Felolvasta
a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen, 1899.
Hozsánna Néked tündöklő Eszme!
Egykor földi alakban
Köztünk átrohanó Élet!
Vakmerő tüneményes Álom,
Ki több pompát
sugároztál a világra,
Mint mennyit az égi
tetőkön
Szétvillogtat az északi
fény.
Hozsánna néked,
halhatatlan Szellem,
Dalok kiapadhatlan
Örök forrása, Petőfi!
Félszázada már,
Hogy a segesvári
csatatéren
Lant és kard kihullt a
kezedből,
Félszázada már. Csak
röpke, futó percz
Örök életed nagy időmutatóján.
Az emberiség
történelmének
Zúgó óczeánja fölött
Komor madarakként
Száll egyik század a
másik után,
s szárnya csapásaival
Éjbe sodorja
Mindazt, mi mulandó, mi
veszendő, -
De Téged, érczes erők
hárfája,
Mennyei dallam,
Egyetlen ütése sem
érint.
Csengőn s tisztán
zendülsz át
Az idők minden viharán
S diadalmasan állsz meg
A hanyatló századok
düledékén.
Homlokodon reszket
Az égi betükkel jegyzett
titkos írás:
Szellemed nagy egésze
Örökélő része a nagy
istenségnek,
Mely a gyarló embereket
A porból a csillagokba
ragadja.
Hozsánna Néked, földi
csaták közt
Áttisztult isteni lélek,
Mindnyájunk szive
melegéből
Sarjadzó dúslombú
babérfa,
Lelkünk dalnoka, te
napunk, levegőnk,
Ünnepelünk! – De nem
úgy,
Mint elesett hőst,ki
mögött a
Multak kriptavilágának
Vasajtaja örökre
bezárult,
De mint a temetők
hamvából
Győzelmesen ujjászülető
jelenést,
Ki eltépdesi végzete
gyászát,
Szétzúzza nyugalma
bilincsét,
S a halálban a
halhatatlan élet
Zászlóját lobogtatja
feléd –
Te, a beteg emberiségnek
Megváltója, Jövendő!
Üdv, üdv, Neked,
Soha el nem enyésző
Fiatalság,
Dicsőségünk lángszirmu
virága:
Petőfi, Petőfi!
Csak gomolyogjon,
borongva, vívódva,
Mint rengeteg árnyék;
Csak nyomakodjék zord útja
homályán,
Ivadék ivadékra, öltőre
az öltő
S kergesse a földi
szerencsét, -
Te mindig egyike lész,
dicső szellem, azoknak,
Kik a bősz rohanás
zavarában,
Az olcsó árúk e
zsibvásárján,
Szivökben az éggel az
égre tekintnek,
S szózatos ajkuk a
mennyei ének
Tiszta malasztját
Hullatja le vérző
sebeinkre.
Ha ki hall: döbbenve
megáll
S álmokat űzve
Beleméláz a csillagos
éjbe,
Hol édes dalaid
Nevető rózsái virulnak
S csalogányod bűvös
szava csattog,
Mindenható, diadalmas,
örök Szerelem.
Csak rázza bilincse
vasát
S döngesse sötét börtöne
zárát
Érczöklökkel a rabszolga
világ;
Csak tör előre az
árnyból
Szétroncsolt rácsa
szilánkjain át
Az eszmék tündöklő
dandárja: -
Te mindég egyike lész,
dicső szellem, azoknak,
Kik a hősöket,
vértanukat
Viharos dalod árjával
- Mennyei gályákként –
Röpited az orkán tájékon
Az emberiség nagy czélja
felé.
Ha ki hall: fölvillámlik
a lelke,
S ujongva rohan be
A tisztitó zivatarba,
Hol a te dörgő
himnuszaid
Hatalmas dallama harsog,
És sasaid szálldosnak a
napba,
Mindennél szentebb,
Hódítóbb, örökebb ideál
–
Lelkünk igaz istensége: Szabadság!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése