Ábrányi Emil: Gyermekek a Kalvárián

Gyászolni mentem a Kalváriára.

Ah, annyiszor megvigasztalt e hely,

Ha fölmerengtem hosszasan a fára,

Hol emberek Istent gyötörtek el.

Könnyekre lágyít kinzatása képe,

Rögzött keservem itt oly olvatag!...

A szenvedés e roppant tengerébe

Búm beleomlik mint vékony patak.

Amint állottam, szótlanul, sötéten,

Felhőtlenül sugárzott rám az ég.

Gyermek-kacaj csengett a szomszéd réten

S ujjongva jött a kedves csőcselék...

Apró fiúk. Imént jöttek világra.

Még új nekik. A föld merő gyönyör.

Igy száll a méh először a virágra,

Hogy szűzi ajkkal mézét szívja föl.

Mind kacagott. Ugráltak szana-széjjel.

Egy perc alatt övék lett a halom.

Kergették egymást féktelen szeszéllyel

S fogalmuk sem volt, hogy a siralom

Helyén táncolnak. Víg zajuktól zsongott

Alant a sír, hol szent homály borong.

A pillangó, mely mellettük csapongott,

Épp ugy nem tudta, mily téren bolyong.

Bujósdit játsztak. Kanyarogtak szerte

A faragott szentek közt. Röpködött

Mind valamennyi. Egymást majd leverte.

S míg meg-meg bújtak a kereszt mögött,

Sapkájukat a vérző szegre tették.

Igy játszottak soká. Ekkor, talán

Mert bús-mogorva arcom észrevették,

Tovább szaladtak, vissza nézve rám...

Tovább szaladtak... s én magam maradtam.

Ó játszatok csak, kedves gyermekek!

Csak játszatok, jó kedvvel, szakadatlan,

Nem látva mást: virágot, fényt, eget!

Eljő a perc, hogy e halommal szemben

Vergődve áll meg minden gondolat,

És sírni fogtok, mint az én szememben

Most könyre köny gyűl, gond s önvád alatt!

Ha láttok hitványt, polcról-polcra kelve,

S égszülte lángészt, túrni lenn a port;

Ha láttok Júdást, büszkén pénzt zsebelve,

S nagyot hogy’ köpdös a bitang csoport;

Lemond a szív, nehogy kétségbe essék

S a tört léleknek nincs mit várnia:

Belátjátok majd, hogy bús kötelesség

Az összes lét s a föld - Kalvária!

Ábrányi Emil: Jézus karácsonyfája

I.

Jártam magam karácsony éjjelén.

És egyszer egy szép férfi jött felém,

S csodás szemével a szemembe nézett.

Mámor fogott el, édes, szent igézet,

Olyan szelíd volt és olyan fönséges!

Nem néz ily tisztán, ami földi, véges.

Éreztem jól e bűvös perc alatt,

Hogy Jézus volt, a názáreti Jézus!

Jézus mellettem némán elhaladt.

II.

Utána mentem halkan, lábhegyen:

Mért jött a földre? És hová megyen?

Láttam, hogy szétnéz és habozva áll,

Mint vándor, aki útat nem talál...

Sugárt vetett a dúsak palotája,

És a karácsony égő, cifra fája

Az ő emlékét ünnepelte mind.

Fejét megrázta bánatos mosollyal,

S elfordult tőlük s ment tovább megint.

Uralkodók kastélya bűvösen

Ragyog felé... De nem megy arra sem,

Csak fölsohajt: „Komor, kevély királyok!

Imádkoztok bár, mindig készen álltok,

Hogy a szegény, ártatlan, gyönge népet

Irtóztató harcokba kergessétek!

Mit ér e nagy fény, e sugár-özön,

Ha szívetek sötétebb a pokolnál?

Megyek tovább!... Hozzátok nincs közöm!”

Felhőkbe vágó roppant templomokban

Tömjénfüst lebben, gyertyák lángja lobban,

És szentélyében a hatalmas háznak

Misés papok buzgón hallelujáznak.

De ő nem lép be. Arcát elfedi

Mély fájdalommal a názáreti:

„Egész világnak nyitva áll egem,

S ti csak lázítni, csak gyűlölni tudtok!

Rossz pásztorok! Nem kelletek nekem!”

Egy hosszu házra, gyermekkel tele,

Az van fölirva: Árvák menhelye.

És közepett’ a félénk, méla hadnak

Mosolygó dámák versenyt osztogatnak

Ételt, ruhát, száz apró cifraságot.

Ezek közé már-már betérni vágyott...

De mégse!... Fájó pillantást vetett

A szép vásárra s ment tovább: „Szivükben

A hiúság több, mint a szeretet!”

III.

És aztán eltűnt a szemem elől.

A föld alá? Vagy a magasba föl?

Mohón kutattam glóriás nyomát,

A néptelen, sötét utcákon át,

De csak az égbolt csillogott le rám

A csöndes, tiszta téli éjszakán.

Mint százezer fényes, kiváncsi szent,

Nézett alá a sok csillag felülről

Isten fiára, ki a földre ment.

IV.

Mint a futó tűz, úgy rohant keresztűl

A városon, hogy Jézus földre szállt!

Az, aki él az Isten jobbja mellett,

S bennünket egykor üdvösségre vált!

Az emberek kábán futottak össze:

„Hallottad? Itt van! Jézus légy velem!”

S dadogva, sírva tört ki a szivekből

Gyötrő sovárgás, édes félelem.

És a király föltette koronáját,

Az érsek drága püspök-süvegét,

És grófok, bárók kapkodták magukra

A forgós kucsmát, bársonyos zekét.

Vöröslő fáklyák gyúltak ki az éjben.

Az utca forrott, mint a tenger-ár.

S a nagyszerű processzió megindult,

Keresni Jézust: Hol van? Merre jár?

Harangzúgás közt mentek, mendegéltek.

Város nem látott még ilyen csodát.

De fáradságuk hasztalan! Hiába

Kutatnak végig minden palotát.

Ott lesz talán a pompás templomokban,

Hol orgonák mély, szent morajja szól?

A zárdákban, hol szűzies lemondás

Uralkodik?... Nem!.... Jézus nincs sehol!

V.

És ekkor... messze... künn a város végén,

Hol nép lakik, nálunknál aljasabb:

Egy szűk, kis ablak annyi fényt lövell ki,

Mint hogyha onnan kelne föl a nap.

Káprázó szemmel, álmélkodva gyűlnek

A ház elé, ahonnan jő a fény...

S meglátják Jézust, akit úgy kerestek,

A legsilányabb kunyhó közepén.

Ott áll, tündöklő, hófehér ruhában,

Mindegyik karján egy koldus-gyerek.

Karácsonyfát hozott nekik s a vékony

Gyertyákat most ő gyujtogatja meg.

A kisdedek tapsolnak és kacagnak!

Hálás örömnek édes csöppje gyűl

A rongyos özvegy elfásult szemébe...

S Jézus velük sír és velük örűl.

Bocsát szemükre mély, irgalmas álmot,

A két kicsinyt lágyan lefekteti,

Aztán kimegy... A fényes társaságra

Rá sem tekint a bús názáreti.

Egy szava sincs hozzájuk. Csak a légben

Zendűl hozsanna, bűbájos zene,

Míg lassan, lassan eltűnik a földről

A szenvedők s szegények Istene!

Ábrányi Emil: A názáreti kaszinó

I.

Mikor még Jézus otthon, Názáretben,

Tanulgatott homályban, ismeretlen -

Egy-két gavallér vitte ott a szót,

S ezek csináltak úri kaszinót.

Belépett minden párbajképes ifju,

A város minden tisztességes aggja,

És névjegyükre büszkén rájegyezték:

A názáreti kaszinónak tagja!

A tisztesség alapszabályilag

Volt ott rendezve. Dárdák és nyilak

Díszes csoportja függött a falon,

S egy ócska naptár a nagy asztalon,

Könyvtár gyanánt. Akin észrevevődött

Az inkorrektség legkisebb salakja:

Nem lehetett az soha életében

A názáreti kaszinónak tagja.

Jézust bevették, bár tudták, hogy ő

Inkább komoly bölcs, mint sportkedvelő.

Szelíd, nyugodt, merengő volt a képe,

És soha kártyát nem vett a kezébe.

Jézust bevették, mert tetszett nekik

Finom beszéde, szép sudár alakja.

„Hadd légyen ő is” - mondták a fiúk -

„A názáreti kaszinónak tagja!”

II.

Úgy lett. És egyszer Jézus jött ki éppen

A híres klubból. Ábrándos fejében

Tán szomorú, nagy eszmék szálltak át,

Tán hordta benne a Kalváriát...

Szeme sugárzott, mint kék Genezáret

Tava fölött az alkony-ég csillagja.

Felejtett mindent... még azt is, hogy ő most

A názáreti kaszinónak tagja.

Ahogy ment lassan... a kapú alatt

Egy pödrött bajszú, hetyke úr haladt,

Kihívó szemmel nézvén a világot.

Jézus nem látta s a lábára hágott.

Aztán tovább ment. Azt se mondta: Pardon!

Irtóztató a hős lovag haragja,

Annál is inkább, mert ő bezzeg érzi,

Hogy ama híres kaszinónak tagja!

Dühtől rekedten, fújva és hörögve

Utána ront Jézusnak s izmos ökle

A mélázó, tündöklő arcra csap.

Ütés nem volt még durvább, súlyosabb.

És mit tesz Jézus? Tán úgy vágja fejbe,

Hogy meghal?... Nem! A sértést zsebre rakja!

Sőt oda tartja most a másik arcát:

Hadd üssön rá a kaszinó lovagja!

III.

És ez volt minden. Nincs gavallér-bellum,

Nincsen kihívás és nincsen duellum.

Hallatlan botrány! Harcos Izrael

Ilyet nem látott! Ezt büntetni kell!

Fölzúdul minden párbajképes ifjú,

Dühöng a város minden tisztes aggja,

S azonnal sürgős közgyülésre vágtat

A kaszinónak valamennyi tagja.

És szól az elnök: „Méltó haragomban

Rövid leszek! Csak ennyit mondok: nyomban

Ki kell golyóznunk azt a mételyest!”

S a közgyülés rádörgi a Helyes-t!

Az, akinek pointe d’honneurje nincsen:

Mihaszna fráter, emberek salakja,

Nem méltó hozzánk s percig sem maradhat

A názáreti kaszinónak tagja!

És kigolyózták. Irgalmatlanúl

Lenézte minden názáreti úr.

Szép homlokán - ó a szegény, az árva! -

Ott van a bélyeg: Diskvalifikálva!

És ezt a foltot többé semmi, semmi,

- Bármit csinál - onnét le nem faragja.

Magáról többé nem mondhatja el, hogy

A názáreti kaszinónak tagja!

IV.

Pedig hát, kérem, fényes volt a pálya,

Amit bejárt! Hány ország nagy királya,

Hány gróf és báró, mennyi gőgös császár

Térdelt előtte, mint a koldus Lázár!...

Mind gentleman, ki becsület dolgában

Alkut nem ismert!... Korrektség lovagja,

Ki mind úgy érzett, úgy gondolkozott, mint

A názáreti kaszinónak tagja!...

És van ma is krakéler - száz, nem egy! -

Ki hogyha bátran párbajozni megy

A szent gavallér-becsület nevében:

Jézus kegyét könyörgi halkan, szépen.

Bírák birája, császárok vezére,

Isten, ki fönn a fényes mennyet lakja:

Idáig ment!... Csak egy nem lehetett ő -

A názáreti kaszinónak tagja!

Ábrányi Emil: Becsületes angyalok

I.

Évácska meghalt. Egy finom legényt

Imádott híven. S megcsalták szegényt!

Se szégyenét, se gyötrő bánatát

Nem tudta békén elviselni. Hát

Hozott magának fél-pohárka bort,

Belevetett egy-két csipetnyi port,

Aztán megitta ádáz szenvedéllyel.

Évácska meghalt. Meghalt még az éjjel.

II.

Fölszállt az égbe. Percig sem pihent.

De a kapuhoz tétovázva ment,

Mert úgy találta, hogy lengő ruháján

Nagy folt maradt... éppen a szíve táján.

Sok könny esett rá!... Lassan ment előre,

Félénken... Ám a menny jóságos őre

Semmit se látott s a kaput kitárta:

„Kerülj csak beljebb! Jőjj, kedves kis árva!”

Táncolt, dalolt a szép angyal-sereg.

A szomorú lány halkan közeleg.

De bár olyan bús, bár mindegyre fél,

Úgy tetszik, hogy szebb valamennyinél.

Néz rájuk hosszan, esdekelve, szépen,

S úgy érzi, hogy e jók, tiszták körében

Végképp eloszlik földi szenvedése,

S itt szeretet, boldogság lesz a része.

Megáll a tánc. Némulnak a dalok.

A tündöklő, kiváncsi angyalok

Nézik merőn a sáppadt idegent.

S amit nem látott Péter úr, a szent,

Ők nyomban látják: foltos a ruhája!

Gúnyossá torzul arcuk égi bája,

És szól a dölyfös, biggyesztett ajak:

„Már ilyet is közénk bocsátanak?”

Pirúl Évácska és mond szem-lesütve:

„A szerelem volt életemnek üdve!

Nagyon szerettem! Ez volt a hibám.

De szörnyen, szörnyen meglakoltam ám!

Annyit szenvedtem, annyit sírtam én,

Hogy senki többet a föld kerekén!

Mikor már testem hűlve, halva volt,

Lelkem tovább sírt - - innen ez a folt!”

S az angyalok rá száraz, büszke szemmel:

„Sosem volt dolgunk hitvány szerelemmel!

Bűn, vétek, botlás itt senkit se nyom.

Fehér a lelkünk, mint a líliom.

Eredj odébb, - a menny távol zugába!

Veled nem táncol angyal lenge lába.

Mi téged itt vígadni nem hagyunk!

Mi tisztességes angyalok vagyunk!”

Megy a leány... és könnye ujra hull.

S keblén a folt nagyobb lesz. Megy, vonúl,

Kacajja közt a kényes, büszke hadnak.

--------------------------------------------------

E pillanatban harsonák riadnak!

Hosszú során a kherubim-seregnek

Sátán-üző lángkardok tisztelegnek!

A Megváltó jön! Istennek fia!

Fején tövis-nyom. Gyász és glória.

III.

S amint a sok szép angyal közt halad,

Hódolva áll mind sűrű sorfalat.

Mindnek kigyúl a halvány, tiszta vére,

És mind sovárog egy tekintetére!

De nem néz rájuk. Ó, jól tudja, mért!

Hisz ő mindent tud és mindent megért.

Szelíd nézése most csak egyre száll:

Csak arra, aki sír és félre áll.

S szól Jézus: „Én előttem ő a drága!

Ilyeneké az én Atyám országa!

Ti jéghideg, tisztes szenteskedők:

Mit keres itt a hiuság, a gőg?

Én, istene a könny-áztatta szemnek,

Nyomornak és bűnbánó szerelemnek,

Ki mindezért keresztfán haldokolt -

Én kérdem: Lányom, hol van az a folt?”

Ott van!... Sötétlik szürke kis ruháján.

Tenyérnyi folt. Éppen a szíve táján.

De rászegződik csoda-fényesen

A bűntisztító, nagy, krisztusi szem.

Hull, egyre hull az irgalmas sugár,

Míg a ruhának nincs salakja már.

Tűz, csupa tűz, - fehér és vakitó,

Mint hegytetőn a napsütötte hó.

IV.

S mint vőlegény a szép menyasszonyát,

Akit szűz mirtus-koszorú fon át,

Úgy fogja Jézus kézen azt a nőt

A hódoló angyal-csoport előtt.

Megfogja kézen, szól hozzája lágyan

A hetedik menyország magasában,

Mig százezer napként ragyog a képe:

„Szegény kis bűnös! Jőjj... Atyám elébe!”