Észak hegyes vidékén ott, a hol
A Kárpát e hazába behajol,
Magára hagyva egy vadszikla áll.
Felhőkbe nyuló orma oly magas,
Hogy élő lény csak a királyi sas
S a zúgó felhő az, mi rája száll.
A szirt tövénél csendben, szabadon
Magános völgy, árnyas liget vagyon,
A völgy ölében szellők lengenek…
És a liget daloktól áradoz,
Miként ha volna lant, szentelt koboz,
Melyet szeliden megpenditenek.
E szüntelen zengő lant húrjai,
Melynek zengését oly jó hallani,
A kis pacsirta és a csalogány,
A dalt itt semmi sem zavarja meg,
Csupán a kő, melyet a fergeteg,
Letör magasan a bércz oldalán.
Igy áll a völgy. Fenn a tető pedig,
Mely a felhők felé emelkedik,
Nem mutat semminémű életet,
A bevagdalt tető, a sas-orom,
Melyen csak felhő száll meg olykoron:
Sírkő gyanánt áll a vidék felett.
E sirkövön sötét felhő a gyász,
Az irat rajt törés, rom, szakadás
És a villámoktól bevagdalt jegyek,
A mely jegyekből kiolvashatók
A sir halotti, a vén századok,
Melyek alatta sirba tüntenek.
Egy kissé lejebb a tető alatt
A bérczek arcza más képet mutat,
Egy kis forrás ered szikláiból,
Máskép a táj itt is örömtelen.
Olyan miként a feldult arcz, melyen
Szünetlenül a könyek árja fly.
S nem messze hol e forrás felbuzog,
Kiáll merészen egy vad sziklafok,
Egy a mélység felényuló hegygyel;
Emelve rá egy kőkereszt vagyon,
Hol minden reggel, minden alkonyon
Egy ősz zarándok istenhez beszél.
A táj csöndes. A nap éppen lement.
ott áll az ősz setét mezében fent;
Tekintetével szerte tétováz;
Majd ég felé emelvén két kezét,
Letérdepel… s ekép kel a beszéd,
Eképen kel ajkáról a fohász:
„Elhagytam e földet s örömimet,
A föld öröme engem nem derit,
itt állok én magasan e hegyen;
Lépcső gyanánt szolgálnak e hegyek,
Miként tehozzád közelebb megyek,
Dicső atyám, felséges istenem!
Itt a magasban fényesebb a nap,
A föld sötétebb és homályosabb.
Megnyílnak itt az égi örömök,
Hisz romjain a bércz szikláinak –
Fényes neved vagyon fölmetszve csak,
Fényes neved… a megszentelt… örök.
Keblem, miként egy jéglap oly hideg,
Nem jön hozzá, nem látogatja meg
A földiségnek bűnös melege;
De annál fényesebben felragyog
E sima jégtől a menny s csillagok
Vezérvilágu szent szövetnéke.
„Lelkem szabad, mint ide fenn a lég,
Lefoszlott róla minden kötelék,
Mely a földhöz csatolta szárnyait;
Szabad szárnyakkal repülhet feléd,
Ki a roppant világot épitéd
S a csillagoknak milliárdjait.
„Csak igy lehet, csak igy lehet nekem
Körüllebegnem a nagy tengeren,
Bölcseséged végetlen tengerén,
Hol minden lépten és minden nyomon,
Az ég boltján, a kék hullámokon,
Hogy jó s igaz vagy, csak azt látom én.”
Igy szólt az ősz fenkölt kebellel és
Ha fel nem hangzik egy vad nevetés,
Őrült kaczaj, tovább beszélne még.
„Tovább, tovább, hah, szép, szép, ha, ha, ha!
Ily szent beszédet nem hallék soha!
Minden szó benne tiszta bölcseség.”
Szól s föltekint a mélyből oda lenn
Egy rémes arcz, a melyen végtelen
Kín s fájdalomnak tünik fel nyoma.
Egy arcz, melyen sebeknek helye forr,
Melyen csalódás, szenvedés, nyomor
Mélyen rovott barázdákat vona.
„Ki vagy te? mond, ekép folytatva szól –
A ki hazug beszédet olvasol
A természet könyvének lapjain?
Míg ott fent az istent magasztalod,
Más dolgok mennek végbe itt alatt
A föld szinén, sötétlő hantjain.
Imént, nem régen fészkéből kikelt
A kis madár s oly szépen énekelt,
Hogy rá bámult az alkony és az est;
Tán épen az istent magasztalá.
Eljött az ölyv és szörnyen felfalá
A lelkesedve zengő énekest.
Ez-e jósága?... s igazságáról
Multam könyvének minden lapja szól –
Előttem szent volt becsület s erény
Érettök vérem s éltem áldozám…
S a becsület s erény aranyán
Én a csalódást s hitszegést vevém.
Nem zúgolodtam és nem csüggedék,
Gondoltam, hisz jó oda fenn az ég,
Mindent, mi most egyszerre elveszett,
Még visszaadja… a tengernyi bajt
Öröm napokkal adja vissza majd,
És kamatostul mindent megfizet.
S eljött a rég óhajtott perczenet:
Föld és pokol egymással harczra kelt,
A szörnyű harczban én is ott valék.
Csatáztam… s azt nyerém jutalmul,
Hogy a szabadság szent zászlóibul
Egy tépett rongyot én is elhozék…
Ki vagy te, kinek most ily e harcz után
Isten jósága zeng fel ajakán?
Te ember nem vagy, ember nem lehet
Olyan természetű, miként az eb,
Mely annál nyájasabb s hűségesebb,
Mentől többet kinozták s szenvedett.
Mi gondolat szállá meg lelkemet?!...
Hah! ugy van… ugy… amott a bércz felett
Az isten vagy, ki felszállasz s beszélsz…
S minthogy az ember többé nem szeret,
Magad magadnak dalt, dicséretet
Mondandó, emberképet öltözél.
De szűnek véled számadása van –„
Igy végzi – és őrülten felrohan…
Az út sziklák közt jobbra-balra tér,
De léptei az utat elhagyák,
Miként a zerge, szirtről-szirtre hág,
Csak egy-két percz… s im a tetőre ér.
Ki alant álla mindent láthatott,
Hogy átölelvén az imádkozót,
Mint ragadá le a mélység felé,
S minő nyugodt volt az ősz remete
Sugárzó arcza, szent tekintete,
A mint azt buzgón éghez emelé.
Még küzdenek… de im egy végrobaj,
Egy zuhanás, egy tompa hangu jaj –
S a csendtörő zajgásnak vége van…
A zaj megszűnt, nem hallszik semmi, csak
Véres nyomok, vérfoltok látszanak
A bércztetőn, a meredek falon.
A szörnyű zaj és zuhanás után,
Elhallgatott a zengő csattogány
A völgy ölén a lombernyő alatt.
Oh szánó dalnok! kezd el ujra, kezd
Hő könyeiddel, jöjj el csöndes est:
Sirassátok meg a halottakat.
Forrás: A szabadság lantja 1873 –Költemények az 1848-49-ki
függetlenségi harcz idejéből – Kolozsvár 1873.
