Az öbölben fürödtünk, heten, négy nő és három férfiak! Az egész környéken senki sem járt, a távolban mint lepkék úsztak a víz színén kis vitorlások, az elhagyott halászkunyhók így ősszel csendesek és némák voltak! És már kezdtek előtűnni as estében a csillagok, lámpák gyúltak ki a part hosszúságában, amikor a dombon megjelent a tenger fölött egy magános ember, kongó kolomppal kezében, soványan, és nem messze a víz szélétől egy sziklára leült!
Mindnyájan felfigyeltünk erre, a nők kiléptek a vízből és meghúzódtak a férfiak árnyékában! Az idegen nyugodtan ült, két kezét keresztbe fonta térdein, figyelembe sem véve bennünket, akik sötét oszlopokként álltunk a parton!
Annácska, aki a szeretőm volt, átölelt, reszketett, és kezei görcsösen fogták az enyéimet! Minden eltűnt a messzeségben! Ekkor sietve felöltöztünk, azt hittük, hogy valami őr, aki talán tilos fürdésért bennünket feljelent! Egyik halászkunyhóban kigyúlt egy lámpás, a hullámok összetörtek, mint leejtett tükördarabok a part szikláin!
Most láttuk, hogy az idegen felállt, mi már kissé távolabb haladtunk a domb oldalán, és magasan feltartott kezében megkongatta a kolompot! Ekkor kelt fel a hold, mi valamennyien megálltunk egy percre, és tisztán láttuk a holdfényben, amint az ismeretlen a szikla peremén állt, jobbjában kongatva a kolompot, baljával pedig eltakarva mindkét szemét! Megigézve siettünk mindannyian tovább!
2.
– Ki ez az ember?
Csodálatos módon, az egész estét együtt töltöttük mind a heten! Egy szerény kifőzésben ettünk, sokáig elbeszélgettünk életünkről, és számtalan szuperreális dolgokról, mik ezzel kapcsolatban felszínre kerültek!
Néhány zenész ült a sarokban, becsukott hangszereik mellett, de csodálatos módon nem játszottak! Ültek szomorúan ott, és némán, még nem is cigarettáztak, holott más esetben késő hajnalig játszottak, megtöltve a zene dinamikus gömbjeivel a szobát!
– Miért nem játszanak ma a zenészek? - kérdezte egyikünk a kifőzés tulajdonosát, feléje hajolva, amint arra haladt fehér kötényében!
– Ma halottak napja van uram!
mondotta alig hallhatóan! És rámutatott a söntésre, amelynek peremén három sárgás gyertyaszál égett, magasan fellobogva a némaságban!
3.
Tragikus némaságban múlt el az éjszaka! Szétszéledtünk, hogy kipihenjük egész napi fáradt kóborlásunkat! Annácska, aki mellettem haladt, kért, hogy beszéljek régen, régen elhullott gyermekemről, a távoli trópusokon! Valóban Halottak napja volt, vettem én is két szál gyertyát, és hazaérkezve meggyújtottam a tükör elölt!
Hajnaltájt felébredtem, Annácska az ágy szélén ült, sápadtan. A két gyertya még magasan égett, megnagyobbodva a tükörben, fényével betöltötte a szobát! Kiugrottam ágyamból, felkaroltam, és elsegítettem a mosdóig. Ahogy megnyugodott, kért hogy nyissam ki az ablakokat! Kinn még rettentő sápadtságban világított a hold!
Ablakunkból láttuk a tengert, hunyó lámpásaival, és megnövekedve a horizonton, a dombon a kis kápolna, pálmafáktól övezve! Csodálatos módon, ki volt világítva, és körülötte valami búcsújárásban nagy tömegek haladtak köröskörül, magasra fenntartott gyertyákkal, tompán énekelve!
– Teherbe estem! - nyöszörgött Annácska, és keresztet vetett!
– Teherbe estem - mondotta újból.
– Nézd a precessziót! a tengert! a két kialvó gyertyákat! ugyan ki lehetett az az ember, én istenem! a kolomppal, ahogy a hold előtt eltakarta szemét! látom! látom! úgy érzem, hogy meg foglak tagadni, te elhagysz, és az utcákra kerülök, jaj!
Ijesztő módon felzokogott, lefektettem és bezártam az ablakot! A két gyertya még mindég magas lánggal égett! És kinn az udvar végiben hangosan kukorékolt egy kakas!
4.
Másnap munkát kaptam egy toronyban, a belső gerendázat megjavításánál, hárman már ott dolgoztak, amikor felértem a lépcsőn! Nem lehet mondani, hogy nehéz munka volt, és aránylag jól fizettek érte!
– Te a mi emberünk vagy! mondották az ácsok, és megveregették vállamat! Valóban, igen szorgalmasan is dolgoztam! Egyszeri megmagyarázás után tisztán láttam a rám bízott munka célját és értelmét, ellentétben néhány ostoba fajankóval, akik mindenféle szempontból teljesen hiábavalóknak bizonyultak! Itt a toronyban alkalmam volt megcsodálni a harangokat, amik hosszú lelógó nyelvekkel függtek, mint akasztott emberek! Délfelé jött Annácska, igen sápadtan, és egy kifőzésbe mentünk enni! Délután vidáman fogtunk munkához, és az idő gyorsan repült! Már esteledett mire hazaértem, a kikötőben hangosan búgtak a hajók, és hallani lehetett a parton végigrohanó vasutak dübörgését!
– Vegyél nekem egy csengettyűt, egy kis harangot, hogy harangozhassak! lásd, teherbe estem, és csak ennyi a kívánságom! - mondotta Annácska, ahogy végigmentünk a sikátoron, a teli hold fényinél! Szanaszét sötét lámpák világítottak, és a korcsmákban a villanyzongora hangosan szólt!
– Úgy gondolom, folytatta tovább, – hogy egy megkínzott fehér bárány vagyok, teherbe esetten, itt a sikátorba elveszve! ne hidd, hogy várok még az élettől valamit! szeretlek, mert te is szegény vagy, és nagyon összetartozunk! ó el ne hagyj, el ne hagyj!
5.
A következő napokban vettem neki egy kis csengettyűt, amit nyakába akasztott, és aminek örült mint egy gyermek! Hónapok tragikus boltozatai alatt közeledtünk a kilencedik hónap felé, Annácska rettenetesen szenvedett, de mosolyogva járt bevásárlásai után, terhesen döcögve, megdagadt lábakkal az ormótlan köveken! És ekkor történt egy különös dolog, ami további életünkre ráfeküdt, széttépett mindkettőnket egymástól, akinek a sorsa, közel egy évig volt egymáshoz láncolva, Annácskáé és az enyém! Őt az őrületbe kergette, engemet pedig messzire űzött egészen tragikus és szomorú utakon! Egy pénteki este volt, későn éjszaka jöttünk egymásba karolva a tengerről hazafelé, végig a görbe sikátorokon, Annácska nyakában a kis csengettyűvel, és én kifáradva az egész napi munka után! Hazaérkeztünk, kinyitottuk a két nagy ablakot, és aludni tértünk! Abban a pillanatban, hogy ki akartam oltani a lámpást, hangos kolompszó ütötte meg fülünket, végig a sikátoron, közeledve felénk! Kiugrottam az ágyból, és ekkor az ablak peremén, mint egy elátkozotté, megjelent a tengerparti ismeretlen feje, és egyik felnyújtott karja a kolomppal. Azt vészesen rázta ott, és Annácska felé süvítette, aki ekkor már az ágy szélén térdepelt halottra váltan:
– Kövess! én vagyok a jó pásztor, aki a tengerek nyáját őrzöm, sok száz fehér bárányokat csengőkkel nyakukon! hallod a kolompomat? sokáig tartott míg eligazodtam és megtaláltalak csengettyűd nyomán! rossz pásztor kezébe kerültél, bűnös és gaz pásztor kezébe, menekülj! vedd nyakadba csengettyűdet és kövess!
6.
Még ma is látom a rettentő küzdelmet, ami ekkor Annácska arcán végbement! Tragikusan fuldoklott, majd egy szál ingben leszállt az ágyról, és döcögve az ajtó felé haladt! Ott feltépte azt, kint rettentő sápadtságban fénylett a hold, nyakába akasztotta a csengettyűt, és megindult a távolodó kolompszó után! És ekkor, csodálatosképpen a közeli toronyban megszólalt egy harang! A sikátor végiben Annácska megállt, fáradtan, és támolyogva nekidőlt a falnak, részeg tengerészek jöttek és rakodómunkások, ezek körülállták tompa vigyorgással! Messzire elhallatszott ahogy felverte az egész környéket hangos sikoltozásával:
– Eresszetek, az Úr nyájából való vagyok, rossz pásztor kezébe kerültem, bűnös és gaz pásztor kezébe, a jó pásztor után megyek, eresszetek!
Még tett döcögve néhány lépést, terhesen és megdagadva, de az ormótlan köveken elterült! A hullaházba vitték, ott felboncolták nyilván, és elföldelték valami félreeső helyen! Valóban éreztem, hogy rossz és gaz pásztor vagyok, olyan, akinek megtisztulására nincs remény! Magamban hordom a végzetes kárhozatot, az elmúlás ösztönszerű bélyegét, munkámat elhagytam, és kóboroltam sokáig, sokáig, földeken és tengereken, és még ma is, kutatva nyomorult agyammal a jó pásztor után, akinek nyájába felvétetnék, ott megtisztíttatnék és békében megnyugodnék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése