Ekkor
eloltott a szobában minden lámpát. Két gyertyát gyújtott meg az íróasztalán,
két gyertyát, mint halotthoz való és Albert ekkor már valóban halottnak is
tudta magát. Még az egy óra, ami hátra van. Talán annyi sem. Még egyszer
végigjártatta szemét a szobán, a fantasztikus hímzésű párnák, csupa utazási
emlék, a régi faragású kis vasszekrény, képek, amelyek a félhomályban már alig
látszottak, a hideg és sötét csillár, szőnyegek és kárpitok most mind mintha
csak valami siralomházat díszítenének. Előtte az asztalon ezüsthátú kézi tükör,
a foncsorozott üveglapon sárga és imbolygó kísértetként táncol a két gyertyaláng,
közöttük arca, sárga, sima, hervadt arca. Most igazán olyan, mint a halotté,
álla megnyúlt, orra megvékonyodott. Éppen hogy a szemét kellene lehunynia. Mit
nem adna az életből, ha most a tükörben láthatná magát, fejét lehunyt szemmel a
két gyertya közt...
Keserű
ötletből felkacagott.
-
Mit adhatnék az életemből?... Végtelenül sokat, egész negyedórát. Nekem az is
rettentő sok, nekem, akinek mindössze négy negyedórám van hátra. És volt eddig
negyven esztendőm.
Már
feketébe öltözött. Újra a tükörbe nézett. Utoljára is abba néz, ő magára
mosolyog, bal kezével integet magának, míg a jobb kéz felhúzza a ravaszt a kis
szerszámon. Előtte a revolvert is. Már minden rendben van.
Újra
a negyedórák jutottak eszébe. Mire is kell még négy fertályóra?... Igaz, el
akar búcsúzni. Levelek, írás. Már nyúlt is a papír után, ami feketén volt
beszegve, gyászkeretes. Önmagáért rendelte, még most életében. Legalább valaki,
aki szívből érzi a miatta – tulajdon miatta – való gyász fontosságát. Írni...
És
elvonultatta maga előtt mindazokat, akikhez teljes jogon szólhatott volna még
egyszer, utoljára. Ki legyen az?... Közeli családja már régóta nincs, a
távoliakat nem szereti. Barát, igazi, fölesküdött, lelki barátja egyetlenegy
sem. Néhány jó ismerős, de az rosszabb az ismeretlen ellenségnél. Mi közük
hozzá, hogy miért tette.
A
rendőrségnek írhatna még vagy valamelyik lap szerkesztőségének. Igen, írni fog.
És megmagyarázza nekik hidegen, mint valami idegen történetet vagy érdekes
orvosi esetet. Hát elmegy. Miért?...
-
Sem szegénység, sem bűn nem kerget a halálba – talán így kellene kezdeni.
Ez
igaz is. Erről mindenki meggyőződhetik, közjegyző és rendőri nyilvántartó is.
-
Nem szerelem miatt lövöm magam szíven.
Ezt
is el kell, hogy higgyék neki. Komoly ember volt mindig, a vére legutolsó
cseppjében is férfi. Számára a szerelem nem valami tragikus szertartás, a nő
nem sors. Józanul és tisztán értékelte mindig ezeket a dolgokat, egyformán
gyűlölködés és ujjongás nélkül. Még harminc esztendős kora előtt végzett is
ezekkel a dolgokkal. És akkor múlt el tőle az ifjúság... Eljegyzést,
házasságot, válópört csak a mások életében ismert.
De
hát akkor miért?... Most csakugyan leírja, idegenek és közömbösek, vagy – ami
még csúnyábba – kíváncsiak számára a teljes, az érthetetlen összeroppanását. A
halálos fáradságát, azt, hogy a keze olykor ok nélkül reszket, álmatlan
éjszakákon a párnája forró és ébredéskor olyan, mintha egész éjjel kalapáccsal
zúzták volna testét. Az ő baja, mégis kórkép egy idegen ember betegségéről.
Hiszen nem is beteg. Csak fáradt és üres, szent Isten, milyen üres. Nincs benne
semmi, ami előbbre vinné vagy lehúzná. Évek óta nem álmodott, nem reménykedett,
semmit meg sem is bánt. Pedig az élete csupa munka és hajsza. Miért? Ez az,
amire nem tud felelni magának sem, hát még idegeneknek. Hogyan magyarázza a
fáradtságot és a reménytelenséget, üres és kesernyés józanságát, amellyel
ráeszmélt... Mire eszmélt rá? Arra, hogy nem érdemes. Ezt sokan tudják mások
is, mégis cipelik, hurcolják az utolsó óráig, amit nem saját kezükkel siettetnek.
A szerelem nem minden, de a bölcsesség sem az. Mások is bölcsek a maguk
dolgában, tudják, hogy nem érdemes, nincs miért és mégis húzzák.
