A torma férge nem vett észre semmi mást
a szép világból, mint a húst, amelyben ás,
a marha a kövér füvet, a vak vakondok
a dús gilisztát, míg az ember-nyájak a
kenyeret és a cirkuszt és a csúnya gondot.
Nem látott mást Zola, az Anyag-szahara
költője, mint a bús bogáncsok szamara.
A csillagot tornyába húzta csillagászuk
a távcsövével s abban is csak Anyagot
látott, imádott s mint a pondró porba mászott.
Az élet kincstelen, zárt, szürke szikla lett.
És ekkor jött egy pásztorlányka, Bernadette,
(mint Ali Baba, ki megtudta a varázs-szót,
s mint a Királyok, kik csillagban gyermeket
s gyermekben Istent láttak, míg mosolyogva játszott.)
Kimondta a nagy szót: Szezám tárulj, hiszek!
S megnyílt a szikla: csodák, gyógyító vizek
fakadtak és szaladtak szét a Földre,
mert megjelent a barlang mélyén Mária
titkos értelmű Rózsa, tisztán, tündökölve.
Ó pásztorlányka, kedves kicsi Bernadette,
kinek a lelke mágikus laterna lett,
nézd, repülünk, de csak a gép repül, szívünk meg
a porban csúszik,ó vetítsd ránk a Csodát:
megszárnyasító szem-nyitó szép örömünknek!
Kedves Költőnő, lourdesi szent látó leány,
imáddal küldj Csodát-látó látást reám
röntgen-szemmel virágot lássak téli rögben,
virágban Máriának szagos lábnyomát,
hernyóban tarka lepkét, mely egyszer kiröppen,
jótett jóságát lássam pénzben és hamis
mammonban, Isten arcát a gyilkosban is
s halál mögött, múló Anyag mögött a mennyet.
Szezám tárulj, hiszek, csodák viruljatok
a legnagyobb Csodáig énekelve menjek!
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
