„Merre a bucsúzó fölleg elszáll,
A napalkony engem ott fönn talál;
S a magasba csal föl új örömmel,
Lenge szárnyain ha kél a reggel;
Jertek a pacsirtát üdvezelni,
- Ki ne tudná vig dalát szeretni? –
Olly vidáman száll föl és dalol:
Isten áldjon, árva földgomoly!”
G y e r m e k. Légy üdvöz, te vidor,
kedves kis teremtmény! Olly bájosan emelkedel föl a kék égbolt felé, hogy
könnyü röpted a felszálló füstgomolyhoz, vagy a hegyfolyam fölött szeliden
lebegő ködhöz hasonlít. Ki tanított olly szép légi szárnyalásra? S hol tanultad
még szebb éneked’?
P a c s i r t a. Furcsa kérdések,
kedves gyermekem!
Hol
tanulhattam volna másutt mint a fris mezőkön, hol születtem; hol atyám előttem
dallott, és testvérim dallani tanultak.
Dalom
hogyan jött? magam sem tudom. Ha fölemelkedem, azon belső gyönyör, hogy olly
tökéletesen szabad vagyok, ösztönze hangokban utat nyitni érzetimnek.
E
hangok dallá lőnek, a nélkül hogy tudnám. A derült tiszta lég, a korláttalan
szabadság, mellyben mozgunk, - ezek mestereink.
De
hát te miért nem énekelsz ugy mint én?
G y e r m e k. Mert ugy sem tudnám
soha énekedet utánozni, vagy annak szépségét utólérni.
P a c s i r t a. Jó gyermek! Talán cska
az én hangjaimat nem. De hát a benső érzelem soha nem ingerelt eddig dalra
tégedet?
Midőn
a madarak, méhek, lég és vizek, kéjérzetükben daloltak, rajongtak, fütyöltek és
susogtak, nem ébredt benned vágy, hozzájok csatlakozni, és velük ujjongni?
Pedig
fogadni mernék, hogy midőn jókedvűn az ösvényen felém szökdelél köszöntésemre,
akkor is igen vidoran fütyörésztél.
Ha
életmódod ugy hozná magával, hogy a szabadságot élvezd mint én; ha többet
időznél e tiszta nyárlégben: benső vidám érzetednek te is dalban engednél
folyást, mint én.
G y e r m e k. Igen, ha te
megtanítnál énekelni, szép madárkám!
P a c s i r t a. Ej, kedves gyermek,
hát nem veszed észre, hogy épen most oktatlak a természetes és könnyü éneklés
módjára?
Csak
ügyekezzél mindenekelőtt lelkedet olly derültségre emelni, melly enyémhez
hasonlítson, s te is ugy fogsz dalolni mint én.
Sok
gyermek azért nem lesz olly vidám énekessé, mint mi vagyunk, mert többnyire
szűk szobáikba vannak ára, s könyveik fölött megerőltetve kell görnyedezniök.
Örülök,
hogy te nem hasonlítasz e gyermekek’ nagyobb számához, s hogy te a testet és
szellemet erősítő reggeli levegőt becsülni tudod, és jókorán fölkelsz.
G y e r m e k. Hej, eleget kell egész
nap tanulnom, és könyveimmel foglalkoznom! Akkor vagyok igazi jó kedvemben, ha
reggel, mielőtt oktatási óráim kezdődnek, egy kissé a szabad légben
kalandozhatok.
De
ne hidd ám, édes madárkám, hogy én tudnék egész nap dalolni, s mindig csak
dalolni, mint te tészsz.
P a c s i r t a. Mennyire tévedsz, jó
gyermek, ha azt hiszed, nekem nincs más rendeltetésem, mint csak egyre dalolni.
Alig
van dolgosabb lakója a légnek nálamnál. Dalaim komolyabb foglalkozásokkal
váltakoznak, s megkönnyítik ezeket. Tanuld meg rajtam, hogy szigoru munkásság
sem nem árt, sem a jó kedvet el nem rontja. Sőt ellenkezőleg emeli örömünket
azon öntudat által, hogy erőnket czélszerűn használtuk.
G y e r m e k. De mi tesz téged olly
dolgossá?
P a c s i r t a. Látni kérdéseiden,
kedves gyermek, hogy a mi polgári szerkezetünkről az emberekéi szerint itélsz,
kik az ő szép, kényelmes lakaikat már készen vagy maguk birják, vagy másoktól
bérlik, s kik egyéb élet-szükségeiket pénzért megszerezhetik magoknak.
Nekünk
szegény pacsirtáknak semmink sincs, mint a bennünk lakó ösztön, melly bennünket
sarkal, hogy mindent magunk szerezzünk elő, mi életünk föntartására, valamint
házi kényelmünkre is szükséges.
Tudnád
csak, édes gyermek, hány ezerszer kell nekünk szegény teremtményeknek ide s
tova röpkednünk, hogy az a n y a g o t előteremthessük, mellyre fészkünk épitése
végett szükségünk van! Azután munkától fáradtan és lankadtan még mindennapi
táplálékunkat kell magunknak keresnünk. Ha végre kész a lak, akkor közeledik a
költés ideje. Négy vagy öt kis madárka, melly a tojásból kibúvik, sok gondot és
ápolást kiván, mellyet azok tőlünk szülőktől várnak, míg annyira jutnak, hogy
veszély nélkül bátorkodhassanak első kiröpülésüket tenni a világba. – Alig
nőttek ki ezek ápolásunk alól, már ugyanannyi fiatalabb fiacska igényli g o n d u n k a t. Ily módon, jó gyermek, nekem
a nyár folytonos fáradságos munkásság közt telik el.
Hiszed-e
még most is, hogy heverő vagyok, s dallásnál egyebet nem teszek?
G y e r m e k. Dehogy hiszem, édes jó
pacsirtám!
De
mégis ugy gondolom, hogy te kicsinyeidet nem csekély veszélynek teszed ki.
Hogyan van az, hogy, míg a legtöbb madarak bokrok közé rejtve, vagy fákra
rakják fészkeiket, te a magadét a szántóföld barázdáiba, vagy fűszálaktól alig
védett helyre épited?
P a c s i r t a. Igaz hogy ez első
pillanatra nagy elővigyázatlanságnak látszhatik előtted, kedves gyermek! De ha
te is tudnád, mint én tudom, milly nagy számu pacsirta nő fel bántatlanul
minden nyáron, át fognád látni, hogy a veszléy bizonyosan nem lehet olly igen
nagy. Aztán én részemről sohasem találtam a fákat olly biztosaknak, hiszen az
apró iskolásgyermekek csodálatraméltó ügyességgel birnak azokon a madárfészkek
fölkutatás és kirablásában.
De
a szántóföldön vagy magas fűben nem olly könnyen akadnak rá szállásunkra, s
csak a kaszás a legveszélyesb ellenségünk, ha, mint a halál, kiméletlenül vág
kaszájával, s mi nem menekülhetünk elég gyorsan csapásai elől.
Továbbá
kérlek, azt is jegyezd meg, mennyire alkalmasak vagyunk csaknem egyszinü
tollazatunk által, ezen kedvenczhelyeinken fészkelni, - s ez utóbbiak mennyire
megkönnyítik nekünk kicsinyeink táplálékának beszerzését, minthogy a mezei
bogarak és férgek számtalan tömegben környeznek, s közellétük által megkiméljük
azon időt és fáradságot, mit más madarak élelmük keresésére fordítni
kénytelenek.
G y e r m e k. Azt hallottam, hogy
kicsinyeidet, ámbár sokan vannak, mégis mind gyöngéden szereted?
P a c s i r t a. Az igaz – s az életük miatti aggodalom igen
gyakran a legnagyobb veszélynek tesz ki.
Nem
mindig vagyok épes oldaluknál maradni, mihelyt valami veszélytől kell őket
féltenem. A helyett hogy csendesen földön maradnék, fejeik fölött keringenek.
Míg anyai gyöngédségem szeretné minden veszély ellen óni őket, megtörténik,
hogy gyakran elvesztem szegény kicsinyeimet. Néha ürge lopódzkodik elő, s rabló
nyelvével kiszívja tojásaimat. Ah hát még az ősz! Az ősz legroszabb évszak ránk
pacsirtákra nézve, mert akkor összegyülünk, és könnyen tuczatszámra
fogdoshatnak bennünket. Fájdalom! az inyénczek ismernek mint ízes falatot! s
ezt tudván a falusiak megfognak bennünket, s eladnak a városiaknak. Hallottam,
hogy egy télen Dunstable* (* Angol
helység, Bedford grófságban.) közelében mintegy 4000 tuczet pacsirtát
fogtak és csemegéztek föl.
De
ha a madarász hálóját vagy tőrét szerencsésen elkerültük, akkor télen át
mindenféle magneművel, főképen a különféle dudva’ magvával táplálkozunk, melly
a mezőn és szántóföldön tenyész. – Ekkép nem csak életünket tápláljuk, hanem a
földmívelőnek is használunk, minthogy a buja gyomot kevesítjük.
G y e r m e k. Magam is észrevettem, mennyire hasonlít
tollazatod szinte a földhöz, s hogy sem világos sem tarka tollakkal nem
pompázol, s mégis megvallom neked, hogy csinos növésed és mozdulatid elevensége
miatt nekem igen csinos madárka vagy.
P a c s i r t a. De vess csak még
kérlek, egy pillantást lábamra, s nézd, minő finom és könnyü alakul az az, ő
rendeltetéséhez képest. Gondold csak, milly magas, merész szökkenést tehetünk,
ha e gyöngéd taggal a rugalmas fűre lépünk, hogy róla a légbe emelkedjünk.
G y e r m e k. Biz az igazán szép is,
midőn te kedves kis teremtmény, keringő röpüléssel a felhőkig emelkedel, s
emelkedésedet művész torkod édes hangjai kisérik.
Költőink
közől sokan megénekeltek téged és bájos énekedet – volnék csak én költő!
Bizonyára a legcsinosabb versekben magasztalnálak – igy azonban be kell érned
egy természetes gyermekszív egyszerü szavaival, melly szeretettel viseltetik
hozzád.
Már
ismét trillázol, te kis szárnykormányzó; ezt nevezem én vidám föladatnak, az
egész életet víg dallásban eltölthetni; de most, kedves kis pacsirtám, válnom
kell tőled. A nap, melly mindig fölebb fölebb száll, figyelmeztet, hogy nem
időzhetek nálad tovább.
P a c s i r t a. Élj boldogul, kis
barátom, élj boldogul!
Forrás: A gyermek és a
madarak. Tanulságosan mulattató olvasmány nyolcz-tizenkét éves gyermekek
számára. Magyarítva TAYLER E. után. – Pest, 1848.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése