Tehát szemeid szelid sugári
Elhúnytak immár, gyönge nő?
Elhúnytak! s szánat és örömnek
Nem ejtheted szent csöpjeit.
Az arc, melly nyíló hajnal-ékkel
Dicsekvék, íme sárga már,
Miként ligetnek liliomja,
Melly elvirítá bájait.
Tavasz rózsáit szégyenítve
Rubint-szin ajkad nem mosolyg;
Lezárva áll az, és kesergő
Szüléd s híved nem élteti
Vigasztaló szavad. Kis árvád
Utánad sirva esdekel.
Szegény gyermek! te nem tudod még
Kinek sikoltozod nevét –
Felnősz, miként mezők virága,
S árván fog könnyed ömleni.
S te ah, nem adhatod megáldó
Csókod reá, szelíd anya!
Elhültenek s ölelni többé
nem nyujthatod hü karjaid.
Érző szived megállt, fagyottan
Fekszel mint síkon hófuvat.
Ollyan valál mint a tavasznak
Szelíd mosolyja, életed
Derűlt, vidám, mint a kinyílt ég;
Bimbókkal ékesítve ült
Az ifjuság bájkellemid közt,
S ah már letépte a halál! –
Legyen nyugalmad enyh, feletted
Virágokat neveljen a tavasz,
S szellőji búsan lengedezve
Nyögjék korán kimultodat;
S ha, kik szerettünk életedben,
Meglátogatjuk sírodat,
Leszállva szellemed honából
Lebegjen arczaink körül.
Forrás: Társalkodó 7. sz. Pest, 1832. jan. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése