Elhallgata régen a lanton a húr;
Megfogta a rozsda a kardot;
Nem zeng sem a dal, sem a véres acél;
Szív elfeledé, elhordta a szél:
Álom vala ez csak, reggelig tartott.
Fű tudja: miért zöldebb a mezőn
Egy folton, amelyre vér hullt?
A hagyomány tudakozza Homérrul
azt, hol született s ahol elholt.
Óh halva bizonnyal a dalnok.
Itt látta az egyik a földre leesni;
Ott szólt vele más a csatában;
Sírjához az útfélen bucsura járnak;
Másutt meg visszakerültire várnak:
Itt él, ott holt hire támad,
Meg-megjelen! s nyomban úgy elenyész:
Népajk szövi róla regéit;
Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,
Ő volt, ki e dalt zengé itt?
Óh halva bizonnyal a dalnok.
Élhetne-e hangtalan így? Lehetett-e?
Zajtalan végig élni a multat?
Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet
Még boldogabb években se tanulta?
Ki bátra előljárt rémtelenül,
Az bujt a sötétbe a rémek elül
S arcot, alakot, ha cserélt is,
Egy dal bizonyítana felőle,
Az szólva világra, hogy él-e?
Óh halva bizonnyal a dalnok.
Csirát ver a földbül az eltemetett mag;
A régi szabadság ága fakad;
Minden, ami halott, föltámad ez évben;
Csak tégedet hágy-e az új kor a mélyben,
Csak te maradsz-e halva magad?
Óh élve ha volnál, büszke dalodtól
Lángra lobogna a kélt haza most.
Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez,
Hű keresőd sirodra tapos.
Óh halva bizonnyal a dalnok!
Forrás: A Hét 1899., VI. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése