2018. máj. 24.

Nelly Sachs (1891-1970): Oly elhagyatott az ember




Oly elhagyatott az ember
kelet felé tekint
ahol mélabú dereng a pirkadat arcán

Kelet kakaskukorékolástól vöröslik

Ó hallgass meg engem -

Hogy oroszlánepedésben
és az egyenlítő korbácsoló villogásában
múlhassak el

Ó hallgass meg engem -

Hogy a kerubok gyermekarcával együtt hervadhassunk el
est idején

Ó hallgass meg engem -

Hogy a szélrózsa kéklő északi táján
virrasztva éjjel
már egy szemernyi halállal szempilláimon

haladhassak a forrás felé.

(Ford.: Kálnoky László)

Erdélyi József: Hegy (1963.)




Felmentem én a Pilisre,
mint aki felmenekül
egy magas hegy tetejére,
s úgy álltam ott, egyedül,
ott, hol szarvas, őz, vaddisznó, -
háziállat nem legel,
s minden madár szabadságról,
szerelemről énekel;
köröttem vad csipkebokrok, -
úgy álltam ott, a hegyen,
mint Mózes az égigérő,
csipkebokros Hóreben;
Mózes égő csipkebokra
bennem égett, lobogott,
- ki vagy te, énbennem égő? -
kérdém s - vagyok, ki vagyok! -
szólt az isten, az önérzet
s öntudat tűzistene,
minden halhatatlan költő
halhatatlan mestere;
- vagyok aki vagyok: senki,
mindenki, egyetlenegy! -
s eggyé vált velem, emberré,
óriássá az a hegy.
Kitagadhatott a város, -
álltam a Nagy-Pilisen,
mintha nélkülem nem lenne
ország-világ, semmi sem;
egy bűnös vén világ végén,
úgy álltam ott, egyedül,
mint aki egy vízözönből
magas hegyre menekül, -
mint Noé az Araráton,
egy új világ elején,
s mint Mózes Hóreb hegyének
csipkebokros tetején...

Kiss Jenő (1912-1996): Falumban




Csak a halottak hívnak még haza.
Különben mit keresnék már e tájon?
Minden azért van, hogy gyötörve fájjon.
Minden azért, hogy égjen, mint a fa.

Nem invitál be tárt kapuk szava,
ha megjövök, s nem csókol senki szájon.
Bűvkört körém már régen más világ von.
Csak a halottak hívnak még haza.

Mihez közöm volt, közöm, már közömbös,
vagy eltűnt, mint a házunk s annyi ház.
A mulandóság rám tör s megaláz.

Az üresség suhog, mint égi köntös,
s én baktatok mellette, mint anyám
szoknyája mellett egykor, hajdanán...


Somlyó Zoltán: A bánat: férfi...




Ilyenkor, őszi fényben
felém fordul a bánat.
S én tisztán látom arcát,
mélyen szemembe néz.

Összeszorított ajkát
hervadt rózsa díszíti.
És éjszín szép szeméből
vérpiros könny csorog.

És mintha szólna: testvér!
Ó jer, szeressük egymást!
Oly édes illatárban
haldoklik a világ...

Bármily szép a vigasság,
csak nő az, könnyű asszony!
De ó, a bánat: férfi,
ki egyedül maradt...

Christine de Pisan (1364-1430): Magam vagyok




Magam vagyok és csak magányra vágyom,
magamra hagyott társam és szerelmem,
magam vagyok, nincs hű uram-barátom,
magam vagyok, haragvón, csendesedten,
magam vagyok gyötrő nehéz hevemben,
magam vagyok, hogy nálam senki jobban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,
magam vagyok szobámba rejtezetten,
magam vagyok hallgatni nagy sírásom,
magam vagyok, letörve, ernyedetten,
magam vagyok, bár mind keservesebben,
magam vagyok kuporgón a sarokban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem,
magam vagyok gyásztól fenyegetetten,
magam vagyok sziromnál hervadóbban,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

(Ford.: Illyés Gyula)

Reviczky Gyula: Magány (1885.)




Nevedet még alig gagyogtam,
Mégis már jól ismertelek.
Nap fényiben, sötét sarokban
Borongó árnyad reszketett.
Te vettél át, midőn születtem,
Kis bölcsőmet te ringatád.
Bús dajkadal gyanánt fülemben
Zsong most is: nincs apád, anyád!

Azóta részvétlen világban,
Magány! Karöltve jársz velem.
Bolygok, mindig sötétben, árnyban;
Szülőföldem' sem ismerem.
Bú télidőn családi fészek
Védő melegje nem fogadt;
Anyai csók, epedtem érted,
S leltem közömbös arcokat!

Más gyermek anyaölbe fogva
Csitúl el, hogyha könnyezik!
Az én szemem sivár homokra
Hullatta forró gyöngyeit.
Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam
Lett volna, a sötét magány.
Egy sírra hullt, hogy azt se láttam;
Abban feküdt szegény anyám!

Tavasz nevetgélt;újra éledt
Virág a földön, lomb a fán;
S kit izzó vágyak perzselének,
Szomjam' csak én nem olthatám.
A féreg is meglelte párját,
Virág ölén szeretkezett;
Én akkor voltam a legárvább,
Kit senki, senki sem szeret.

Lihegtem, boldogság, utánad,
De hajh, nem leltelek sehol!
Csak azt láttam, hogy a világnak
Gyönyöre, fénye éjbe foly.
A mozdulatlan, komor árnyban
Olvastam ezt a mondatot:
Neked a napban is homály van,
Ahol te jársz, ott nem ragyog.

Ó, gyászos árny, hát sose lészen
Nyugalmas, nyájas otthonom?
Igaz barátom, feleségem,
Olyan, ki lelkemmel rokon?
Hiszen nincs szív, hogy ne találja
Meg sorsa mását, részesét!
Csak az enyém maradna árva,
Magános, gyászoló, setét?

Küzdjek közönnyel, félreértve
(Van-e magány irtóztatóbb?),
És könnyet ontsak a szemétre,
Mint Jehova szolgája: Jób?
Az élet gyors hullámverését
Epedve halljam, mint a rab;
S az életszomj, a lelki éhség,
Mint Tantaluszt, úgy marjanak?

Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.
Azért magány a végzeted,
Mert titkon, öntudatlan' érzed,
Hogy a tömeg közt nincs helyed.
Avagy ki óhajt oda menni,
Hol a virág is sárba' nyit?
Ahol varangyot költenek ki
Ó, égi nap, sugáraid?

Csitt, gyönge szív! Hiszen ha nézed,
Kik úsznak itt a felszinen:
Pusztába rejtőznél, ugy érzed,
Hogy ott élj vadmézen, vizen.
Pusztába, mert ott csúszva-mászva
Kutyák a koncot nem lesik;
Kutyák a koncot nem lesik;
Mert ott nincs sujtva, megalázva,
Ki érző szívvel születik!

A földi vágyak, gerjedelmek
Lefoszlanának rólad ott;
Szennyüktől megtisztulva, lelked
Azt hinné, hogy csak álmodott.
Erős szivek nehéz erényét,
A lemondást gyakorlanád,
És Nirvánával így cserélnéd
Fel a kábító Szanzarát.

S majd egy nap' eljövén az óra,
Mely egyszer üt mindenkinek:
Megtudnád, álmok ámodója,
Hogy élni szép, de halni szebb.
Nap szórna fényt haló szemedbe,
Rád hullna hervadó virág,
S a lombok közt szellő rebegne
Fölötted halkan gyászimát.

Újfalvy Krisztina: A magánossághoz




Most oh csendes magánosság!
Öleld meg lelkemet;
Életbarát jó reménység!
Most ne hadd szívemet.

Midőn sorsom hideg szele
Kedvemről mindent leszele:
Bennetek találom
Életem s halálom.

Nedves szemem titkon gyűjti
Könnyeit egymásra;
Szorult keblem sohajtásit
Halmozza rakásra.

Lehelletem útját bontja
Kinzott életemet rontja
Méltatlan szenvedés,
Fájdalom s epedés.

Lezárt szivem tűrd békével
Sorsodat s hallgassad:
Szemeimnek reád hulló
Cseppjeit olvassad.

Majdan egy komor sírhalom
Keblében nem lesz fájdalom.
A lelkesítő vér
Ott újulást nem kér.

Majd - ha más nyugvó szemekre
Az éjjel álmot hord,
Zöldült sirom pazsintjain
Fényit az ezüst hold:

A kis filemile nyelve
Dudolja: itt van benyelve
Az aki, míg volt s élt
Hosszú élettől félt.

Kosztolányi Dezső: Mint hogyha kisfiam...




Mint hogyha kisfiam a földre dobná,
vagy csöndesen forró kezébe fogná
és lágyan símogatná... úgy fáj e szív.

Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz




Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal -
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!