Őszi lombtól eltakartan
ott fekszik Pán a sziklán.
Vak és agg...
Szempillái megmerevedtek:
hiába próbál pislantani,
mert szemei bezáródtak, mint télen a csigaház.
Meleg harmatcseppek hullanak ajkára:
egy,
kettő,
három...
A természet táplálja Istenét.
Oh, Pán!
Látom, mint nyujtja kezét, megragad egy ágat,
s bogait csendes simogatással,
tapogatja.
Egy bárány közeledik, a bokrok közt
meghallja ezt a vak, s mosolyog,
mert nincs nagyobb öröme, mint mikor
csendesen megsimogatja a bárányok fejét,
s mikor puha gyapján keresztül tapogatja ki
a szarv rügyecskéit
Csend.
ford.: Jánossy Margit
(forrás: Vigilia V. évf.
1939. május)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése