Egyszer, még egyszer Uram engedd hogy lássam
- úgy szeretett nézni és keveset látott a lányod -
az otthoni táj vásznán vonuló évadok rendjét.
Nyúljanak karcsún habos fehér egekbe
a meztelen tavasz könyörgő karjai.
Fáid ázott fekete kérge repedjen zölddel
és forduljon ki szerelmes boldog nyögéssel
a föld bele elszánt bagzó ekéktől.
Daloljon a fiatalasszony az eke szarva mellett
mert érzi hogy mozdul méhében a boldog gyümölcs
s a torony felnyúló piros ujja alatt
keresztelőt virít az ódon templomi ajtó.
Ott hol a réten kíváncsi kankalin szorong a fű közt
kis borjak szökelljenek, rózsalevéllel
hintse be gyenge szőrük a bőkezű alkonyi fény.
Súlyosabb lánggal hasaljon a dél már felettünk,
nyarak jóllakott hímpora fedezzen minden mezőt.
A déli sugár kéjgyilkos tőrét szegezze a rögre.
Uram, adj aratást, bőséges rendet, libbenő szoknyát
és kévét, mely alatt boldogan törpül hangyává
ki rakja keresztbe. Nőjön a kazal, az asztag.
Adj zöld, nyárvégi mennyet, hűs fuvallattal
foszlányba tépett kisded fellegeket.
Gólyák meg fecskék és más vándormadaraid
róják sötét betűik áttetsző lapodra.
Jó ilyenkor biztos gyökérről elvágyni messzi vidékre
hol más világok fénylő szövedéke húz el felettünk.
Szeptember... almafák nehézzé kókadó ágát kívánom
s koppanva hulló kerek gyümölcseit,
sűrűn törje meg neszük a várandós csendet.
Rebbenjen a lomb közt csipogva egy árva pirók.
Ősz szekerét rakd meg feszülő sárga daróccal,
barna burgonya dagassza kerekre a durva zsákok hasát.
A térő szekeret girhes fakó gebéstől
nyelje el lágyan a falu szürke köde,
messziről már csak a vén paraszt ködmöne égjen
s válaszul gyúljanak tenyérnyi ablak-világok.
November: az Óriás, dajkameséből kikelve,
fektesse völgyünk testére párás ködtenyerét,
a hegynek csak búbja lássék ki már kezéből,
kis csibévé váljék az erdős sötét orom.
Rakják be azt is bizton az öblös kosárba,
alája zsúptetőt s elrozsdált játékfák csokrát
s a picike embert mint babros búzaszemet.
Alhat a táj már - csak házunk éljen még
minden szobában gyújtsa fel lámpaszívét,
a bútorok meleg teste lihegjen a kályha körül
s az ijedt árnyak bújjanak rejtett sarokba.
Tél legyen. Ablakom rozettás rácsa előtt
ősi emlékek hőse, loholjon a szélvész
nyargaljon sáfrányszín felhőn a halott vitéz.
Trisztán te meghaltál, meghaltál régi kedves
mint ahogy meghalok én is rég hűtlen rossz szeretőd.
Pedig mesénknek minden drága lapja közé
őszi liliom buja szirmait raktam, hogy éljen,
és csókkal-sűrű ajkadhoz préseltem piros szívem.
Be rég volt, be rég volt!
Add mégegyszer tékozló múltamat Isten
és azt a jövendőt, azt a végtelent
mely élne bennünk ha nem teremtesz halált
sorompóul minden hozzád rohanó útnak.
Add mégegyszer hitem a szárnyas szabad akarásban,
add mégegyszer félelem nélkül innom világod ízét!
