Csukássi József (1841-1891): Bucsu

(Julius 11-kén.)

Beborult hát ujra, ujra,

S nincsen, a mely széjjelfujja,

Egy parányi röpke szellő;

Oh ez ugy fáj, oly ijesztő.

Csak alig, hogy ránk lövellett

A viszontlátás sugára,

Máris ujra setét felleg

Tornyosult a láthatárra.

Mikor lesz már ennek vége?

Mikor ragyog fel már végre

Az örök együttlét fénye

Örök szerelmünk egére?

Vagy tán az Úr azt rendelé,

Hogy ha felleljük is egymást,

Soha ne lehessünk eggyé,

Bucsu váltson viszontlátást?

Oh nem! oh nem! ime látom,

Pirkad már a láthatáron,

Egy-egy sugár fel-fel villan,

Egy-egy csillag el-elillan,

S kél a  csillagoltó hajnal;

Forditsd arra tekinteted!

Könyid közt ez megvigasztal,

Remélj, szeress, - Isten veled!

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 8. sz. 1863. július 18.)

Komócsy József (1836-1894): Isten veled!

Isten veled: mint a hajós,

Ki a vészes tengerre száll,

Visszaintek hozzád a nap

Elenyésző sugárinál.

Isten veled: oh mint fáj e

Két szót nekem kimondanom,

S mégis mennyi üdvösséget

Ad most nekem e fájdalom!

Mert látom kedves arcodat,

Szavaid még zengnek felém,

S könnyel vegyült mosolygásod

Szivárványt sző lelkem egén.

Csak mosolyogj, csak vigasztalj,

Ápolgasd még reményemet:

Egy rózsa minden mosolyod

Boldogságom romja felett.

Add kis kezed kezembe, még

Érintsék egyszer ajkaim,

Szólits nevemen, hogy szivem

Reszkessen ajkad hangjain,

S ne érezd, ha megcsókolom,

Ne érezd kis kezed felett,

Miket már visszatartanom

Nehéz. a búcsukönyeket.

De im a nap pályája már

Enyészni kezd,… kezd és lejár:

Hajómnak sötét árbocán

Most haldoklik a végsugár,

utamra fehér árny terül:

A hold kel a habok felett, -

Keblem szorul…még egy mosolyt!

Egy könyvet és… Isten veled!

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév  7. sz. 1863. július 16.)

Lisznyai Kálmán (1823-1863): A magyar akadémia palotája

Egy nemzet akaratán,

Mely fellelkesedett:

Megtestesül az eszme,

S az eszme teste – t e t t.

- Igy lesz magyar  O l y m p p á

E fényes épület,

A mely lakójául bir

T u d o m á n y t,  s z e l l e m e t.

Mely által száz országot

Egy rokonvágy hevit,

S egész művelt világgal

Ö s s z e t e s t v é r e s i t.

S igy, mint ez épület, mely

Közihletet adott:

Épüljön fel nemes, szent,

Dicső akaratod!

*) A megboldogult költő „hátrahagyott műveiből”. – S z e r k.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 7. sz. 1863. július 16.)

Sponer Andor (1843-1917): Dalok

(Heine után)

I.

Álmam királyleányt mutat,

Orcája könyes, halvány;

Ültem viruló hárs alatt,

A kedves átkarolván.

„Nem vágyom atyádnak trónja után,

Nem kellenek kincsei, fénye,

Nem kell gyémánt koronája, csupán

Te kedves, légy enyém te.”

„”Ez nem lehet”” kiálta fel,

„”Hisz régen eltemettek,

Csak éjjel feljövök, mivel

Oly végtelen szeretlek.””

II.

Álmamban kedvesem jött,

Szegény, bús nő vala;

Most görnyed, hervad egykor

Viruló alkata.

Karján egy gyermeket vitt,

Egy más mögötte mén,

S meglátszik a bú, a szegénység

Ruhán, tekintetén.

Az utcán végig ballag

S találkozik velem,

Reám tekint, és halkan

Szólok keservesen:

„Jer, jer velem lakomba,

Mert sápadt vagy, beteg;

Munkával, szorgalommal

Eltartlak tégedet.

Szintén e gyermekeknek

Hű gondját viselem,

Leginkább gondodat, te

Szegény, bús gyermekem.

Nem emlitem neked, hogy

Szerettelek egykoron,

És ha meghaltál, akkor

Majd sírok sírodon.”

III.

Én kedvesem, ha majd setét

Sirodba eltemettelek,

Leszállok én feléd, feléd,

S lenyugszom ott melletted.

Csókollak, karollak hatalmasan,

Én kedvesem, meredtem!

Kurjantok,s írok, míg magam

Meredt hullává lettem.

Éjfélkor fölkél a halott,

Táncban vigadnak ottan;

Mi ketten nem kelünk fel, ott,

Ott nyugszom én karodban.

Itéletnap mind költi fel

A holtakat mennyre, pokolra;

Mi nem törődünk semmivel,

Ott fekszünk átkarolva.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 5. sz. 1863. július 11.)

Nyilas Samu (1800-1974): A kucorgó csárda

Az országut mellé

Oda van épitve

Cigány ember míve…

Meg is látszik rajta;

Leszállt a fal, a tető is

Be van már horpadva.

Összerogyni készül –

A  k u c o r g ó  névvel

Azért nevezték el. –

Jó név egy csárdának!

Nincsen neki szelős tornya:

S nem híhatják   v á r n a k.

Keritése sincsen,

Csak egy árok védi –

Rajta a híd régi…

Nem is híd – csak hajló

Fűzfagallyal, s földdel meghányt

Keskeny úti   p a l l ó.

Átvetve az árkon:

Már csak alig állja

Korhadt gerendája…

S a ki rá lép arra:

Meg is rendül, meg is reccsen

A palló alatta.

Járnak rajta mégis…

Csárdánál kifognak –

Fáradt utasoknak:

Jó kissé pihenni

Egy, két órát – szomjat oltva -,

És ugy tovább menni.

K u n c o r g ó  csárdának

Van is sok vendége –

Néha úr is tér be;

S míg kocsisa étet,

Ő maga meg belől fordul

Beszélgetés végett.

Nem zsidó a gazda,

S bár egy kissé éltes,

Nagyon emberséges –

S ha valaki kérdi,

Készen a szó nála – s multját

Sokszor elbeszéli.

Életéből elmond

Sok szép történetet:

Mikor s hol született,

S hogy jött e vidékre;

Rége, még a jobb időkben:

Ezelőtt húsz éve!

De midőn szavában

Közel jut egy pontra:

Azt  már el nem mondja –

Szótalanná válik,

Maga elé bámul csöndben

És ugy ül sokáig.

Aztán a szobából

Hirtelen kifordul –

S arcára köny csordul…

Majd haragra lobban

Nehány szóban átkozódva,

De csak ugy titokban.

S hogy baját felejtse:

Kiáll az ajtóba –

Ott, a szabad róna

Nézésébe mélyed…

Szülőföldje jut eszébe

És egy percre éled.

Szemeit jártatja

A szép, nyilt vidéken;

S  d é l i b á b  vizében

Megfüröszti lelkét…

S kiteriti a pusztára,

Mint valami  k e l m é t.

S mintha a vén csárda

Tudná, hogy mit óhajt:

Kéményén át sóhajt!

Füstje fölverődik,

Forgószéltől űzve, hajtva,

Csaknem a felhőkig.

A  s z ú  meg ott perceg

A szemöldök-fában –

S az ajtó sarkában

Keresztespók kócol…

És hálóját kötögetve

R o s s z  n a p o k a t  j ó s o l.

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. 5. sz. félév 1863. július 11.)

Sántha Károly (1840-1928): Dalok

I.

Sárga lombot űz a szellő,

Őszi napnak estvején.

Fent az égen száll a felhő,

Sárga lombog űz a szellő,

És zokogva sirok én

Őszi napnak estvején.

Hulljatok csak őszi lombok,

Sárga lombok hulljatok!

Volt e sziv is véle boldog…

Hulljatok csak őszi lombok,

Én is, ah, lehervadok –

Sárga lombok hulljatok!

II.

Könyü ne tépje ifju arcom:

Jobb, ha szivemben ott marasztom,

Elrejtem mélyen mély fájdalmamat.

Ne tudja senki búm, ne lássa;

Az ibolyának hervadása

Olyan szép a bokor titka alatt.

Szerette társát s el nem érte,

Epedésében hervad érte,

Álomra hajtja árva, bús fejét;

Alszik remélő szerelemmel,

S tavaszt alig vár, ujra fölkel:

Keresni és szeretni kedvesét!

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. 4. félév 1863. július 9.)

Marikovszky Gábor (1835-1872): Szász Károlyhoz

(Midőn a szent-miklósi papságot a szabadszállásival cserélte fel)

Midőn a hajnal, e tündér leány

Lenyugszik, s csend áll őrül ajtaján,

Midőn az ég, föld olyan hallgatag,

Csak a virág kél, csak a rügy fakad

S a rég elsirt köny nyer csak életet,

Egy régi emlék nem szól-e neked:

Maradj, maradj itt!?

Kisded lakodnak van-e egy zugja,

Mely sohajodról szólni ne tudna,

Gyászolva töltvén özvegy éveid?

Idunádat te még sirattad itt!

Ez érte hullt köny nem szól-e feléd,

Mint egy kesergő, gyönge hiv beszéd:

Maradj, maradj itt!?

Aztán hogy enyhült életad fagya,

S az uj verőfény szivedig hata,

Mely megteremté uj szerelmedet,

Fénnyel szegvén a régi felleget;

E szép tavasznak (immár nyár leve)

Nem ittasit-e illat és lehe:

Maradj, maradj itt!?

Ődöngve járkál, gügyögve röpked,

Szemedbe néz, majd elbú mögötted,

A „kis Ilonka” - - - emlékszel-e még?

Hogy ne! megirtad emlékezetét!

Virágos ágyán e kis, tört virág

Porladozás közt halld, mint szól hozzád:

Maradj, maradj itt!...

És nézd amott a múzsák lakhelyét!

Gyámoltalan lész, - ugy eseng feléd! –

Te alkotád, s mert mén az alkotó

Mi lesz belőle, - elgondolható…

De minden, minden, a mit látsz, a lég,

A fű, a porszem igy kiált feléd:

Maradj, maradj itt!

Oh mennyi emlék, mennyi bú s öröm!

S ha még egy ujabb zárját feltöröm

A multnak, ottan láthatod magad,

Hogy érted köztünk mennyi sziv fakadt…

Annyin szerettünk, annyin tisztelénk,

Oly tiszta szivvel, híven kérlelénk:

Maradj, maradj itt!...

S te mégis elmész!... hát Isten veled!

Menvén, - mi áldást kivánjak neked?

N e  l é g y  c s a l ó d v a! – kevés ember él,

Ki azt elérné a mit hisz, remél. –

Ne légy csalódva! - - De nem, nem lehet!

Hűbb szivek ott nem várnak tégedet…

Menj, ajkamon a bucsúszó lebeg:

Isten veled!...

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 4. sz. 1863. július 9.)

Tóth Pápay Soma: Heineből

I.

Kimentem andalogni,

S eljött a bú velem;

Kék virágok virultak

Halvány hold fényiben.

Aztán hozzájok ültem,

S elmondottam nekik

Boldogtalan szerelmem

S szivem keserveit…

Egész éjjel könyeztek

Ugy megindultanak,

S csak reggel szünhetett meg

A tiszta könypatak…

II.

Ottan üldögélt ő egykor,

Ott a hűs hársfák alatt,

A kit szivem számtalanszor

Fájdalommal megsirat…

Akkor a hársak virultak

S ő elűzte bánatom…

- A hársfák ismét virulnak

S tiszta, vidám éj vagyon.

Fényes csillag fut keresztül

A kékellő ég felett…

Hova tünt a fényes csillag?

- Megmondanom nem lehet!

III.

Szeretném, hogyha fájdalmaimat

Egyetlen szóba önthetném bele.

Átadnám azt a vig szeleknek

S vigan repülnének vele.

S elvinnék hozzád, kedvesem,

A fájdalomnak telt szavát,

Hogy minden órán hallanád,

Hogy minden helyen hallanád.

S alig hogy éji szunnyadásra

Zártad le két szemed,

Üldözne még a legmélyebb

Álmok között is tégedet!

(Forrás: Hölgyfutár XIV. évf. II. félév 3. sz. 1863. július 7.)