Irodalom és művészetek birodalma

2018. máj. 31.

Pósa Lajos (1850-1914): Petőfi sirjánál

A segesvári Petőfi szobor leleplezési ünnepélyén:

1897. júl.31-én szavalta a szerző

Petőfi! Petőfi! Rázd meg sírhalmodat!

Penditsd meg elnémult, kettétört lantodat!

Szakadozott húrján lobogó láng égjen,

Füröszd meg a lelkünk lánglelked tüzében!

Gyújtsd föl a szivünket, mert óh jaj, kialszik!

Dobogása is már alig-alig hallszik…

Tüzet nekünk, tüzet abból a vulkánból:

A szabadság fényes, piros hajnalából!

Te voltál Petőfi, legelső sugara,

Ragyogó reménye, hajnali csillaga!

A te dalod szülte a szent szabadságot,

Mint a kikelet a mosolygó virágot;

Dalod kovácsolta bilincsből a kardot,

Zúgó zivatarban mindig ott viharzott,

Ott csengett,kongott a templom harangjában:

A székely ágyúknak bömbölő szavában…

Vérrózsákat dobott sötét ég boltjára,

Babért font a honvéd vérző homlokára.

Daloddal hunyta be a szemét örökre…

Szállt a dalod tovább zúgva mennydörögve.

Szállta dalod tovább mindegyre halkabban…

Ide tért, itt zokog most e sírhalomban!

Szabadság alkonyát siratva siratja,

Vele sír a hősök koszorús csapatja.

… Halljátok-e, hogy zeng daltól a sirhalom!

Kardok csattogása csörtet át e dalon…

Zúgva mennydörögve a harczot folytatják,

Dobog a föld szive: éljen a szabadság!

Némult el sirhalom! Más időket élünk!

Hallgass el Petőfi! Nem dal kell minékünk!

Szomorú korszak ez! Silány korcs ivadék!

Ennek a haza már csak koncz, csak martalék.

A szabadság se más, csak czifra köpönyeg,

Csak azért szeretik, mert eladni lehet.

Ki rakna most kincset a hon oltárára?

Nem dal kell minékünk, nincsen már varázsa!

Óh, ha megjelennél itt e sirhalomnál.
Lantod húrjaiból tudom, ostort fonnál!

Vagy tán meg se haltál? Ez a hir csak költött?

Halhatatlan valód új alakot öltött?

Mint csalogány zengesz erdők rejtekében,

Elveszett édenről szomorúan szépen,

Hogy az esti csillag reszketve aláhull

Bűvös dalodra a fénylő magasságbul?

Tán felhő képében gyászolod hazádat?

Beboritod, mint a legfeketébb bánat?

Vagy te vagy az égnek haragos villáma?

Fenyegeted a sok zsarnokot czikázva?

Óh, czikázz, te villám! Sujtsd agyon a hány van!

Ne legyen egy nép se porban, rabigában!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről - Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Luby Sándor (1855-1905): Petőfiről

Az a szoba, mai állapotában, a melyben Petőfi született - Pörge Gergely rajza 1909.

Szegényes házban ringott bölcseje,

Selyempárnában nem pihent feje,

Arany, gyémánt nem csillogott reája,

Csak anyaszem s a puszták délibábja.

S hogy a gyermekből büszke ifjú lett,

A „sorsharag” zúgott feje felett.

Kenyere száraz s kőbül volt az ágya,

Nyomor volt a leghűségesb barátja.

De a lelke kincsekkel volt tele,

Jól tudta ezt, s ezért nem csüggede.

Bátran haladt rögös utján előre,

Amig végre király leve belőle!

Költő-király, akinek homlokát

Babér-korona büszkén fogja át,

S kinek trónja fönnáll örök időkre,

Mert a szivek mélyébe van benőve!

Reviczky Gyula (1855-1889): Petőfi szobra előtt (1886)

Virágokat nem ültettek sirodra,

El nem temettek, mint a holtakat.

Nem tudni, hogy leszúrva, letiporva

Vesztél-e el, vagy Isten elragadt.

Néped csak bámult, meg se könnyezett:

Petőfi nem halt meg, csak elveszett!

Örök dalokat hagyva sziveinkben,

Fölszállt az égbe, mint egy régi Isten.

Nem zengett szebb dal magyar ifjú kobzán,

Hőbb lángolás szívet nem tölte be.

Kard volt kezében, homlokán borostyán;

Egyik halála, másik élete.

Nemtői kéz látszott vezetni őt;

Csodáljuk a sors által is dicsőt,

Regealakká vált, mert igy kivánta

Ő és az ég, a dalnokok barátja.

Emléke ércznél, márványnál szilárdabb,

Mint szabadsághős, népe dalnoka,

Nincsen kitéve vésznek, pusztulásnak;

Egész világ immár az ő hona.

Lehull a kő, elhervad a babér; -

D ő minden dalában visszatér,

És millió magyar szivébe vésve

Hevit-gyújt nemzedékről-nemzedékre.

Te minden tűznél forróbb lelkű látnok,

Ki elhulltál a hősi harcz alatt,

Ki feláldoztál hírt, nőt, ifjuságot

Magyar hazádért, mely nem volt szabad;

Kit hányt-vetett a tél forgó szele,

Te örök vágyak lázas embere:

Óh, nézz alá, óh, nézz le a magyarra

Petőfi Sándort, hogy mily nagyra tartja!

Óh, nézz le s lásd, hogy nem haltál hiába,

Hogy a magyar nép küzd, fárad, remél.

Nem kételkedik már senki, csak a csáva,

Hogy a magyarnak szebb jövője kél,

Hogy százados balsors nem ölte meg,

Hogy edzve mostan kezd új életet;

Mert meg nem fogyva számban és erőben,

Él a magyar még, bízik a jövőben!

Pató Pál úr munkához lát serényen;

Röstelli, hogy soká lustálkodott.

A magyar nemes ősi renyheségben

Nem mondja már: „Paraszté a dolog!”

Költőnek, honfiunak szobrot állit;

Árpád apánk szép nyelve felvirágzik.

Uj élet forrong ott a Tisza hátán

S a nép immár nem él ott lomhán gyáván.

A sutban egy hever csak; - hadd heverjen!

Az ősök kardját rozsda verje ki.

Hadd érjenek nyugodtan munka-csendben

Malasztos békekor gyümölcsei.

Petőfi nyelve zengjen egyedül

Testvéri nép közt e hazán belül,

S ragyogjon tiszta fényével fölötte

A szabadság szent napja mindörökre!

Dalmady Győző (1836-1916): Petőfi szobra* (1885)

Mintha most is azt mondaná,

Talpra magyar!

Lába szinte előre lép

Mozdul a kar.

Messze néző szemével a

Jövőbe lát,

Keresi ott a szép s dicső

Magyar hazát.

Ajka most még szózatosabb,

Mint valaha,

Még távolabb határokig

Zeng a szava.

Meghallják a messze lakó

Népek is azt,

S ott is minden szent érzeményt

Talpra riaszt.

Egymás után felelgetik:

Igen, igen!

Megértettük a szavadat,

Nem idegen.

A szabadság értelmében

Egyek vagyunk,

Rabok lenni soha, soha

Nem akarunk!

S átkelnek a határokon

Jőnek ide,

Új koszorút illesztenek

A régire.

Hódolatal körülveszik

A dalnokot,

Aki előtt nincs tér, idő

Egyre nagyobb.

Mintha most is buzditana

Dalaival,

Mintha kevés volna neki

A diadal

Azt akarja: egész világ

Jőjön ide:

Szabadságnak nincs még elég

Igaz híve!

(* A költő dunaparti érczszobra Budapesten. Az országos kiállitás alatt (1885) csehek, francziák, lengyelek keresték fel, koszorúkkal, ódákkal ünnepelve a költő emlékét.)

Palágyi Lajos (1866-1933): Petőfi szobra előtt (1885)

Az emberek elől ide menekültem.

Ide, hol a költő mintegy idvezülten

Néz a magas mennybe.

Oh, dicső dalnoka rég letünt világnak,

Oh, szent vértanuja hitnek, szabadságnak,

Nézz le a szivembe!

Nézz le a szivembe, a szivem mélyébe,

Szellemed lángjával a kietlen éjbe,

Gyújts világosságot

S melyet rég eloltott ádáz vész viharja,

Szemed pillantása éleszsze fel újra

Azt az égi lángot!

Hitem szentegyháza álljon újra épen.

Tündököljön benne szent oltáraképen

Fényes ideálom,

Kétkedésnek ölyve, gond nyomasztó súlya,

Kishitüség köde, csüggedés borúja

Szivemből elszálljon!

Tudjam e világi, hiú zajt feledni,

Tudjak igazért és szentért lelkesedni,

Ahogy tudtam régen;

Ne csüngjön a lelkem e múló varázson,

E szem-kápráztató, csalfa csillogáson,

Fényes semmiségen.

Gyönge lelkek gúnyja, hatalmasok karja,

Sorsnak üldözése, végzet zord viharja

Lángomat csak szitsa,

Szivemet az élvek sebes forgatagja,

Mely a gyenge embert magával ragadja,

El ne tántoritsa!

El ne tántoritson ha reám tör bármi,

Tudjak szabadságért bátran sikra szállni,

Ha majd üt az óra,

Amikor ki kell majd rohannunk a multért,

Az elgázolt, tiprott, dicsőült multunkért,

Véres bosszulóra!

Akkor, hadd törjek én, mint te a halálba,

Rohanjak a vészbe mellemet kitárva,

Zászlóval kezembe!

Óh, dicső dalnoka rég letünt világnak,

Óh, szent vértanuja, hitnek, szabadságnak,

Önts erőt szivembe.

Fejes István (1838-1913): Petőfi szelleméhez (1884)

Te megdicsőült lángszellem az égben,

Körülragyogva fénylő csillagokkal, -

Mert fényesebb a csillag is az égen,

Mióta honszerelmed lángol ottan: -

Nézz le felülről, nézz le ránk alá

S szemed tüzének ontva sugarát,

Hints ránk a fényből, mely belángolá,

Miként a villám egykor a hazát!

Lement a nap, nézd, nincs egy csillagunk sem,

Sötét az éj, még mécs sem hint világot;

A honfi lelke, hajh! hová tekintsen?

Nem lát vezérfényt s útján égi lángot!

E láng, e fény veled szállt égbe fel

S árván maradt e hon bús éjszakán;

Nincs lobbanó szív, nincsen hő kebel

S nincs lángige a költők ajakán.

Tekints alá, te lángszellem, az égből

És e csapáson könyörülj hazádért;

Dalom hozzád eseng az éji ködből

S lelkem feléd repül egy fénysugárért.

Csengjen dalod mégegyszer e hazán

És vészt sikoltva zengjen ajakad,

Mert amiért te éltet áldozál

Hazádra ujra vész, vihar szakad.

E vérszentelte föld, Árpád hazája,

Átélve századok véres csatáit,

Most érte meg e korcs idők szakába,

Hogy a dal is zsákmányra lesve ámit.

Van már e honban kishitű nem egy,

Ki vakmerően gúnyolja lángodat

És hymnuszát elzengni oda megy,

Ahol te egykor szórtad átkodat.

A honszabadság szent eszméje ellen,

Melynek te bátor vértanuja lettél,

Baglyok huhognak a dalnok seregben,

Azt üdvözölve, mit te megvetettél.

Visszára fordul a szó ajkukon,

Isten: az Én! az eszme: a kenyér!

S ha az segit csak önző czéljukon,

A honfi bűne: honfiú erény!

Lánglelkedet óh! küldd alá az égből,

Uj fénye hadd ragyogjon a hazának!

A honszerelmet szived belsejéből

Öntsd kebelébe még a dal fiának.

A napsugárból fond meg ostorod,

Tisztitsd ki mester, a dal templomát,

Hogy aki szellemedben osztozott,

Magyar dalnok ne adja el honát.

Kozma Andor (1861-1933): Petőfi szobra (1882.)

Fényes idők magasztos dalnoka!

Ércz-szobrod ott áll, im a közteren.

Silány és törpe kor tevé oda,

Mely tud bámulni, de követni – nem;

Ezrével alkot gépet a jelen, -

De férfit, eszmét, - óh! azt nem terem.

Mily más idők! – mikor szent éneked

Egy nemzetet szólita talpra föl –

S varázsán a magyar nem rettegett

A félvilág erős seregitől…

Epignod a nép szemetjeből

Bandát toborz ma, mely boltokra tör.

Mikor a szenvedélyed elragadt,

Te akkor is királyvért szomjazál:

„Akasszátok föl a királyokat!”…

Ha téved is, nagy a költőkirály…

Nyomodba ma sakter-poeta jár

Kiből csak sakterek bakója vál.*

Nézz érczszemeddel végig e hazán:

Ahány dicsőt találsz, mind ismered.

Békés munkában, gyilkos harcz zaján

Bajtársaid valának mind neked.

Fogyó csapatjuk, mint egykor veled,

Védi a szent, a nagy eszményeket.

S nézd, mit teszen az ifjú nemzedék:

Szitokra az ajk, ütésre a kar…

Óh, jaj! néhány rongy évtized elég,

Hogy ezzé legyen a dicső magyar!

Nézd és legyen a szellemed vihar

S tisztitsa meg legünk’ villámival.

(* Czélzás egy versre, melyben egy költő, ki akkoriban előkelő helyet foglalt el az irodalomban, a szerencsétlen eszlári sakterek felakasztását követelte. Az év, mikor Petőfi szobrát lelepleztük, általában a vallási türelmetlenség másodvirágzásának örökké szomorú emlékű éve volt. (K. A. jegyzete.)