Jovan Jovanovic Zmaj (1833-1904): Szeretlek-e… vagy röpke tünemény

 Szeretlek-e… vagy röpke tünemény,

álom vagy, az kápráztat csak elém;

szeretlek-e… vagy elámít szivem,

amely veled beszélget szüntelen?

Szeretlek-e… vagy sötét őrület

űz, vak vagyok, érzéketlen, süket;

szeretlek-e… vagy nincs is szerelem,

s hideg kígyók ölelkeznek velem?

Szeretlek-e… vagy nem is létezem,

s nem vagy te sem – én sem vagyok, s te sem;

szeretlek-e… vagy nincs is a világ,

nincs nap se és harmat sincs, se virág?

Csak a sötét, szuroksötét pokol,

üzekedő ördögök nyája, hol

középen az ősördög szendereg,

s álmodja csak az én szerelmemet.

Ford.: Pór Judit

Stéphane Mallarmé (1842-1898): Tünemény

A hold elszomorult. Könnyezve, álmodó

szeráfok, gőzölő virágokban, vonó

ujjuk közt, siklatón csalták elő a párták

azúrján elhaló violák zokogását,

- Első csókod örök-szent napja volt e nap.

Ábrándom, mely mohón kedveli kínomat,

szakértőn ittasult a bánat illatától,

melyet émely s panasz nélkül hagy ott magából

az álomszüret a szüretelő szivén.

Bolyongtam hát, szemem a földre szegve én,

midőn az estben és az utcán,napsütötte

hajaddal, nevetőn te toppantál előmbe,

mint a fénybóbitás tündér, aki a szép,

kényeztetett gyerek-álmokat járta rég,

és kezéből, melyet nem zárt össze egészen,

havaztak illatos csillag-bokrok fehéren.

Ford.: Rónay György

Oscar Wilde (1856-1900): Szimfónia sárgában

A hídon át egy omnibusz

mint sárga lepke mász elő,

és itt-ott egy járó-kelő

mint nyugtalan bogárka, kúsz.

A kikötőben, árny között

pár sárga szénás-bárka száll;

és mint selyem-sál, sárga sál,

csügg szerte sárga sűrü köd.

Hervadni kezd a sárga lomb

pörögve Temple fáiról.

Lenn a halványzöld Themze foly

s ráncos jáspis-hullámot ont.

Ford.: Babits Mihály

Radnóti Miklós: Köszöntsd a napot!

Most már a kezedet csókolom, - így

paraszt bánattal oly szép megállni

a napban, lelkes földeken csörren

ütődő szárba szökkenve a búza!

Nézd! ahol hevertünk eldőlt a szár,

szigorú táblán szerelmi címer, - hogy

bókol a tájék! bókolva előtted

csúszik a porban a messze torony!

Álmos délután jön: csöndben köszöntsd!

csók virágzik ujjaid csúcsán és

tenyeredben megszületik az árnyék!

Te csak köszöntsd! szétnyitott tenyérrel

köszöntsd a napot, mert most még

feléfordúlva állunk és lelkes

földeken, csillanó földeken csörren

ütődő szárba szökkenve a búza!

1929. október 8.

José Luis Cano (1911-1999): Tajték

E vágyó testnek nincs szüksége fényét

átmarni másik rőzse-adta lángba.

Ön-vulkánjából szakad föl a láva,

amelyben forró, kéjes húsa szétég.

Nem szíved biztat, csak e néma szépség;

lángodnak engem el nem ér a szárnya.

Szerelmem sóhaj, s kedves vérem árja

e bőr, amellyel csillag festi képét.

Mit rejt e szépség? Mi is vagy te? Tajték;

vágykeltő hab, a tenger titka nélkül;

szép semmi; ég, mit elhagyott az Isten.

De hadd illesse tested puha pelyhét

e száj – forradj rá egyetlen pecsétül;

e csontváznak már más jutalma nincsen.

Ford.: Timár György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Diego Fernández Collado: Az Ő hangja

Lágy hajába, napsugárba

fonott mályva pántlikája…

Csintalan szél bontogatta

- ám hiába -,

s nárdusoknak mély szagába

burkolta, míg ráncigálta.

Fanyalgott a lélek bennem,

mikor látta;

hanem kibomlott a csöndből

az Ő fájdalmas hiánya,

s üres szívem nem érzett föl

többé már a megdermedt világra.

S megtelt újra,

de csupán az Ő szavára,

melyben kivirult a víz s a

szelek szűz harmóniája,

lét-előtti csöndességek

meg-nem-ébredt, néma álma.

Világ első harmatát

lelkem dalos csalogánya

is megitta;

tiszta könnyem gátszakítva

tört ki, s hullt az Ő hajára.

Gyűrüként hevert a földön

pántlikája, holtraválva.

Ford.: Timár György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Miguel Hernández (1910-1942): Más fény nem kell nekem

Más fény nem kell nekem, csak testem mellett a tested;

tökéletes tündöklet, fényben ringó kerekség,

tisztaság, melynek mélye, mint a folyóvizeknek,

az idővel tárul fel és vérrel ássa medrét.

Mily  tündöklően tartós anyagból vagy teremtve,

te virradati szív, ó, hajnali testiséged!

Nem kell más nappal, csak mit bőrödről lehelek be,

Véred a csodareggel, mely nem ér sose véget.

Nincs más fénye, csak a tested, más nap. Minden homály csak.

Homlokod fénye mellett tudok csak látni mindent.

Minden más fény kisértet, nyomod csak, puszta látszat.

Nem áldoz le szemedben sosem a mély tekintet.

Soha le nem hanyatló fényesség. Tiszta lényeg,

a ragyogásé, mely fönt honol mindig az ormon.

Ifjúság. Világosság. Teljessége a fénynek,

a legtávolibb tűzű csillagokhoz hasonlón.

Lebarnult ragyogó test, tűzzel-termékenyített.

Sötét a fű öledben; halántékod sötét fű.

Fekete korty a két szem, a téveteg tekintet.

Kék nappal. Fényes éjjel. Így jössz, fekete fényü.

Más fény nem kell nekem, csak ez az arany sötétség,

melyből fekete fű hajt, gyürűs fürtben ömölve.

Véremben, mely oly híven csak a te testedért ég,

már mindörökre éj van, s nappal van mindörökre.

Ford.: Somlyó György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Manuel Altolaguirre (1905-1959): Hogy bele ne haljak

Hogy bele ne haljak,

láthatatlan álom-

városon keresztül

kergettem tevéled

sétálgató lelkem.

Csak mentem mögötte

és te nem is tudtad,

hogy a testem azért

kullog csak nyomában,

hogy bele ne haljon.

Te jöttél mögöttem

s testedtől a lelked

el akart szakadni.

A lelked követte,

hogy bele ne haljon.

Nem szeret engem, csak

a tested, a tested.

Ford: András László

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Ernestina de Champourcín (1905-1999): Szerelem

Szépségem szél-körömmel csiszolgatom, szerelmem.

Alaktalan leszek majd, mint por, leszek tied majd,

széthullva láthatatlan sikoknak kék egében.

A test nélküli bírást érted vágyom, szerelmem,

megérezni az édes tébolyt, hogy karjaid csak

az örökélet rózsás-berkét zárják körül.

Nem bírhatsz, míg a vágyad nem a meztelenségre

nyilt, mely a mondhatatlant zárolja le pecséttel,

ajkamra sem találsz, míg

a foghatóba ver csak szerelmed gyökeret.

Haszontalan kezed csak csillagokat ciróljon!

Csókjaiddal ne botlaszd testem száguldozását.

Ha bőröm tűzzé vált a Napban, tiéd leszek.

Ford.: Jékely Zoltán

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Rafael Alberti (1902-1999): Emlékezés a szerelemre holddal

Hold voltál ott a holdsugárban. Oly sugárzó

és nagy, ahogy a gyűrött, feldúlt ágyból kikeltél,

hogy az alvó, homályos ágyruhák azt hihették,

egy ismeretlen napnak fényforrásai lettek.

A hálószoba csöndes ciszternaként derengett,

mely magába fogadta fénylő vizek varázsát.

Szelíd sugárban úszott egy-egy hullám lebegve,

mit karjaid vetettek meghalni a falakra.

Mikor végül felértél a kristályragyogásba,

amin a messzi hold már ábrándosan merengett,

te, hold a holdsugárban, lehanyatlottál újra,

túlcsordulva, kilobbant fénnyel az ágyra csendben.

S mi mindent nem hozott még nekem a hold ez éjben,

míg magányosan kúszott feljebb a néma fákon.

Ford.: Somlyó György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Luis Cernuda (1902-1963): Egy szót se szól ő

Egy szót se szólt ő,

csak kérdő testével közeledett,

mert nem tudta, hogy olyan kérdés a vágy,

melyre válasz soha nincsen,

lomb, amelynek ága nincsen,

föld, amelynek kék ege nincsen.

A szorongás csontok között is lel utat,

felszáll ereken át,

s míg szétterjed a bőrön,

az álom-szökőkutak

égre ívelnek húsból való kérdőjelekként.

Futó érintés,

röpke pillantás a félhomályban

épp elég, hogy megnyíljon a test,

hogy mohón vágyjék befogadni testét

egy másik álmodónak;

két fél – egy pár, hús-vér s hús-vér, álom és álom;

egyek alakban ők, egyek a vágyban, és egyek a szerelemben,

még ha az csak puszta remény is,

mert kérdez a vágy, s rá senki se tud választ e világon.

Ford.: Kálnoky László

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Vicente Aleixandre (1898-1984): Neked, élőnek

„Ha emberi testet érint az ujj,

az éghez magához simul.”

NOVALIS

Ha hosszan nézem karcsún omló tested,

folyót, melynek nem apad ki a medre,

tiszta víztükröt, hol madarak lengnek énekelve

s hol öröm borzongat, ha a hajnal megébred.

Ha szemedbe nézek, mély halál s élet szólit hírtelen,

éneke lebben az alig-sejtett, mély vízfenéknek.

Ha alakod látom, derűs homlokod: lángfényű kő,

melyen csókjaim szikráznak – soha el nem merülő

Nap fénye szikrázik az égő szirteken.

Ha ajkaimmal símulok e tétova zenéhez,

e mindig friss-fiatal zajhoz,

a föld lázához, mely a zöld között énekel;

test, nedves, könnyű suhanás,

mintha szökik s megtér a boldog szerelem.

Érzem, a föld forog lábam alatt

könnyen s tágan, mint a csillagok,

vidám nagylelküséggel, mint az égitestek,

kik tengert se kérnek, hogy fölé hajolhassanak.

Minden döbbenten áll. A föld szikrázva érzi,

hogy karjai közt meztelenül megremeg a tenger,

e lázas, sóvárgó acél, mely issza, issza

az aranyló lángot s részeg a ragyogástól.

Ragyog a teremtés. Boldog, szelíd béke leng el

suhanva, mint az öröm, mely sosem ér a csúcsig,

mint ha a szerelem felrepül sebes szárnycsapással

az égre, hol a legvakabb homlokokat koszorúzza a szél.

Nézni téged! Míg saját fényed ragyogja be tested,

e közeli zene, mely megszabja a madarak összhangját,

a vizekét, az erdőkét és a lüktetését, mely a teljes világ

megkötött része s mely most ajkaimon reszket át.

Ford.: Orbán Ottó

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Dámaso Alonso (1898-1990): A szerelem tudománya

Nem tudom. Szemed forrásából rám csak

Isten komor híre buzog, szádból pedig

csak lehellete egy kitáruló, szelíd

égi csűrnek, egy learatható világnak.

Tiszta kristály, vagy sötét rombolás vagy?

Nem, nem tudom… A teljes gyönyört elfedi

kozmikus kapzsisága s a csillagközi

szívdobogás, mely szerelemből árad.

Nem tudom, a halál, vagy az élet vagy-e?

Rózsát érintek-e benned, vagy csillagot,

Istent, vagy téged hívlak-e, ha jajdulok?

Mint vízben káka, nád, vagy föld süket köve,

csak azt tudom: tágas, szép délután ragyog,

csak azt, hogy férfi vagyok, s szívedhez futok.

Ford.: Csoóri Sándor

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Federico García Lorca (1898-1936): Amparo

Amparo,

míly magányban rejti házad

hófehér ruhádat!

(Jázmin s tubarózsa-tő

közt egyenlitő.)

Hallgatod: szökőkutad

míly csudásan csengve árad,

s gyöngéd, sárga tremolóit

kanári dalának.

Este látod, hogy remegnek

száz madárral cipruságak,

míg betűkkel hímezed

hallgatag a sűrü vásznat.

Amparo,

míly magányban rejti házad

hófehér ruhádat!

Amparo,

s míly nehéz a szó a számnak,

hogy: imádlak.

Ford.: Nemes Nagy Ágnes

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.

Gerardo Diego (1896-1987): Álmatlanul

Te vagy, s mezítlen álmod. Alszol. És nem

tudod. Nem is tudod. S ameddig éber

magam, virrasztok – álmaid legében

lebegsz: nyugodt hajó a habverésben.

A tér becsukta börtönét. Lekéstem.

A tűhegyű fagy úgy meredt elébem,

hogy érted, elrabolt rab, át e jégen,

kevés akármi szárny, amely repítsen.

Ez egy-tudat, mi biztos és kegyetlen,

hogy itt vagy, alszol, így, elengedetten,

bilincsbe-vert karomhoz ily közel, lám.

A sors mily sivár a rab szigetnek!

Virrasztok én, amíg – hajót a hullám –

az álmok árja téged ellebegtet.

Ford.: Hárs György

Forrás: Más fény nem kell nekem. Spanyol szerelmes versek. Magyar Helikon 1978.