Havas István (1873-195?): Anyámnak

Puha bölcsöm, első álmom

Édes ringatója:

Vallomásom, üzenetem

Hozzád ez a nóta.

Valahányszor rád gondolok,

Fölcseng a szívemben,

Mint gyermeki üdvözlésem,

Legforróbb szerelmem.

Fölcseng talán hű szívedért,

Örök jóságodért

Álomtalan álmaidért,

Éber éjszakákért.

Csókodért, mit nekem adott

Tisztaságos ajkad

Midőn búcsút véve csüggött

Könnyes szemem rajtad.

Most érzem csak, anyám, mi volt

A csókodba rejtve:

Hogy hű legyek, nemes, bátor

Egész életembe'.

S én könnyedért, mely remegőn

Ülte meg kék szemed:

Most is tűröm, törülgetem

Sok pergő könnyemet.

És hű vagyok, nemes, bátor,

Ahogy te kívántad,

S ha a sors száz bántalma ér,

Megbocsátom szerelmedér'

Ezt is a világnak.

Babay József (189-1956): Otthon

Jozef Israël festménye

Künn sétálok a ház előtt

A napsugaras délelőtt,

A téglajárdaromokon

Az életemet zokogom.

Ó, áldott, régi hű tanyám...

Az ablak mögött ül anyám,

Valamit varrhat, a kezét

Imádom, mint a szent-zenét.

Ó csupa zene a keze,

Mikor homlokom fedi be,

S mikor a szívem fedi be,

Csak térdre rogyok elibe...

Őbenne, nincs, ó, nincs hiba...

Szíve járása muzsika.

Ott ül most az ablak mögött;

Valamit horgolt, vagy kötött.

Künn sétálok a ház előtt,

A napsugaras délelőtt.

Bemegyek be kell vallanom,

Hogy délután már utazom.

Isten veled, csend, délelőtt,

Jaj, könnyezek a ház előtt.

S a téglajárdaromokon

Kopog a szívem monoton.

Nagy Méda (1899-1984): Anyák

François-Bonvin festm. 1857

Homályban élnek, önön életükbe zárva,

de ahová lépnek, a föld szíve dobban,

virágot hajt a puszta tér,

és szivárványt álmodik az éjszaka.

Kérdezd a gyermeket: anya!

kérdezd a férfit : feleség!

a bútor azt mondja : puha kéz,

az ablak feleli: tőle jön a fény!

Tőle jön a fény! - súgja a lámpa,

az edény csörömpölve bólogat,

meghajtja hosszú fejét a szekrény

és vígan folyni kezd a csap,

A ruha mosolyog: tiszta illat,

A fazék integet: jó ebéd,

ágaskodik a villa: én tudom,

legáldottabb az anyai kéz!

Havas István (1873-195?): Anyám halála

Gyász - Goschler Tamás rajza

Oh Szűz, szenvedők édesanyja,

Nagy tisztelőd halt meg: anyám.

Már a maróti temetőben

Virraszt fölötte a magány.

Növeszt sírján szagos virágot

Minden évben a kikelet,

S ősszel, borongó sípok hangján,

Dalt búgnak róla a szelek.

Oh Szűz, szenvedők édesanyja,

Te voltál néki csillaga;

A sorvadó, vak küzdelemből

Hozzád evezett föl szava.

Céljához érve téged áldott,

Neveddel űzött el borút,

S boldog volt, ha fehér fejedre

Font szent szavakból koszorút.

Minden héten a szombatestét

Néked ajánlta föl, tudod.

Mécset gyújtott, s a pisla fénytől

Vad ölyve: gondja elfutott.

Nem volt vakbuzgó, gyönge lélek,

Mint férfi vallta a hitet,

Búd, szenvedésed ihleté meg,

Hétfájdalmú, anya-szíved.

Egész élete: árva sorsa;

Gyászfátyla: fájó, özvegyi.

S hogy mily hűen viselte sírig:

Tanuk rá elfolyt könnyel.

E mély patakok záporárján

Bánat-hajója útra kelt…

S ő maga is egy szombateste

Rajt’ az örök vizekre ment.

Bús alkony vérzett el búcsúján,

A tájnak hosszú árnya nőtt.

A Nagyrévnél, az éjsötétben,

Oh Szűz, tudom, megláttad őt.

Úgy-e, hogy nyújtottad feléje

Segítségül a kezedet?

Úgy-e, hogy megmutattad néki

Szombat estéjén a mennyeket?

Bodor Aladár 81880-1952): Édesanyám

Kinek szeme ragyogott fönn

Bölcsőm felett égi fényben?

Kinek hangja védett, kísért

Át a félős sötétségen?

Csókjával ki ébresztette

Szívemet, mint tavaszi fán

A rügyet a nap melegje, –

    Édesanyám, édesanyám.

Ki vezette első léptem?

Ki csókolta első könnyem?

Kinek szeme kísért messze

Iskolába télidőben?

Kezemet ki melengette?

Ingecskémet ki varrta rám?

KI csent cukrot kis zsebembe?

    Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője

Ki volt lázas éjszakákon?

Ki hajolt rám mosolyogva,

Hogy szíve csak titkon fájjon?

Két kezemet összefogva

S puha karját fonva alám,

Ki tanított „Isten” szóra?

    Édesanyám, édesanyám!

S most, hogy járok idegenben,

Kinek szíve jár itt velem,

Rám könnyez az esőcseppben,

Rám sóhajt a falevelen,

Megcsókol a fáradt éjben,

Melegít a hideg tanyán,

Megbocsát, ha rosszul éltem…

    Édesanyám, édesanyám!

Kinek neve legyen egykor

Legutolsó szó a számon?

Kinek képe boruljon rám

Lecsukódó szempillámon?

Isten elé majd ki visz el

Síron túl is vigyázva rám

Hétfájdalmú Mária-szívvel?

    Édesanyám, édesanyám!

Rédey Ilona: Anyám szeme

Fantomkép Klimt édesanyjáról

Belenéztem jó anyám szemébe:

Abba a tisztába, Abba a mélybe,

Kútforrásába életemnek,

Bánatok s vágyak tengerébe.

Mily nagyon tudhatott örülni,

Fájdalmakat viselni, Tűrni,

Haragudni, nevetni, sírni,

Lemondani és megbékülni.

S talán azért van a szemének

Még ma is olyan tiszta fénye:

Mert a lelke tekint ki rajta,

S mert a rossz soha el nem érte.

Az ő szeme nagy, fénylő csillag,

Bánatok, s örömök szülője,

Sugara egy lenyugvó napnak,

Egy tiszta élet temetője.

Ölbey Irén: Édesanyám, lelkem

Édesanyám, lelkem,

én legkedvesebbem,

mint az égi szent kép

ragyogsz a szívemben.

Olyan a jóságod,

mint a puha kalács,

olyan a te szíved,

mint a forró fohász.

Mikor eszembe jut

arcod, hajad, szemed,

mintha átölelne

halk, bársonyos meleg.

Mintha átölelne

engem a tisztaság,

mintha csak hallanám

a szeretet dalát.

Édesanyám, lelkem,

én legkedvesebbem,

a jó Isten téged

sokáig éltessen.

Adjon neked erőt,

sok, sok boldogságot,

teljesüljön minden;

igaz kívánságod!

Lampérth Géza (1873-1934): Gyógyulás

Idős nő ablakban - Burmann Fritz festm. 

Az életharcban

Új sebet kaptam,

Mely nem látható, vértelen,

De fáj, de éget végtelen...

Reszket az ajkam:

- Ki segít rajtam?

Hol az orvosság,

Mely gyógyulást hoz?

Szól egy titkos hang:

Eredj haza az

Édesanyádhoz!

Felelem égve

Önvád tüzébe:

- De a seb oka én vagyok,

Ő intett... s a sorsharagot

Elbizakodva,

Ádáz birokra

Én hívtam mégis

Döntő tusához...

Szól a titkos hang:

Menj csak haza az

Édesanyádhoz!

És hazamentem

Búsan, csüggedetten.

Csak rám vetette szelíd szemét,

S a lelkem láthatatlan sebét

Nyomban meglátva

Karját kitárta.

S én zokogva a

Szívére hulltam.

"Fáj-e még?" - kérdé. .

"Nem Édesanyám,

Már meggyógyultam."

Havas István (1873-195?): A mi kertünk

Virágoskert - Claude Monet festm.

Madarak, tündérek

Érkeztek a tájra,

S kinyílott kertünkben

A rózsa, tulipán,

Meg a szagos zsálya.

Magas kőkerítés

Nem divatos nálunk.

Hogyan bókolhatna

A járókelőknek

Orgonavirágunk!

Kertünk őslakója

Egy kis fülemüle

Csengő arany helyett

Házbérét naponként.

Dalokkal rója le.

A kerttulajdonos

A madár nótáját

Hallgatja, hallgatja,

Mégis sóhajtással

Végezi munkáját.

Van néki egy fia.

Költő; víg, de szegény,

S hátha ő is dallal

Fizeti csak a bért

Így, május elsején.

Tán el is borulna

A kert pátrónája,

De felgyúl, nótázik

Körüle ott minden

Bokor, szegfű, mályva.

Zsoltáromat is tán'

Ők csendítik halkan:

"Te kis kert, Anyámat

Öleld meg helyettem

Virágkarjaiddal!"

Babay József (1898-1956): Egy arc

Idős nő - Christian Seybold festm.

Ismerek egy arcot,

Örökösen látom,

Olyan, mint egy szentkép,

Olyan, mint egy álom...

Kerete, a lelkem,

Oda van befestve,

Elé térdel szívem

Minden áldott este...

Ezzel a szentképpel

Szelídebb az álom,

Szelídebb, szelídebb

Minden a világon...

Mondd, pajtás, mi lehet

E kép? Szívünk éke?

Nem lehet más csak az

Édesanyánk képe...

Nagy Méda: Így lassan alakul életem . . .

        

Mint vándor, ki a hegyek közül a síkra ér,

s keserű, vad bozót helyett enyhe zöldet talál

a völgyben lent és bársonyos utat sziklák tövise

csuszamló kő és feszítő meredek helyett, -

úgy értem ki én is ifjú rajongásim tűnt éveiből

nyugodtabb, békésebb napok partjára, - úgy, mint a vándor.

Aki fönt a sziklacsúcson már látta kelni

és nyugodni a napot, akihez egész közel volt az ég

és messze a zaj, a törtetés, a hiábalárma, a robot,

s minden, ami emberen véges és elmúló, mint a levél hasadó zöldje,

ha a fagy szele marja, - óh, aki látta ott fent egyre nőni

az Istent és a földet törpévé zsugorodni, - csak az érti ezt.

Ezt a furcsa nyugalmat, mely eltölt még akkor is,

ha szenvedni, lázadni kellene, mert átlép rajtam

az idő és szerelmed, s te idegen asszonyok tűzében

próbálsz visszahazudni múló évet ifjú nyaradból,

mig az én magányom egyre nő köröttem, mint a tenger,

áradón, közelin, míg egyszer majd átcsap rajtam, elfed és eltemet.

Óh, már tudok bölcs és okos mosollyal hallgatni parazsas szavak helyett,

s míg virágaim levelét babrálom elforduló fejjel, tudom mondani:

- Tiéd az életed, enyém csak annyi belőle, amit önként nekem adsz! -

így lassan alakul az életem, nyugodtabb mederbe ömölve, ami

egykor zajgott. Szeretem a szépet, hiszem a jót, a bántást mosollyal tűröm

és kedves, szürke fátylad lassan magamra öltöm : szelíd irónia.

Forrás: Magyar Írás 1936.