2017. okt. 10.

Bartalis János: Im, én beszéltem



Fiam, fiam, vádad alaptalan.
Csak a természet rendje szerint, lassan.
Im,megsuhogtatom barna szárnyam
és jázminbokrok nehéz illatán dalt fakasztok.
Dalt, amely túltesz minden dalok dalán
s merész ívben szállva-szállok minden erdők erdején
keresztül, hogy valahol csak megállok,
ünnepre gyűljenek össze és dalom hallatára
elálmélkodjanak nagyon.

Mert a dal a szív hangja és a szív a dalé,
Az idő pedig szerepét, ha eljátszá, újból elülkezdé.
De a dal útja a végtelen, mert a dal
szív hangja és a szív a vágyak örök országútja.
Az én dalom túlél minden dalon
és az én szemem tekintete túllát
minden szem tekintetén.

Az én dalom túlharsog minden nappali zajt
és elnyom minden más éneket.

Az én dalom kell hogy dal legyen,
mert a sejtelmek dala és a szív húrjainak rezgése.

Nem tudom, hogy mi lesz és nem bánom
ha akármi történik.
De az én dalom kell hogy dal legyen,
mert a szív húrjain játszom.

Leszáll a sötét és megvonaglik egy szív.
Leszáll a sötét és felzokog egy álom.
Elindul egy aranymáglya és elrebben egy álom,
Elindul egy aranymáglya és egy barna nyak
elvesz szem elől.

Im, én beszéltem, im te beszéltél.
Im, én vesztettem, te vesztettél
Im, én megállok és csak sírok.
Im, te megállsz és csak sírsz.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Szabó Pista anyja



Mise után egy néninek szeme ragyog,
hozzám jő, szól: Szabó Pista anyja vagyok.
Fülembe súgja: Épp tegnap jött meg Amerikából.
Mi közöm hozzá? Gondolom, aztán a szívem vádol.

Valami nagy, nagy emberi jóság, amíg ott állok,
megkeni írral két profán szemem, lehull a hályog:
s ámulva látom, ott áll előttem, a szent Folyamágy,
mit összeraktak apró életek, édesanyák,

bűnös Évától Szűz Máriáig s Pista anyjáig
ó hány billió s billió anya egymáshoz állva
alkotja együtt a Folyamágyat. Van köztük gránit,
szűz-arany, gyémánt, van köztük gazdag, van köztük árva.

Rajtuk keresztül zúdul az Élet, hol nagy hullámok:
próféták, költők, hol kis hullámok: Péterek, Pálok,
Pisták és Lászlók, kovácsok, ácsok, kőművesek,
kanászok, halászok, lelki szegények, meg híresek.

Megértem mostan a Folyamágynak szent vajúdását
álmatlan éjek villám-korbáccsal vert jajdulását,
kis ember-habocskák anyákhoz ütődő gerle-kacagását,
anyás partokról a nefelejcsek vízbe ugrását.

Értem a dicsekvést a kíntól szentelt anyai szájból:
a fiam munkás, pénzt hozott tegnap Amerikából.
A fiam költő, tüzeket lopott tegnap az égből.
A fiam próféta, tegnap érkezett a hegyi beszédtől.

Billió s billió méteres Folyamágy! légy százszor áldott,
zengjetek himnuszt nagy habok,kis habok, Péterek, Pálok,
zengj, zúdulj Élet a végtelenbe s a Folyamágyat
Szabó Pista anyjában most megölelem, mint az anyámat.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Egy különös ritka-fehér kutya



Kinek osztatott ki a szerep, hogy megfúja
az újvilág harsonáját?
Pihenésre hajtáml e fejem és e gondolat
közben mélyen elszenderedék.
De az éj csendjében előjövének az emberek
és ajtóm előtt hangos beszédbe kezdettek.
A lágy júniusi éjtsaka hivogatása
be-beszökkent álmomba.
Nyugtalan, megzavart álom-tudattal eszméltem fel
és a nyitott ajtón át a barna éj hűvös szelének
illata borzotla meg hajam.
Öntudatlanul, álom-vonta gyorsasággal
siettem ki ajtómba, de az éjtszakában
a Csend szent borzadályát láttam.
Pár pillanatig mozdulatlan álltam – az álom
gondoalta gyötört, mikor im, a homályba-borult
lépcsőkön apró léptek zuhanását vettem.
- Ő jön, az álom ígérete száll, hogy beváltsa szavát.
Egy különös, ritkafehér kutya tűnt ki a homályból,
amint egyenesen feklém tart.
Én örömmámorban újjongtam fel. De vesztemre,
mert e szokatlan hangtól ő megijedve
hanyatt-homlok elrohant.

Azóta hiába keresem – nyoma veszett.
Pedig olyan különös, olyan ígéretül-küldött-vágyott volt.
Olyan volt, mint egy zömöktestű, hosszú fehérgyapjas birka.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Jótékony nő keze



Arányos, szép hősköltemény.
Bársonypuha. Bajban kemény.
Éjjel világít, mint finom,
vigaszt adó fény-liliom.
Örök parfőmje az ima.
Sebek felett selyem-sima,
bár nem használ bőr-szépítőt.
Nyáron hideg. Télen meleg.
Az ujjai bűvész-botok:
vérükben varázsszer lobog,
hegyükből ízes ételek
hullnak ki árváknak s cipők.

Csak int a kéz, s a rest, hanyag
önzés alól a jó Anyag
indul, hogy emberré legyen:
szegényeket vidámító
öröm gurul, piros cipó
s tej-patakok völgyön, hegyen
csobognak éhes és beteg
testek felé, meg szövetek
szállnak, hol fagy-komondorok
fehér állkapcsa vicsorog
és megérkeznek égi, jó
meleggel: mégis élni jó!

Szemünk három napnál tovább
nem bír bámulni más csodát:
a repülőgép, rádió
unottá szürkül, mint a rét
harasztja, háztetőn veréb
s kérdés, holnap csoda lesz-e
álom, szivárvány, délibáb,
- de a jótékony nő keze
ámultat, míg áll a világ!

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Jőjjetek...



Jőjjetek, jőjjetek, ti új emberek
merész tusát vívni.
Csak előre lankadatlanul ismeretlen földekre.

Jőjjetek, jőjjetek diadalt-ülő várakozással
csak erdő lenget egy ágat:
Áldozathozásra elegendő.

Kéz nyúl az égből – a mult volt, hogy legyen –
Ismeretlen tájak felé el –
Óh, oltárra vezeklőn boruljatok.

De Tér, Idő kereke nem áll,
mint lejárt napóra. Tüsketépetten,
immár ne tétovázzatok.Tovább!

A Holnap bontja szárnyát. Üdvözölni
jön az isteni Izgalom ismeretlen ERdő
lombja-rázásában.

Siessetek! Hogy jőjjön az Egy, a Várt!
észrevétlenül lopva-suhanón munkadiadalát hirdetni.
Gyorsan! Mert az ifjú már agg s nem érti a Jövő szelét.
De jönnek – ők! Állajtok félre!
Bölcsőben újabb s különb emberek rengnek!

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Vannak nők



Vannak nők, kik éltük hajnalán
telve vannak duzzadó delejjel,
mit szépségnek hívnak. Mézzel, tejjel
dúsak, mint a régi Kánaán.

Nem rosszak, vagy mérsékelten rosszak
de mert olyan vérlázító szépek,
felhasználja lélekfogó lépnek
őket praktikája a Gonosznak.

Vad szépségük mindég kirakatban,
kívántatják minden elmenővel,
hiúságuk feneketlen katlan,
töltetik száz és száz bókvetővel.

Mint darázsnép a vásári almán,
úgy rajzanak a tiltott gyümölcsök
hajszolói kegyeik vigalmán,
nem firtatva szeplőt és szemölcsöt.

Aztán egyre párolog a mágnes,
s mire Ágicából hajlott Ágnes,
Erzsikéből Örzsi néne lenne:
nem marad már semmi rajta s benne!

Nem marad csak a szépség harasztja:
a Tavaszban egy nagy zörgő Semmi,
melyre nem száll pille megpihenni,
s Belzebubnak sem kell: itt marasztja.

S vannak nők, kiknek szépség-lova
versenyekben nem fut díjat-nyerten,
tündérló, de nem megy sehova,
rejtve szánt a kis családi kertben.

Nem szeretnek csak egyetlen férfit,
- de legforróbb szerelmük a Gyermek!
Rajta át az életet megértik
s hősi, bátor biztonságot nyernek.

Vannak nők, (anyáink, nagyanyáink),
kik ha végromlást a farkasnyáj int:
egy szívükből nőtt varázsvirágnak
szálával száz bajnak nekivágnak.

Tiszta vérük tiszta gyermekekben
folydogál, él s tündérgályát szállít,
- s ők, mint vén fák, kérgesen, szedetten
ráncosodnak, rútulnak halálig.

Ráncosodnak, rútulnak, romolnak,
de ráncukban, mint a templom-romban,
szentség van, s fiaik mindenhonnan
hozzájuk térden zarándokolnak;

Golgotáról jönnek, a keresztet
odatartják, s míg megáldja anyjuk:
harcosoknak elakad a hangjuk,
s püspököknek szíve belereszket.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Égi rózsák után...



Egy szép májusi éjtszakán az égből lehajlott
a mindenható Költészet aranyrúdja
és vállamat érintette.
Amegnyilatkozott égről a Múzsa hatalmas
rózsákat dobált a földre, hogy azokat
fölszedve bokrétába kötözgessem.
Hogy azok után meghajolna előttem
minden Tér és Idő
és kitárná valóját a mindent izgató Misztikum
Leendve pedig egy különös új világ első alapköve.
Most vakon megyek, sírva keresek az égi rózsák
után,mely nekem adatott osztályrészül,
hogy összeszedjem.
Csak lassan, félve botorkálok
sírva-síratva a drága rózsákat –
az ösztönöm vezet.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: Piros virág a pusztán



Minden falunak van olyan árva földje,
melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje
is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok
vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.

Itt a hajnaltündér sohasem harangoz
kék harangvirággal meséhez, kalandhoz,
mert harangvirágok itt sohasem nőnek.
Nem való e föld csak sertéslegelőnek.

S minden falunak van oly árva suhanca,
- ki sohase indul szép mesében harcra,
sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt,
nem kap arany tallért kacagó királylányt.

Egy vágya se szökken gyöngy-szemű kalászba,
nem lesz más belőle, csak szürke kanászka,
csak szürke kanászka,majd még szürkébb kanász,
Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.

Egy sertéslegelőn nagy kánikulában
jártomban ily kamasz kondáskát találtam.
Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam,
mert ily kedves képet még keveset láttam.

Amíg a sok disznó a föld testét túrta,
a kis kondásgyerek furulyáját fújta.
Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben
angyalok közt állna, ott se fújná szebben!

Mert szép hegedűlni hangversenyteremben,
még szebb citerázni angyaloknak mennyben,
de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni
s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!

Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem
kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem
mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot,
a folt piros volt és vidáman rikoltott.

Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.
A sáros sertések röfögtek köröttem.
Ájtatos lélekkel gondoltam a drága
kézre, mely foltot  varrt e szurtos nadrágra.

Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!
A folt gondba került, vérátömlesztésbe:
lánykori ujjasát szabdalta szét boldog
szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.

Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott
e folt és a pusztán jóságot virágzott.
Ezen piros virág nevetése mellett
mendegéltem haza s mosolyognom kellett.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Fehér rózsatő virága



Szívem sír utánad szüntelen,
szemem könytől ázott,
óh, hogy te nem látod ezt.
Arcom halovány és bús, mint a hold.
És sírok szüntelen.
Szememnek tüze nem éget már,
ajakam hamúszín és vértelen,
Mert te, kedvesem, távol vagy tőlem.
A nap nem süt, szomorú az idő.
És én mégis rólad gondolkozom.
Temetkeznek a fák. Ezer színben
feküsznek a levelek. És te
nem látod ezt, nem vagy itt mellettem.
Mindjárt elzarádokol a rózsa is.
Mindenki elhagy engem.
Mint ahogy te is elhagytál engem
Fehér rózsatő virága.

(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)


Mécs László: A királyfi három bánata



Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy síró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja honnan, palástot kerített,
aranyos palástot vállamra terített,
fejem fölé égszín mosolygást derített.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki,főzi vacsorámat,
mint királyiember királyi  urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyikbánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senkise tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Bartalis János: Nevető fiúcska hajója



Kosztolányi Dezsőnek

Hadd lássuk, te, nevető fiúcska, mit tudsz?
Kieveztél a nagy vizekre, de csnakod
már kezdet-kezdetén megfeneklett.
Hiába sírtál magadba, némán zokogva,
senki sem hallotta, senki sem ismert.
Itt biztos a halál, nincsen menekvés,
merő hazugság minden más feltevés.
S ahatalmas senki, a vakmerő hajós –
más ismerős hiján – füvektől, fáktól sírva búcsúzott.
De az Isten, kihez végső percben fordult,
megsegítette. Egy nagy embert küldött segítségére.
És kibomlott újra a táj. Megmámorosult a levegő.
És minden piciny virág haranggá változva, szakadatlanul
hirdette az első diadalt.
Most nem tudom tovább.
Csak az a nagy ember leszállt a Hajóshoz
és megigazítva merészen meglökte,
hogy fényesen száguldjon által a vizeken.
Most nem tudom tovább.
Csak talán kiderült, hogy az a hatalmas senki
nem tudott evezni.
A nagy lökéstől a csónak iránytvesztve, féloldalt
egy nagy ívben neki ment a partnak.
De már mindegy!
Azért csak tombolva-tombolt a táj
és százszorta mámorosabb lett a levegő.
Minden piciny virág pedig haranggá változva
szakadatlanul ezerszeresen jobban hirdette
széles e világon a ritka diadalt.
Mert egyszer, a végső percben egy Ember szállott le
a nevető fiúcska hajójához.

Kolozsvár, 1914 május 23.
(forrás: Bartalis János: A mezők áldása – Révai 1942.)