Mécs László: Rabszolgák énekelnek

Hajrá! igásan hajszol, űz
parancsolónk, az Élet
s mert tudjuk, hogy a szekerét
húzzuk, tanítjuk: Lélek...

Akár tövis, akár virág
mivel vág minket: vérzés
borzong a lelkem, harmatoz
s mi énekeljük: Érzés...

Néha eldugja ostorát
s kényszer-lejtőkre rendel:
hisszük, magunktól rohanunk
s gőgünk azt mondja: Ember...

Néha hajcsárt vesz közülünk,
az lesz kezében ostor,
oly szépen pattog, prédikál
s mi azt mondjuk: Apostol...

Mit Isten be nem fejezett,
mert már talán megunta:
száz bábel-tornyot épitünk
hiába s mondjuk: Munka...

Ezernyi borzalom riaszt
viharban, tűzben, vízben
s egy nagy talány: a túlvilág
és felkiáltunk: Isten!!

Hajrá! ösztön-ostorral űz
vermes, tavaszló tájra,
hol cselesen virágot szórt
s mézet a verem-szájra,

vakon rohanunk, csordamód
s míg méz gyöngyöz a szájon,
mi azt gügyögjük: Szerelem
és felsóhajtunk: Álom...

Parancsolónknak új öröm:
újabb rabok figyelnek
az ostorpattogás felé
s mi sírva súgjuk: Gyermek...

Hajrá! tovább csak, hajt urunk,
hol vár egy barna mélység:
sírunk, üvöltünk, kapkodunk,
az úr kacag: csekélység...

Csókoljuk véres ostorát,
De senki, senki nem talál
izgalmat s míg vakon beugrunk,
ájultan suttogjuk: Halál...

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)