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel gyáva volt a harczban.
Mustafa sirt mind a három nagyvezér halálán; - siratta – de nem őket; hanem a felejthetetlen Raghibot, - ki oly bölcs volt, oly derék és olyan vitéz. Mindegyik nagyvezérnek levágott feje Raghibra emlékezteté őt.
A bizebán pedig nevetett magában. A siketnémán nevetni is tudnak, mikor egyedül látják magukat.
Csak ő tudta, hogy mi történt?
Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése