2017. okt. 11.

Bartalis János: Ébredés



Fölkeltem, bár nincs amibe aranyos kedvvelfogjak,
mint régi örömök idején, mikor víg dallal telt a nap.
Se bátorságom nincsen, hogy most olyan hegyekre másszak,
amelyeknek fején csillog az örök hó.
Naponta csatangolok kőfaltól csupasz utcákon,
ahol sok a sár és lucsok. És a fűszeres bolt előtt,
ahonnan kifénylenek a fehér felírásos fiókok.
Elmúlt gyermekkorom. Szent tüzek nem vadítnak
viharosan az Élet merész neki-szárnyalásában.
Inkább jámborságban telik az let.
Dicsért, lehiggadt szavammal, úgy múlok ki,
mint egy ökör.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Az anya



Méhe gyümölcsét szétlopta az élet:
a fiait a pálya, lázas éjek
s a lányait szerelmes vőlegények.

Most ül az özvegy-házban egyedül,
a falakon bal-sejtés feketül
s fülébe gondot, árnyat hegedül...

Örökké bajt és átkot szimatolgat,
varázsszavakkal kérdez vándor holdat
öt gyermekéről s ujjain latolgat...

A szíve bíbor pókja estelen
négy égi tájra nyújtja testtelen
mérföldes lábát álom-nesztelen:

titkos drótot húz minden gyermekéig,
átfúr hegyen, erdőn, folyókon végig
s a drótjait angyal-testőrök védik...

Folyton távolba néznek a szemek,
kérges keze tapintata remek:
rögtön megérzi, ha a drót remeg.

Megérzi a gyerekszív sorscsapásit:
vak éjszakában végzettel csatázik
s ima-nyilakkal fátumokat másít...

Ha újságok jeleznek háborút,
pestist, földrengést, jégesőt, borút:
az anyahomlok rögtön ráncba fut,

agyában félrevert harangok kongnak,
a gondolatok bomlottan bolyongnak,
mint Karneválja millió bolondnak...

Csodák csodája: mérföldesre nyúl
két karja: és tenyere paizsul
minden gyerekre puhán ráborul,

anyamadár-szárny nő ki minden ujjon,
hogy gyermekének szíve odabujjon...
S akkor megnyugszik s Tedeumot ujjong.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Február végén



Olvad a hó, a mező barnul,
mosolyg az arcom.
Egy vékonyka derű étfut az ajkon.
Olvad a hó, a mező barnul.

A felfutó földeken szétszakadt a lepel
s örökös, sóvár szaívembe mar a kin.
A martokból indulnak kis apró erecskék,
csürögve vékony csőrükkel,mint sárga pipék.

Ismét új tavasz jön.
Ó, Ember, az évek sorakoznak,
ne késlekedj. Tűnik a perc, a nap,
A te órád is lejár.

Elmúlik a tél s nem lesz hóhányás
víg lapátolással.
Se aranyos ródlizás a hegyoldalon
a kacagó nimfák szánkáján.

Elmúlik! És új gyönyörök kútját ássuk.
Jön a szőke kora-tavasz
és jön a fákat rügyeztető április.

De szomorú szívünkkel ássuk az Idő kútját.
És mind mélyebbre egyre ásunk, ásunk.
Az Idő örök, fájdalmas méhéből
nem hozzuk ki az örök Embert.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Bernadette



A torma férge nem vett észre semmi mást
a szép világból, mint a húst, amelyben ás,
a marha a kövér füvet, a vak vakondok
a dús gilisztát, míg az ember-nyájak a
kenyeret és a cirkuszt és a csúnya gondot.

Nem látott mást Zola, az Anyag-szahara
költője, mint a bús bogáncsok szamara.
A csillagot tornyába húzta csillagászuk
a távcsövével s abban is csak Anyagot
látott, imádott s mint a pondró porba mászott.

Az élet kincstelen, zárt, szürke szikla lett.
És ekkor jött egy pásztorlányka, Bernadette,
(mint Ali Baba, ki megtudta a varázs-szót,
s mint a Királyok, kik csillagban gyermeket
s gyermekben Istent láttak, míg mosolyogva játszott.)

Kimondta a nagy szót: Szezám tárulj, hiszek!
S megnyílt a szikla: csodák, gyógyító vizek
fakadtak és szaladtak szét a Földre,
mert megjelent a barlang mélyén Mária
titkos értelmű Rózsa, tisztán, tündökölve.

Ó pásztorlányka, kedves kicsi Bernadette,
kinek a lelke mágikus laterna lett,
nézd, repülünk, de csak a gép repül, szívünk meg
a porban csúszik,ó vetítsd ránk a Csodát:
megszárnyasító szem-nyitó szép örömünknek!

Kedves Költőnő, lourdesi szent látó leány,
imáddal küldj Csodát-látó látást reám
röntgen-szemmel virágot lássak téli rögben,
virágban Máriának szagos lábnyomát,
hernyóban tarka lepkét, mely egyszer kiröppen,

jótett jóságát lássam pénzben és hamis
mammonban, Isten arcát a gyilkosban is
s halál mögött, múló Anyag mögött a mennyet.
Szezám tárulj, hiszek, csodák viruljatok
a legnagyobb Csodáig énekelve menjek!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs Károly: Nebántsvirág



Anyád tavaszi álma messze röppent,
csak te maradtál kis kertjébe csöppent
harmatos, édes, csókvirág-csodának.
Kik elhaladnak kertetek körül,
állva csodálnak.

Apád tüskének állt a kerítésen,
ne jusson hozzád még a szemverés sem,
se méztolvaj, csapongó pille, dongó:
se virágrontó ködös gondolat,
barna, borongó.

Anyád folyton perel a nyári Nappal:
ne hervasszon meg hegyes hő-nyilakkal,
éjjel a Holddal alkuszik, komázik:
ne rontson meg, ha szerelmet nyit a
mennyet pázsit...

Se éjjelük, se nappaluk miattad...
- S egy hajnalon talán meg sem siratnak,
ha jő egy merész legény, kinek hisznek,
beront, leszakít, kalpagjára tűz
párnapi dísznek...


(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)

Mécs László: Egy pillangó az őstavaszból



Valaki említett egy lánynevet.
Azt válaszoltam, hogy nem ismerem.
Majd elmerengtem: várj csak, Istenem,
lehet.

S mint meglepett bányász, ki megremeg,
míg szenet csáklyáz nagy gondok tövén,
s ős földrengések mélybe zárt kövén
remek

lepréselt régi pillangót talál
melynek szárnyán az őstavasz Pazar
napfénye ég és rájön a zavar,
s csak áll:

így állok én. Egy régi lánynevet
idéztek, s most szénszínű gond-verem
mélyén őspillangót tart tenyerem:
nevet!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs Károly: Zsuzsika, játsszál!



Azt írtad, apácák virágos rácsa
vigyáz rád, s harmadik osztályba jársz  már,
- de három babádat beloptad s játszol
gunyoros társnőktől elbújva, titkon.
Zsuzsika, játsszál!

Fészekből kihullott kismadár, játsszál:
ne tudd meg, mi vár rád a Madarásznál,
szíveknek lépeket lerakó, ősi
csont-testű, lyuk-szemű vén Madarásznál.
Zsuzsika, játsszál!

Játszik a Földünk is: menyasszony-táncot
forog a vőlegény-Nap körül, táncnál
kedvesebb játéka a divat: lombba,
virágba öltözik-vetkezik folyton.
Zsuzsika, játsszál!

Anyád is játszogat: te vagy a bábu,
szívének minden szép galambja rádszáll,
öltöztet-vetkeztet, ruhákat csókol
rád fényből, imából, anyai könnyből.
Zsuzsika, játsszál!

Mindnyájan így jártunk, mint te most: Isten
Szívéből, fészkünkből kihulltunk, vád száll
sorsunkra: idegen, hidegen gyötrő
itt minden, míg Haza visszatalálunk!
Zsuzsika, játsszál!

Idegen, hidegen rácsozó sorsunk
becsap, hát börzével, bordallal, lábszár
szöktével, sportokkal, imával, csókkal,
ördögi harcokkal kábítjuk szívünk.
Zsuzsika, játsszál!

Zsuzsika! muzsika, költészet, szárnyas
paripa, karika kell s bűvös nádszál:
elűzni utunknak halálos csöndjét,
temetőnk vár reánk, sír-szájjal ásít.
Zsuzsika, ne lássad sokáig: játsszál!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Az idegen leány



Egy idegen lány jött a főnökékhez:
élő baba, kimondhatatlan édes,
szeme kék, a ruhája rózsaszín,
mint szép mézeskalácsok rajzain...

Volt nálunk egyszer, és én egyre néztem,
s mintha fürdették volna égi mézben
tündérkezek: oly ingerlően ült,
a nyelvem tőle folyton édesült.

Azóta hasra fekve sokszor lestem
a dombtetőről (hogy már fájt a testem).
Az állomáson rózsaszínű folt
libbent meg néha... hasznom ennyi volt...

Ma fog utazni, s én a templomdombra
pitymallatkor már feljöttem szorongva,
s két sír között feküdve csöndesen
(nem félek most!) az állomást lesem.

A kertek most virágversenyt csinálnak.
A fák mint nagy menyasszonycsokrok állnak,
hegyen-völgyön viráglakodalom
s én gondolatban mind levagdalom

az orgonát, a rózsát és a mákot,
harangvirágot, szegfűt, gyöngyvirágot,
megrabolom a hársfalombokat,
a kertet, rétet, díszes dombokat,

s nagy heggyé hordom ott az állomáson:
torpanjon meg, vagy alagutat ásson
a hegyen át magának a vonat,
vagy várja meg tiltó parancsomat!!

... A vonat megjő szélnél sebesebben:
a rózsaszín ruhácska rája rebben...
A vonat megy mint barna szörnyeteg,
legázolja a nagy virághegyet

s a temetőből búsan lemegyek...

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs Károly: Megcsókollak sietve



Saláta Sára sutban
sír, sír a képeskönyvben,
mert sorsát rímről-rímre
már nem becézi ujjad.
Nem vágysz a térdeimre.

Mackók, beszélő bábuk,
zsiráfok szerteszéjjel
és bíbornyelvű kéjjel
furcsán vigyorg a krampusz.
Mi történt itt ma éjjel??

Szobrászod lett a Szépség
s megdöbbent: nőnek mintáz
az álom-titku véső!!
Megcsókollak sietve,
tán nem lesz még ma késő.

Megcsókolom sietve,
mi megmaradt belőled:
két édes gyermek-orcád.
Tündér-tó vár titokban
s mögötte Bakfisország.

Merengek majd a tónál
mint tyúkanyó, ha fészkén
nem csirke kél, de hattyú
s parton topog, ha úszik
el a tündéri fattyú.

Bemégy mint gyermek-hattyú
a csók-zenéjű tóba
s kikelsz mint büszke tündér
és meghal „bécsi”-voltom,
ha messzeségbe tűntél.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Mécs László: Üzenet milói Vénusznak



Tanár akartam lenni, hideg tudós,
ki eszmék kristály-csúcsain üldögél
s a problémátlan, kékes égbolt
íve alatt derűsen lát mindent;

szerelmes kézzel termeted és fejed
után faragni ifjúi lelkemet
örök, fehér márványszobornak
s rá nevetésed ígéző titkát.

- De kortárs lettem: fergeteges idők
sötét sodrában búskomor ég alatt,
midőn a szennyes Styx kiáradt
s mindeneket belepett az árvíz.

A milliókkal úsztam a vad vízen,
szívem szivacsként szívta a szenvedést,
mázsásra nőtt, aránytalanná:
s klasszicitás csuda bája eltűnt

lelkem szobráról. Torz vagyok és modern,
idegzetemben minden-idegzet él:
megvert a kor testvérisége
s százezer arc kúsza kínja rajtam!

Igy barbár lettem búskomor ég alatt,
beálltam bárdnak béna fülek között,
szívemből nagy dudát csináltam
s balzsamokat dalolok koromnak.

Míg lábom gazban gázol a föld felett,
míg öklöm-új, vad Hydra ezer fejét
bunkózza őrült Herkulesként:
néha örök mosolyodra vágyom...

Mert nemcsak ottan vársz te a Louvre ölén,
- minden Kor s ember álmai távolán
feltűnsz s a századok homályán
átragyog ős, nevető szent arcod.

Istennő! bort nyakalva a nyári hőn
öreg diófa lombja alatt: sötét,
bús barbár bárd köszönti rád a
régi szerelmesek álom-kelyhét!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról. Bp. 1943. Athenaeum)


Kosáryné Réz Lola: A föld ködében (Singer és Wolfner)




Regény? keretes elbeszélés? az Anyának lelki keresztmetszete?líra? Meghat, érdeket keltő eseményt is ad, itt-ott drámaivá feszül, de valami mégis agyon hiányzik belőle. Nagyon sok és nagyon kevés egyszerre. Az anyák és a lányok megkönnyezik a szegény Rozálka kálváriás életét; mert az anyák szomorú-szép emlékeikre gondolnak vissza. Ezek a sorok minden anyának lepecsételt titkait pattantják fel. És könnyezni kezdenek a lányok is: ez lesz a sorsunk...

1. Így látják a nők: Kosáryné Réz Lola a nők írója, a sokrétű és komplex női lélek búvárlója. Új könyvével eleven rétegek mélyéig nyúl le, meghatóan és átéléssel. Egy-egy sejtetés lopódzik bele a meleg és véres leírások közé, egy-egy megjegyzés, mely csak az asszonyok értőbb és érzőbb szívéhez szól. Asszonyok, lányok, olvassátok ezt a könyvet, mert élmény és enyhülés.

2.Szól a kritikus és kérdez: A könyv valóban meghat, ösztönös merészségeivel, cikornyátlan lírájával. Még a henyeségek is megbocsáthatók. De: hol van az a súly, mely a csorduló líra rétegei alá húzza le az elmélyedő lelkeket? Hol az a tárgyi indíték, mely személyi ügynél többé tenné az egész könyvet? Miért válik helyenként ércessé a nyelv, mikor a víziók ködös és elomló súlytalanságát akarja érzékeltetni? És miért ilyen bántóan olvad össze a valóság és a képzeleti játék? Néha az az ember érzése, mintha valami sűrű, víziós ködben belebotlanék egy goromba sziklába. Vagy érdem ez? Művészetnek tudjuk-e be, ha az írónő beleapplikálja a képzeletbe a valóságot és a valóság világának a hitelességét a képzelet felelőtlen játékával csorbítja meg? A részletek: költészet. Az egész: ?

De a könyvben mindig van valami érték: egy finom asszonyszív áradó melegsége és eszméltető bölcsessége.
Baráth Ferenc

(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)


DAPHNE DU MAURIER (1907-1989): A Manderley-ház asszonya


(Fordította Ruzicska Mária. - Signer és Wolfner)



Akik megcsömörlöttek az akcióban szegény analitikus regényektől, bőséges kárpótlást találnak ebben az angol társadalmi regényben. Bővérű mese keretében tárul fel az angol felső tízezrek élete. A kép, melyet az írónő jóvoltából e kiváltságos osztálynak a formaságok merev és nyűgös páncélzata mögött lappangó válságáról kapunk tagadhatatlanul érdekfeszítő, s az ügyes meseszövés még fokozza a hatást. Az olvasó, aki nem szereti, ha az író munkára fogja őt, meggondolkoztatja, állásfoglalásra kényszeríti, simán bekapja majd a horgot, s észre sem veszi, hogy az izgalmas történések csalétke csupán arra való, hogy eltérítse figyelmét a mélyebben rejlő hibáktól, a lélektani gikszerektől és logikai bukfencektől, melyek e testes könyvet alapjaiban veszélyeztetik. Du Maurier nagyszerűen ért a szükséges légkör megteremtéséhez, művészi finomsággal varázsolja elénk a Manderley-i kastély s általában az angol táj s a vidéki élet sajátos légkörét. Pontos és következetes jellemrajzot ad hősnőjéről, a második feleségről, e gyermekien félénk, vergődő asszonyról, akit napjában százszor is megsebez a láthatatlan múlt, a halott első feleség szüntelen érezhető, gyötrelmes emléke. A férfi lelkét azonban nem ismeri. A rokonszenvesnek rajzolt férj alakja képtelen papíros-figura. Róla a regény vége felé derül csak ki, hogy voltaképpen első feleségének – gyilkosa. S mily körültekintő, hidegvérű gyilkos! Ez már nem minősíthető holmi kis félrecsúszásnak, melyet egy kevésbé kényes ítéletű társadalom talán szankcionál. A társadalmi morál szemhunyó és tágítható. Sok mindent nem vesz tudomásul, vagy rövid neheztelés után elfeled. Csak a külsőségek ellen vétőket bélyegzi meg, de azokat aztán ritka kíméletlenséggel. A gyilkosság azonban, bármi legyen is indokolása, nem sorolható a társadalmi elsiklások közé. Du Maurier húsének tettét ilyen „szerencsétlen melléfogássá” jelentékteleníti, egyszerű botlássá, kellemetlen esetté,mely könnyen végzetessé válhatott volna. Ez a beállítás nemcsak erkölcsileg elfogadhatatlan, de lélektani szempontból is súlyos tévedés. Nem hisszük, hogy a konzervatív angol Castle-ok világában, műkincsek és tradíciók közt nevelkedett s a regényben is puritánnak rajzolt emberek között akadna, aki oly megfontolt nyugalommal eszközölné hűtlen felesége meggyilkolását, mint egy cipővásárlást a Bond Street-en vagy egy játszma billiárdot megszokott klubjában. Ha az írónő Maxim-ot, a gyilkos férjet tompult idegzetű, közönyös bűnözőnek állítaná be, azt mondanám, mesteri rajzát adta e felelőtlen, degenerált típusnak. De a regény Maxim-ja nem bűnöző, ellenkezőleg, valami elfacsarodott romantika gáncs nélküli lovagja. Közönye nem elvetemültség, hanem a jellemrajz logikátlansága. Rokonszenves lényéhez sehogyan sem illik az a mód, ahogyan szerencsétlen házasságának véget vet, (...) jogi következményei alól kibúvik. A lelkifurdalást egyáltalában nem ismeri. Vajon az írónő megijedt témájának váratlan súlyától? S inkább visszakanyarodott a romantikának ama veszedelmes válfajához, mely nem a szárnyaló képzelet szülötte, hanem az irodalmi lustaságé? Az írónő felelőtlen. Ezzel a hamis beállítással veszedelmesen megtéveszti a kontinens tájékozatlan olvasóit, akik talán csakugyan elhiszik majd Du Maurier regénye alapján, hogy az angol jogászvilág csupa bosszantóan együgyű és részrehajló emberekből áll, akik az előkelő gyilkosokat általában futni hagyják. Ez a felelőtlenség annál súlyosabb, mert Du Maurier tehetséges, és mindvégig irodalmi eszközökkel dolgozik. Nem Maxim, e képtelen regényhős: az írónő volt az, aki nem merte vállalni problémájának lélektani következményeit.

Korunknak, sajnos úgyis legjellemzőbb tünete a lelkiismereti felelőtlenség. Ezt a felelőtlenséget irodalmi eszközökkel felmagasztosítani legalább akkora bűn, mint a felelősséget irodalmiatlan eszközökkel világgá kiabálni.
Déchy Liane

(forrás: Vigilia V. évf. 1939. május)