2019. okt. 21.

Tóth Árpád: Hajnali szerenád




Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha
Lebomlik a fák törzsén nesztelen
S borzong a jó hűvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedül,
S hogy vigasztaljon, halkan hegedül
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szívedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.

Reményik Sándor: Akác-sor ősz utóján




Jobbról, balról, hátul, elől:
Tövis, tövid,
Tövis mindenfelől.
Virágtalan, levéltelen az ág,
Szúró szemű kisértetek a fák.
Ahogy köztük megyek,
Láthatatlan kezek
Illesztik fejemre a koronát:

Tövisből, tövisből a koronát.

Én feketén és lázadón megyek.
Koronázó kezek
Ujjanyomán vérem rubintja hull.
A vérszomjas föld felissza vadul.
Ha minden cseppből csak egy fűszál nőne:
Dús rét lenne itt, lelkek legelője.
De fű se nő az én vérem nyomán,
Őszi akácok ritkuló során.
Tövis, tövis,
Tövis mindenfelől.

A ritkuló sor tulsó végiről
Valaki lassan szembe jő velem.
De ő fehéren jő és csendesen.
És amerre vére rubintja hull:
Virág fakad, fa nő, hegy tornyosul,
Tenger tágul – a világ végeig.
S az ő vérétől áldott mindnik.

Az ő fején is ott a korona.
Tövisből, tövisből a korona,
Ketten megyünk egy akác-soron át,
Csak – máskép hordozzuk a koronát.

Áprily Lajos: Mit érsz, tavasz... (1966.)




Visegrád utcáján megyek,
s köszöntenek az emberek.

S ahogy az évek száma nő,
egyre több lesz a köszönő.

Rám néznek, s külső tisztelet
tüntet ki borzas, ősz fejet.

Autóbuszon egy lány feláll,
s ülőhelyével megkinál.

Maradjon csak - szabadkozom -,
hiszen nem messze utazom.

A szót virtuskodva vetem,
öreg legény, legénykedem.

S ha most völgyembe költözöm,
jön a tavasz, s az is köszön.

Gúnyol? Szeret? Mit mondhatok?
- Mit érsz, tavasz, ha vén vagyok...

Reményik Sándor: Ne ítélj



Reményik Sándor édesanyjával
 


Istenem, add, hogy ne ítéljek -
Már tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriás összhangnak lássak -
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűn ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy minél halkabb legyek -
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.
S végül ne legyek más,
mint egy szelíd igen vagy nem,

De egyre inkább csak igen.
Mindenreámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.