2018. aug. 19.

Nagy Sándor (1820-1902): Magyar átok



A’ gyász mohácsi vérnapok’,
Egyik bús alkonyán,
Midőn sötét sírszemedő,
Lengett e’ romhazán.

Győzelmök’ kérkedésivel,
Zsákmánynyal gazdagon;
Haza tartott a’ vad török –
Rabolva szabadon.

Rablánczra verve hajtatá
A’ harczi foglyokat,
Annyi hős ifjat, ’s köztöke gy
Megőszült bajnokot.

’S már bucsuzóba volt a’ nap
A’ bérczek’ ormain;
Midőn a’ vérázott haza’
Végső határain:

Megálljatok!... kiált föl a’
Megőszült rabmadár:
Végbúcsúmat hadd mondom el,
Mert itt a’véghatár.

Oh essetek le térdre mind,
Édes rabtáraim,
’S mondjátok szív szerint velem
Megáldó szavaim’.

’S le térdre hullt a’ lánczokon
Sinlődő rabsereg’
’S szívhangjain, honára illy,
Áldásokat rebeg:

Isten veled magyar haza,
Letipratott hazánk!
Rád a’ sötét sir’ éje vár,
Rabláncz, börtön reánk

Légy áldott hősök’ csontival
Boritott temető!
Fedjen lágy párnaként a’ szét
Áradt vérszemfedő.

Legyetek áldottak, velünk
Csatázó hős fiak!
Kiknek vaskarjaik a’ sír’
Ölébe porlanak.

Legyetek áldottak, édes
Szeretett kedvesink!
Rabhaza’ rabgyermekei,
Szülők,t estvéreink!

Ki az a’ vén eb?... e’ gyávák’
Előkolomposa;
’S mit csahol?... dörg haraggal a’
Tarhad tábornoka.

Tábornok! én eb nem vagyok,
Solymos Jenő nevem:
Mint hű fiú, hazámra vég
Áldásom’ rebegem.

Áldásodat?... átkozd meg azt,
Átkozd meg romhazád’,
Kérd rá csapásul az egek’
Sujtoló ostorát.

’S te hősi vérrel kérkedő,
Vitéz nyúlsarjadék,
Mondd utána, hogy hallja meg,
Az úr, a’ fényes ég:

Oh verdd meg isten e’ hazát;
Szólt vén Jenő legott:
Csapásul adj rá szüntelen, -
Pünkösti harmatot.

Gyűjtsd össze sürű fellegid’
Szentgyörgy után, ’s előtt;
Csapásul adj rá szüntelen –
Szentgyörgyi langy esőt.

Letérdelve utánozá
Jenőt a’ rabsereg,
’S szemökben a’ honszerelem’
Meleg könye remeg.

Elzúg sebes sasszárnyakon
Az átok’ nagy szava,
’S rá a’ mosolygó égibolt,
Tetszést viszhangoza.

Hát átok az? veszett vén eb?
Még játszol én velem;
Talán viszket nyakad, hogy így
Gunyolódsz ellenem.

Átkozd meg rögtön szertedult,
Bitang magyarhazád’,
’S ki fattyazott… anyád’ meghűlt
Emlőjének porát!

’S te hősi vérrel kérkedő,
Vitéz nyúl-sarjadék;
Mondd utána, hogy hallja meg
Az úr, a’ fényes ég.

Isten’ nevére esküszöm!...
Azt nem teszem soha!
Inkább igya meg véremet
Hazámnak szent pora.

Esküdjetek mindannyian!
Hogy inkább meghalunk,
Semhgoy csak egy ferde igét –
Ejtsen ki ajakunk.

’S le térdrehullva, kezöket
Az égre emelék:
’S mindnyája egyező szívvel
Utánaesküvék:

Isten nevére esküszünk!...
Azt nem tesszük soha!
Inkább igya meg vérünket,
Hazánknak szent pora.

Isten nevére esküszünk!...
Hogy inkább meghalunk,
Semhogy csak egy ferde igét –
Ejtsen ki ajakunk.

Elzúg sebes sasszárnyakon
Az eskü’ szent szava:
’S rá a’ mosolygó égi bolt –
Tetszést viszhangoza.

Elő, bakók! szeljétek le,
Makacs fejeiket;
Kivánatuk szerint, a ’ föld
Hadd igya véröket. –

Csak rajta, rajta vad tigris,
Ontasd ki véremet:
Töresd százezer izre bár
Keréken testemet;

Állitsd elém, rémképül a’
Föld’ minden kínpadát:
Esküszöm!... megátkozni nem
Fogom e’ romhazát!...

Így szóltak elszánt bátoran
Jenőnek ajkai:
Vélnék e’ vakmerő szavak,
Mennyödörgés álgyui.

És sírölébe szálltanak,
Inkább a’ hősfiak:
Semhogy csak egy ferde igét,
Csak egy szót szóljanak.

’S most játszi szellő lengedez
Puszta sírhalmukon;
De honszerelmök élni fog
A’ késő ajkakon.

’S olly édes álmok alszanak
A’ sírnak éjjelén;
Mert hőn imádott anyjuknak –
Nyugosznak szent ölén.

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.

Nagy Sándor (1820-1902): Esik eső…



Esik, eső esik,
Szemem is könyezik;
Az eső földre hull, -
De a’ köny arczimrul
Zöld sírdombra esik.

A’ telet, a’ telet
Követi kikelet,
Föléled a’ virág,
De a’ zajos világ
Sírom’ éjjeléből –
Nem költ fel engemet!

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.

Nagy Sándor (1820-1902): H….r Leopoldinához



Igen!... te árván, árván hagyatál,
Mint gerlicze, melly párját veszti el:
Oh, birsz-e majd –melly árként rád rohan,
A’ nélkülözés’ mély keservivel.

Bár kedves illatárral leng körül –
Kerted’ virágos bársonyszőnyege;
Bár tiszta fényben ég a” menny’ ivén
A’ nap ’s a’ csillagezrek’ serege:

Sötét leend, sötét a’ nap neked;
Élő holtként jársz majd föl és alá –
A’ kertben, hol a’ bucsú’ jégszava –
Szived’ virágait megfagylalá.

Gyakorta ülsz majd a’ gyeppamlagon,
Mellyen utószor ültél ő vele;
Ezüstkönyű reng halvány arczodon,
A’ bús emlékezet’ gyász könyűje.

Ne sírj, ne sírj, hűn szerető leány!...
A’ híveket tér – nem választja el;
Miért emésztnéd ifjú kebledet,
A’ fájdalomnak duló sergivel.

Ború után szebbek a’ csillagok,
Eső után föléled a’ virány:
Kifolyt könyűd – rád is derűt hozand –
Híved’ ölén kiszenvedett leány. -

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.

2018. aug. 18.

Emíl: Mivész estdala



Azt esthomály
A földre száll.
Mivész repül
Szép Hívéhez,
Keblén kevül,
S kéjt éledez.
Lenegd körül
Boldog mivészt
Örszellemem!
S vezesd a kézt
Míg kedvesem
Én egyedül
Ölelhetem;
De ha nem ég
A lyányka már
Sötétedjék
A csillag-ár.
Ne lengd körül
Szegény mivészt,
Ki búban ül
Ott eggyedül
S könyüket ejt
Hol ingeréit
Szép Nesztinek
Elsődszeren
Áhítva nézte
S csókkal tetézte.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.

Szent-Miklóssy: Kisfaludy Károlyhoz



Gyönyörben olvad édes énekedre
A sziklaszív is, s jégapathia,
Fagykérgöknek le kell pattannia
Fennlángzatú bájömledezésedre.

A fülmile némul kéjzengzetedre
Megszégyenülten, oh sphaerák fia!
S az általad dicsőült Hunnia
Hálálva fénykoszorút fűz fejedre.

Örvendj örök hír s érdem templomába
Vezérle hő keblednek istene,
Ki Gratiák kedveltjévé kene.

ha bár int régenyészet gyászhonjába
Ott sem szün meg dicsed ragyoglani.
S szép lelkedet szent tüzre gyujtani.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.

Kovacsóczy: Az ifjú



A gyermekév örömrózsáji húllnak:
Síréjbe száll a lélek képzete.
A játékpálya s vigkör elborúlnak:
Eltün a Phantom, melly kecsegtete.
A szívben ujabb érzetek virúlnak,
Szebb mennyet kér bájos reménylete,
Nem e föld lelke röpte szük határa,
melyébe szállt a dicsnek lángsugára.

A hírt mint idves bálványját imádja,
Csillagthronjához általemelkedik.
Diját majd harczban, majd meg lantba látja,
S most már mint Hös s Költő kérkedik.
Fellengző szárnyra kap lángkeble vágya.
S önnkészitett honban jeleskedik.
Patak, virág bájnyelven szóllkörüle,
És bírni véli a miért hevüle.

De nem nyúl szíve ádáz lángozatja:
A mély titkot nem tudja felejteni,
Mi ösztön az melly el-el-ragadja,
És hagyja lágy búval kéjelgeni?
Kénnyel kinálja s tőle megtagadja,
Nem szün szivét, eszét heviteni.
örömkorának szüz virághalála
Bánatgyümölcsöt és szívbajt talála.

Miként derül e zajló földi pálya
A lét varázsló szinben öltözött,
Szellemnyelven köszönti Ideálja,
A hön kívánt tökélyek s fény között.
Az élet forrását ebben találja,
Mert lelke mássa létbe öltözött;
Ez új korány a vak homályt elűzi
S Erosz rózsájit homlokára fűzi.

Elé néz a virágból arczulatja,
Szerelmet zengnek szive húrjai.
Nap, hold, csillag csak a Kedvest mutatja:
Körüle zöldelnek kénybájai.
A nagy teremtésnek fényét ő adja
Itt állapodnak szárnyalásai,
S körül diszelg a költés égi fénye,
És dalba olvad édes érzeménye.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.

Szent Miklossy: Ámor megszabadítása



Egykor lépre került a szép Khloe ajkain Ámor,
S szabaditsam-meg kér vala, s eggyre eseng.
„Mond de mikent?” – „Olvaszd-fel lépem csókjaid által.”
Hah, melly kész vagyok ezt tenni, s togadni szavát.
Csókom ömölve ömöl, s immár szabad Ámor, azomban
A csók még is foly, s folyni szünetlen akar,

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.

Júliusz: Lantos



Halk az est, arany sugára
A hegyek megé borong;
A vándor lantos magára
Egy sötét erdön bolyong.
Szirtre áll, néz merre honja?
Hol mosolyg a báj vidék?
Melly felé hű keble vonja,
Melly után sohajtozék.

Ált utazván nagy világot
Nyúg-hazára nem lele;
Bár ott dicstetőre hágott,
Vissza vágyik kebele.
Köny ragyogva hő szemében
Lassudan halad, s reméll,
S felsohajt, mert ah! – szivében
Egy leányka képe el,

Ott, hol az piheg, határa –
Ott arany liget virúl,
S égi kény leng alkonyára
Béke csendes partirúl,
„A vidékben, mellybe vágyom,
Egy kis hajlék mosolyog;
Ott virit az én világom:
Phaedra, szived ott dobog!”

„Te, ki a kék láthatárra
Olly szeliden tűnsz elé,
Légy kalausz, o hold sugára
A homály közül – felé!”
S szél fuvall, zug a magas tölgy
Mellynek andalg árnyain;
Éj-bagoly nyög a sötét völgy
Rengetek magányain.

Megy továbbra, lant kezében,
Útatnézve meg-megáll,
S egy hárs csendes éjjelében
Egy magányos sírt talál:
„Útas, hol lépsz, szent hely ez,
Hantja ártatlant fedez:
Phaedra hamva nyúgszik itt,
Kit szerelme sírba vitt.”

Néz a lantos, és szivére
Rá villan jég borzalom,
Köny nem áradoz szemére –
Hajh de benn a fájdalom.
S némán dül a sír kövére,
Mellyben alszik élte bére!
Lantja búsan rengedez,
S vég nyögéssel zengedez.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.


A Remény (Szemerétől)



Valahányszor te reám, reám, ki itt elsetétedve, elbúsúlva sóhajtozom, olly szelíden mosolyogsz, mint az estvelgő ég szelíd színe, és mint Aurora mikor láng orczáin minden szépség elterjed; mindannyiszor ez a Te biztató mosolygásod megenyhíti kemény, és vad sorsomat. De most engem elhagyál: köd, hab, szél messze elkapott a csendes révtől, mellyben hajóm bátorságossan nyugvék, faggat, gyötör, remegtet minden óra, minden pillantás, s keblemnek minden érzései küzdésben vannak. Tűnj fel ismét szép Remény, és altasd el e kínokat keblemben, a hogy dallásával a hűséges Anya altatja el síró kisdedét; s engedd hogy olly isteni álmokat lássak alvásomban, a millyeket a boldog Endymion aludt a szerelem berkeiben. S ha majd lelkem fel fog serkenni e varázs alvás karjaiból, leljem úgy magamat a kedves leány karjai közt, mint a felébredő Endymion lelte magát a Diannaéi között.
Széphalmy

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.

Dukai Takács Judit: Az én Magányom




Itten töltöm vigan napjaimat
E szalma fedeles együgyű kis házban,
Itt öntözöm zsenge virágimat
E kis kertetskének sürü homályában!

Dalra fakaszt, madárkák zengése,
Elandalit a falevél ujjulása,
A Tavaszi Zefirke lengése,
Égi reménnyel gyújt rozsák bimbozása,

Igy! igy, élek távol irigyektől
Kicsinyek gondjaim, de egyszersmind nagyok
S ha magányom, a bölcsebb lelkektöl
Látogattatik, óh akkor! boldog vagyok.

Forrás: Aspasia 1. kötet – Szerkeszteté Kovacsóczy Mihály – Pesten kiadá Füskúti Landerer Lajos 1824.