1
Itt van az őszi roham, gomolyogva sereglik a felleg,
bokrok alá menekül, sír a csicsörke-sereg.
Még a merész ölyv fenn birkózik s billen a szélben,
fergeteg-árba kerül s bukva, legyőzve levág.
Örvénylőn kavarog s fut a széllel a tarka levélraj,
minden szálfa ma húr: zengeti túl a vihar.
Kőkunyhónk borzongva lapul a hideg zivatarban:
hallja az őszi zenét: szinte beethoveni már.
2
Sír a csicsörke-sereg, menekül a jeges rohamokban
s lenn a harasztlevelen fázva, zilálva megül.
Hangjuk a bokrok alul ki-kijajdul a szélsuhogásban
s átüt a záporesőn élesen és remegőn.
Ó, milyen ősi a gyász, mely elárad a sűrü jajokban,
szívreható, monoton, fény-sirató zenekar:
Hol van a lomb, hol a fészekadó cserjék koszorúja?
Alszik a ködben a fény, rothad a földön a nyár.
(Jajdul az éber seb, melyet altatgatna a lelkem:
Hol van az én gyönyörűm? Hol van az én unokám?)
Estefelé szelidül a vihar, boru ködlik az ormon,
s éjjel a föld sebeit elfedi csendben a hó.
Hallgatag erdőkből levonulnak a méla pirókok,
s megnemesíti finom, mély fuvolájuk a gyászt.
3
Rablót rejt ez a köd-takaró, bujtatja az ölyvet,
nem látod meg, amíg zúgva, suhogva lecsap.
Itt leskel, fenyeget, ragadoz, zsákmányol a völgyben,
mint a szabad tenger ködje mögül a kalóz.
Búvik a puszta kökénybokor-ölbe a fürge ökörszem,
elrejtőzik a pinty, sűrübe száll a rigó,
tyúkunk rémülten menekülne a bodza tövébe:
karma között a halált hozza reájuk a rém.
("Háj!" - visitott a veszélyt űző szó rég a
falunkban,
- hogyha rabolt az "ülü" - végig az utcasoron.
Még most is, ha levág a gonosz, borzongat a láza,
végzetet érezek és gyermeki rémületet.)
Barna csibénk nem tudta elérni a gally-menedéket,
s rázúdúl a cudar élesen és szilajan;
lebben, lassan emelkedik, élő súlyt visz a szárnya,
karma között a szegény, cseppen a gyepre a vér.
Fenn a patak-szakadékba leszáll s széttépdesi csőrrel,
menteni futsz, odaérsz: már csak a tolla maradt.
Lám, az a vadliba-raj mily bátran húz el a ködben
távoli célja felé, azt nem ijeszti veszély.
Ám a nap izgalmát idegében éjjel is érzi,
rezzen s félrebeszél éber-eszű unokám.
4
Rózsika - mélyül az őszi homály, hószag csap a ködbe,
tördeli gallyaimat s búg a novemberi szél,
foszlik már a fakult fű közt a lilás guzsalyüllő,
dér-puhitotta bogyót csípdes a szürkerigó.
Emlékszik, hogy szálltak alá panaszos csapatokban
s jött a nyomukban a hó, rég, a Parajd-patakán? -
S jött az öröm s csengett, nevetett a komor temetőkert,
pára-fuvó kicsi nép, hóba-futó kicsi szán
verte jegesre az útja havát - fagyban, kicsi szánon,
hamvas-eperpirosan, Rózsika, szállt-e velem?
Játék mámora, gyermeki láz, üde, szűzi feszültség!
(Ért öröm, ért szerelem, Rózsika, volt-e telibb?)
Átüt a völgyjáró ködökön szemem: ott az öreg ház,
rég nem nyelt ki a zár néma kovácsmühelyén.
Hol van a gyermekraj, hol a zaj, hol a víg elevenség?
Szétszórták az idők - csak maga, csak maga van.
Köt? Foltoz? Takarít? Öreg albumokat levelezget?
Vagy csak a ködbe tekint: Új havazás - jaj, a tél!
Lenn rönkfás szekerek döccennek az utcakövekben,
s háza mögött komorul fenn a magas temető.
Vénen is elmennék egy kései látogatásra,
látni a hóba-borult völgyben a téli falut,
emlék-súgarak oszlatnák el a néma szorongást
s megfognám szeliden régi leányka-kezét.
5
Elmúlsz - csendesedő viharod belezsongat a télbe,
hatvanharmadik ősz, bíboros ősz, gyönyörű!
Régi s örök szépség ragyogott remegő szineidben,
egyszer láttam ilyen klasszikus őszt Enyeden:
hóhullásig igézte szemünk a hegyek lobogása,
lassan hamvadozó tűz-öv a völgye körül.
Ősz-nábob, csak azért pazarolsz lilaszínt, arany éket,
hogy köszönő szememet dédelgesd vele még?
Indulok és aki megy, nem sejtheti, merre visz útja,
lombok az emberek is - int a homéroszi szó.
Lükteti még idegem viharos szeleid robogását,
lelkem ölében a vers ős ütemekre feszül,
érzi halott-hamvasztó tűz lohadó lobogását,
s hősi-halotti zenét perget a gyászdobokon.
