Fiam, fiam, vádad alaptalan.
Csak a természet rendje szerint, lassan.
Im,megsuhogtatom barna szárnyam
és jázminbokrok nehéz illatán dalt fakasztok.
Dalt, amely túltesz minden dalok dalán
s merész ívben szállva-szállok minden erdők erdején
keresztül, hogy valahol csak megállok,
ünnepre gyűljenek össze és dalom hallatára
elálmélkodjanak nagyon.
Mert a dal a szív hangja és a szív a dalé,
Az idő pedig szerepét, ha eljátszá, újból elülkezdé.
De a dal útja a végtelen, mert a dal
szív hangja és a szív a vágyak örök országútja.
Az én dalom túlél minden dalon
és az én szemem tekintete túllát
minden szem tekintetén.
Az én dalom túlharsog minden nappali zajt
és elnyom minden más éneket.
Az én dalom kell hogy dal legyen,
mert a sejtelmek dala és a szív húrjainak rezgése.
Nem tudom, hogy mi lesz és nem bánom
ha akármi történik.
De az én dalom kell hogy dal legyen,
mert a szív húrjain játszom.
Leszáll a sötét és megvonaglik egy szív.
Leszáll a sötét és felzokog egy álom.
Elindul egy aranymáglya és elrebben egy álom,
Elindul egy aranymáglya és egy barna nyak
elvesz szem elől.
Im, én beszéltem, im te beszéltél.
Im, én vesztettem, te vesztettél
Im, én megállok és csak sírok.
Im, te megállsz és csak sírsz.
(forrás: Bartalis János:
A mezők áldása – Révai 1942.)
