Út-porral fedve, fáradtan,
Mily gyászos legény közelget ottan?
Oly szomorúan bandikál előre,
Mint-la nem is e világról jőne;
Sipkája szemébe vágva mélyen,
Mély keserv és bánat ül szemében –
Jobb keziben tört kard markolatja,
A másikkal kis motyóját tartja. –
Durva inge egykor tán fehér volt,
Most sötétlik rajt a szennyes vérfolt,
Megkopott a veres nadrág szőre,
Rongyos is volna már inneplőre.
De hisz neki nincsen vasárnapja,
Nem is tudja hogy ma István-napja
Éjjel nappal utaz szomjan, éhen,
Megáll s körülnéz a faluvégen.
Szülőhelye tövig le van égve,
Kormos falak barnulnak az égre,
Alig látni embert – úgy megfogytak –
De a sírok ott künn szaporodtak.
Verejtékét akkor letörülte,
Talán egy pár könny is volt közötte.
S mint felhők közt egy magános csillag,
A néptelen utczára kiballag.
Újra födve van a falu háza,
Eresz alatt négy ember tanyáz,
Beszélgetnek oly búsan, komolyan,
Mint a kinek házában halott van.
Egy közülök az utast meglátja
S igy kiált rá: „Kend az János bátya?
Szóljék már, hol veszi magát itten?
Merre, honnan, hová? hozta Isten!
„Hozott ám a balsors, helyre átok,
Jó barátom, oda van hazátok!”
Igy felelt ő keserűn nevetve,
Nevetése sirásnak jó lenne.
„Honnan jövök? árulás földéről,
Meddig megyek? míg lábom ki nem dől.
Huszár voltam, Isten katonája,
Most ugy hivnak, hogy: Kossuth kutyája.
Hej Világos! átkozott világos!
Miattad lett hirnevünk homályos,
Itt gyalázott meg az isten adta…”
- Nem szólott, csak fogát csikorgatta.
Kis vártatva, mert a falu népe
Kérte őt hogy még tovább beszélne,
Igy folytatta faderékra dőlve,
S mindig többen gyülöngtek körülte:
„Árulás volt… győztünk Zsolcza mellett,
Győztünk, mégis hátra menni kellett,
Holott kardunk győztes villámlása,
A muszkának lett volna romlása.
Nem engedték űzni szedte-vette,
Míg erejét ismét összeszedte,
S most már ő jött üldözve utánunk,
Aradig tiz harapást nem faltunk.
Több gondom volt fakó paripámra,
Éhezett s fogyott a szegény pára,
Egyre mindig marsban, soha ólban,
Debreczenben lőtték ki alólam.
Világosnál összegyűlve álltunk,
S azt hittük hogy vég-csatára szállunk,
Smely előre mindig bátran rontott –
Mi századunk képezte a frontot.
Front elébe nagysága* kinyargal,
Sápadt arczczal, fényes kivont karddal –
Szólni akart és lett nagy csendesség,
Minden szava füleimbe cseng még:
„Fiaim! – szólt, bátor jó vitézek!
Fáj a szivem, ha reátok nézek,
Rátok, kikkel Nagy-Sarlónál voltam,
Rátok, kikkel Szőny alatt harczoltam.
Dicsőség volt lelketek párnája,
A nevetek – Isten katonája –
Mert valátok mindig halni készek,
Mi vár rátok? tudjátok-e! – szégyen. –
Üres szóra, puszta igéretre,
A sereg már fegyverét letette;
A sergeknek szine java, hátra, -
Fiaim! még csak ti vagytok hátra.
De mit kiki fő kincsének tartott,
Egyitök se adja át, a kardot!
Szégyen arra a ki általadja,
Elég ha megmarad markolatja.
És a zászlót, mely körül küzdöttünk,
S mely száz csatán lobogott felettünk,
Melyre szent szó: „szabadság”
van írva,
Diadalként ellenség ne birja.
Tépjétek szét s rongyait vigyétek,
És legyen legszentebb ereklyétek;
Aztán menjen a ki merre akar,
Éljen a hon s az elárult magyar!”
Szólt az őrnagy, s mely ott volt mellette
Pisztolyát a légbe elsütötte,
A másiknak öldöklő hangjára
Zúzott fejjel dőlt hanyatt lovára.
Elszáguldott a paripa véle,
Lába lévén mindig kengyelébe,
Mi pediglen sírva káromkodtunk,
S markolatig tördestük el kardunk.
Aztán, mintha szeretőnk lett volna,
Szent zászlónkat megcsókoltuk sorba,
S szétszaggattuk, hogy ne kapja meg más,
Hajh! keserves volt a megosztozás!”
Elakadt itt szava a huszárnak,
Szemei is könybe lábbadának;
Mert elfordult, hogy meg ne láthassák
A vén gyermek könnyei hullását.
Mondva aztán egy bús megáld istent!!
Fogá vándorbotját és tovább ment,
Nem kérdezték: hová? – mert szeméből
Látták, nem pihen meg míg ki nem dől.
Árnyas helyen künn a faluvégen
Három nagy sír van az erdőszélen,
Nincs emléke, mintha sír se volna,
Ötven honvéd nyugszik benne halva.
S itt a hol a bajtársak pihennek,
A kifáradt harczfi itt pihent meg.
Fejfája volt a kard markolatja,
Szemfedője a zászlód darabja.
Legyen álmod nyugodt kedves bajtárs,
Sirod mellé emlékül nőtt e hárs,
Bele vésve barátod hálája,…
Nem veszhet el magyarok hazája.
(* Csurkó őrnagy)
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
