Sulyánszky Antal (1815-1906): Őrangyal

I.

Csendes álom karjain

Nyájas-édesen,

Szűz szemérme bájiban

Kisded-lány pihen.

Arczán rózsa, homlokán

Líliom virul,

Angyalok zenéje foly

Édes ajkrul.

Nincs szivében semmi vágy,

Nincs egy érzelem,

Melly csapongó szárnyain

Átkos bűnt terem.

Mást nem ismer szent erény

S Istenen kívül,

Benne minden gondolat

Ég felé röpül.

S míg felette boldogan

Anyja, elmereng,

S hálaihlett ajkain

Hő imája zeng. –

Fekhelyén őrangyala

Védni készen áll

Őt, ha rá baj és keserv

Vészborúja száll.

II.

A lányka felvirágzott,

És szíve tűkörén

Sugárzva fénydiszében

Leng még a szűz erény.

És vágyak nem dagasztják

Magasra a kebelt,

Fohászt – gyönyört keresve –

Csak ég felé emelt.

S habár az arcz varázsa-,

A csillogó szemek

Tüzére annyi ifjak

Körűle lejtenek;

És annyi csába szó zeng,

És annyi szem beszél

Álnok szerelmet, ő csak

Szent Istenének él.

S ha bűnös gondoolat jő;

Rebegve mond imát:

„O! hadd tovább vezérül

Eged védangyalát.

Az ő sugalma adjon

Nekem varázserőt,

Szilárdan visszaintni

A kába vakmerőt.” –

S a lány felett kibontva

Az angyal szárnyait,

E paizs alatt megőrzi

Erény-virágait.

III.

Szerelmi eskü cseng egy ifju

Szinmézes ajkain,

Vad szenvedély tüzes fulánkja

Ég szemsugárain.

S a lány az eskü csábszavára

Hajolni, hinni kész,

Felette bár nehéz borúnak

Éjszárnyin leng a vész.

Az égi nemtő védsugalma

Elhal zajos szivén;

Magas trónjárul majd ledöntve

Az égbül szállt erény.

Mert térden esd bünös szerelmért

Az álnok esküvő,

S a lánynak kéjt, gyönyört özönben

Igér hizelgve ő.

És szól: „hűségem rendületlen,

Nem ismer az határt;

E lángoló kebel hevének

Idő és tér nem árt.

És nincs erő, nincs, melly eloltsa,

E sziv tüzérzetit!” –

S az égi nemtő zeng szomorgva;

’Leányka, o! ne hidd.’

De eltiporva mámorában

A szűzi érzeményt,

Mulandó kéjekért feláldoz

Ő Istent és erényt.

Örömrepesve a könyörgő

Kitárt karjára dül;

És rá az angyal tünt reménynyel

Egébe felrepül.

IV.

A csalt leányka szétzuzott kebellel

Gyászos kereszt tövénél mond imát;

És gondredőzött arczait könyekben

Fürösztve, búsan tépi hajzatát.

És nagy szivének felriadt törelme,

Hogy szállna rá az ég magas kegyelme.

És esd: „ki véred ontád a kereszten,

Te üdvezítő Isten! légy kegyes;

S hervadva bár a szűz erény virága,

Szivem bocsánatot csak itt keres.

Csak itt talál irt vérező sebére;

Itt fényderűt az élet éjjelére.”

„Te voltál mindenem, te hő szerelmem;

S én percznyi kéjekért elhagytalak;

Feledve szent tökélyid fényvarázsát,

Volt szűmnek édesebb a sár-alak,

O! add, kegyelmed egy csöppét remélnem,

S ha nem, ne hagyj tovább e földön élnem!”

Igy esdekelt a gyász kereszt tövénél

Az álnok ifjutól megcsalt leány;

S a lelki kin borúja éjsötéten

Boronga vészborított homlokán.

S keservkönyűje megfagyott szemében,

Előszer öntve azt bús érzetében. –

S az úr, kinek szivében fogyhatatlan

Az áldás és könyör nagy tengere,

Az esdő lányra szent kegyét mosolygva,

Lön bánatában üdvös enyhszere.

Szivében szent erény kezdett virulni,

Hervadva melly többé nem fog lehullni.

S hogy a kisértet vészes ostromában

A bün ne födje el kegy hajnalát,

Erőt lehelve, ujra oldalánál

Lebegni érzi őrzőangyalát;

Ki őt, míg él, fogadva védölébe,

Szárnyin viendi Isten szent egébe.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Jámbor Pál (1821-1897): Anyai kincs

Jön iskolából a fiu,

S kiált: „ma leczkém tudtam ám,

hibátlan, mint a vizfolyás,

Mi lesz jutalmam, jó anyám?”

’Mit adjak? – édes, kis fiam,

Szivem szerelmes magzata,

Szegény vagyok’ – s megcsókolá,

Jutalmul mást nem adhata.

„Hisz azt mondtad, dús vagy, szülém,

A legnagyobb kincs a tied,

Mégis – pedig, hidd, fáj nekem –

Mindenkor ollyan bús szived!”

’Igen fiam, gazdag vagyok:

Mert gyermekem jó s jól tanul,

S a földön legfőbb kincs enyim;

Mert téged birlak angyalul.’

„Ugy hát ne félj, örülj, anyám!

A míg élsz, nem leszesz szegény,

Mert jól tanul mindig fiad,

S lesz kincsed igy mindenkor – én.”

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Szabó Imre: Isten házában

Hő kebellel járulék lakodva,

Szent atyám! mint hálás gyermeked;

Lelkem édes, tiszta gerjedelmit

Elrebegni térden itt neked.

Itt kerestem enyhet bánátomban,

S szent fiad keresztje nyujta írt;

Nézletén megédesült a könny is,

Mellyet égő gyötrelem kisírt.

Szende kéjmalaszt ha boldogított,

Itt lelém föl azt a szent helyet,

Hol leszűrten minden földsalaktól

Angyalédes volt az éldelet.

Mit kivántam, megnyerém kegyedből,

Szerfölötti vágy nem izgatott;

Bajveszélyben hozzád fölkönyörgtem,

És felém nyult ótalom karod.

A világ és test ha ingereltek,

A gonosz szellem ha bűnre csalt,

Térdre hulltam szent lakod körében,

S győzve végezém a viadalt.

Most pedig porig borulva kérlek:

„Holtomiglan adj erős hitet,

Hinnem add az üdvezítő szent tant,

Mellyet Jezus Krisztus hírdetett.

Jelszavam legyen fiad keresztje,

Szentegyháza édes, jó anyám,

Mert tudom: te is csak így leendesz

Mindörökké áldó jó atyám.

Add, hogy egyszülötted drága vére,

Hófehérre mossa lelkemet;

És ha végezem pályám futását

Karjaidba végy föl engemet.”

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Sulyánszky Antal (1816-1906): Ur napján

Jezus! dicső lakodbul földre szállva,

Szenvedni kint, olly édes volt neked;

S hogy üdv derülne fel a bünvilágra,

A gyászkereszten végzed életed;

S patakban ömlött drága véred árja,

Nekünk az élet ajtaját kitárja.

Sztétörve már a bün nehéz bilincse,

Melly annyi század óta átkarolt;

Szemünkrül a köny árja felszivatva,

Melly arczaink virágin dulva folyt.

Legyőzve a pokol kevély hatalma;

Remény s hitünknek fönt virul jutalma.

Függvén keresztfán Isten egyszülötte,

Te lől miértünk a véráldozat;

S határt még itt sem lelvén szűd szerelme,

Nekünk te étkül nyujtod önmagad.

És fátyolában bor s kenyér szinének,

Mint Isten-embert zengve áld az ének.

És merre nép lakik földünk ahtárin,

és merre ajk zeng hálaéneket,

A hívek serge e nagy, égi szentség

Magas titkában térdet hajt neked.

S könyörg: mit látni nem szabad szemünknek,

Pótolja lángja szirtszilárd hitünknek.

A harczban itt szokott erőt keresni,

Hogy győzni tudjon a bűn ostromán;

És győzve a pokol vad cselszövényin,

Erény füzér viruljon homlokán.

És véve tested – ő, ha sírba szálla,

Örök dicsőület legyen halála.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Tárkányi Béla (1821-1886): A Sz. Háromság titka

Legenda

Kimérte Isten a

Tudás határait,

S embertül elfödé

Fönséges titkait;

A megadás szelíd nyomán

Kel a valódi tudomány…

A főváros zajából

Sötét romok között

Egy férfi lángeszével

A tengerpartra jött,

S mi mély gondolkodásra von –

Körötte néma csend vagyon.

De szívben nincs nyugalma,

Nagy lelke háborog,

És átható eszében

Egy gondolat forog:

A mellybe – mert az isteni –

Ember nem tud tekinteni.

Kevély önérzetében

Nem tűr határt az ész;

A férfi elbizottan

A déli napba néz.

„Hogyan lehetne – így beszél –

Egy istenben három személy?...”

De gyenge volt kiállni

A nap tekintetét,

és földre szegzi rögtön

A vakmerő szemét.

S alig tekint le – hirtelen

Egy kedves gyermek ott terem.

Szép arczain mosolygó,

Szelid minden vonás;

Csigával a fövényben

Kicsinyke gödröt ás;

És majd a tengerpartra lejt,

S merít, míg a gödör betelt.

„Fiam, fogsz hagyni tán a

Tengerben is vizet,

A kis gödörbe által

Mind úgy-e nem viszed?”

Igy szól a férfi s felvidúl,

Jó kedv mosolyg le ajkirúl.

„”És hogyha mind kihordom,

Mi az mi ellenáll?

De fogd fel a nagy eszmét

Miről gondolkodál;

Kettőnk közől két tengeren

Győző ki lesz a versenyen?””

Szól a fiú mosolygva,

S játékát folytatá;

De a beszéd a férfit

Lelkében áthatá.

Bánkodva sápad, földre hull,

S könyűk peregnek arczirul.

Felnéz, - a gyermek eltünt,

És rá a tiszta ég,

S Isten mosolyg le abbúl

Mert már nem kétkedék.

A férfi Ágoston vala,

A gyermek a hit angyala…

Kimérte Isten a

Tudás határait,

S embertül elfödé

Fönséges titkait;

A megadás szelíd nyomán

Kel a valódi tudomány.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Garay János: Hit, remény és szeretet

Téged hiszünk nagy Isten!

Mindenható király,

Ki földön és az égen

Örökké vagy s valál,

Ki térben és időben

Megfoghatatlanul,

Mult és jelen s jövendőn

Áldásként átvonul.

Benned remélünk, Isten!

Ki  hűn hangoztatád:

Hogy úgy imádhatunk mint

Kegyes, szelíd atyát,

Ki szent gondviseléssel

Fejünk felett viraszt,

S a tévedőknek is nyújt

Szelíd, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni

Fiadnak általa,

Ki szent, dicső tanával,

Melly szeretet vala,

Az Isten és ember közt

Szent híd gyanánt felállt,

S ki által így az ég s föld

Egy szép egészszé vált.

Téged hiszünk, nagy Isten,

Ég s föld dicső ura;

Benned remélünk, Isten,

Kegyes, szelídatya;

Téged merünk szeretni

Fiadnak általa,

Mert te vagy a szeretet

Legtisztább hajnala!

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.

Császár Ferenc (1807-1858): Őrangyalhoz

Ifjak, leányok, kikre hajnalával

mosolygja a kor báját, örömét:

S ti jámbor aggok, kiknek ősz fejét

A már haladt év meghinté havával;

Minden korúak buzgó, szent imával

Jertek dicsérni az Úr nagy kegyét,

Zengjétek a szív kedves énekét –

Ő nálatok van Őrző Angyalával!

A reg hasadván, vagy forrón lövelvén

A nap sugárit, és ha est leszen,

S méhébe mindent éjsötét veszen:

Ő nálatok van; s hévvel átölelvén

Szűt, lelket, - óvni készek karjai:

Fel, háladalra! hivők ajkai.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti: Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1845.