Éjjel
a vihar fölébresztett.
Legszebb
álmomat álmodtam akkor és hirtelen felriadtam az erős mennydörgésre és szememet
kinyitva belenéztem az éjszakába.
Fölöttem
és alattam a nagy ház mélyen aludt.
A
fáradt, a kábult és a boldog emberek alusznak a vihar éjszakáján. Miért kellett
nekem felébrednem?
A
vihar bedörgött hozzám az ablakon és így szólt: „ébredj el!”
A
villámlások megfényesítették a falakat és az ágyat, amelyben feküdtem.
És
gondoltam magamban:
-
Íme, a vihar beszél velem és a villámok megfényesítenek engem. Ez éjszakán mind
felébrednek azok, akik nem fáradtak, kábultak és boldogok, hogy köszöntsék a
villámlásokat és feleljenek a levegő szavára A józanok, erősek és tiszták
ilyenkor sok mindent megtudnak és azok, akik éberek, ilyenkor szeretnek
hallgatózni.
Istenem,
köszönöm, hogy fölébresztettél viharod szavával és megengedted, hogy halljam a
súlyos esőcseppek kopogását ablakomon.
Köszönöm
neked, hogy kiválasztottál a mély alvók közül és megadtad szívemnek az erőt,
hogy elviselje az éjszaka fényét.
Azok,
kik lefekvés előtt arcuk és kezük megmossák tiszta vízzel és kiknek ép, hűvös
testét csak az álom melegítette fel, mind fölébrednek velem ez éjszakán s
eszükbe jut estéli imádságuk és nyugodtan hallgatják a mennydörgést. De hányan
vannak az imádkozók és hányan, akik nem akarnak boldogok és kábultak lenni?
Az
élet fáraszt és az öntudatlanság jó s ezért vannak, kik fölébredvén a viharra:
idegesen rántják magukra a takarót és dörmögve fordulnak a másik oldalukra.
Mert ezeket az éj szava megfosztotta legnagyobb javuktól, az öntudatlanságtól.
Istenem,
köszönöm neked, hogy kiválasztottál azok közül, akiknek az öntudatlanság
jótétemény.
*
Akarok
látni.
Akarok
tudni magamról szünetlenül és megkövetelem álmaimtól, hogy hasonlítsanak
hozzám. Éberen amiket cselekszem és gondolok, olyanok legyenek álmaim is.
Akarom
ismerni szenvedéseimet és örömeimet Akarom érezni az élet meleg csókját és
kemény ütéseit. Minden pórusommal akarom érezni, hogy ember vagyok.
A
nehéz esőcseppek íme így felelnek gondolataimra:
-
Ember vagy és jaj neked,ha mindent tudsz magadról. Ha lelki szemeiddel
keresztül látsz magadon és fölismered hibáidat és erényeidet. Cselekedeteidet
korlátozza az önmagad ismerése. Álmodj magadról szépeket, hogy szépek legyenek
cselekedeteid.
-
A hibáimat is szeretem és felőlük is szépeket akarok álmodni. Legyenek a hibáim
hasonlók az erényeimhez; minthogy a jó anya sem tesz különbséget szebb és
csúnyább gyermekei között. A hibáim is hozzám tartoznak. Velök együtt vagyok
ember.
És
szólt az éjszaka a vihar szavával.
-
Miért nem alusznak az éber lelkek a hibáikat szeretők, a magukat keresők?
Ahelyett, hogy emberi voltukkal kérkednének: aludnák át az éjszakáikat, hogy
járhassanak nappal józan fővel és éber szemekkel?
Behunyom
a szemem és szólok mosolyogva:
-
Nem a vihar keltett-e föl engem? Bizonyára azért történt ez, hogy lássak és
halljak rendkívüli dolgokat e rendkívüli órákban, míg a fáradtak és boldogok
alusznak. Nekem az éjszaka olyan, mint a nappal. Hangos, népes és világos. És
megszoktam, hogy feleljek a hozzám intézett szóra és feleljek könnyen, kábulat
nélkül, az éberek mosolyával. És hozzám szólott az éjjel...
*
Föl-fölcikázó
villámfény, te vagy a viharos éj szemének pillantása. Égzengés, te vagy az éj
szava. Hulló esőcseppek, ti vagytok
szapora beszéd, amelyre felkönyökölvén párnámon, hallgatok.
És
látom, hogy hasonlatosak vagytok a lélek viharához, a zokogáshoz, a könnyekhez,
a szívdobogáshoz.
Éjszakai
vihar a lelkem fájdalma, mely reggelre elcsitul, hogy belenevethessen a kelő
napba.
Beh
jó, hogy azok közül vagyok, akik nem őrzik meg szenvedéseiket a következő napra
s akik mosolyognak tegnap hullott könnyeik felett, anélkül, hogy szégyenlenék
őket. Büszke vagyok, hogy megértem a könny jogosultságát épp úgy, mint a
mosolyét. A fájdalomét úgy, mint az örömét. És hogy nem vágyom örök
mosolygásra. Voltak szenvedéseim és örömeim és tudom, hogy ez a kettő hasonlít egymáshoz
s nem korholom magam, amiért néha összetévesztettem őket. A könnyem hullott és
nem láttam jól. Vagy pedig a szemem káprázott. Mert azok közül való vagyok,
akik érzéseiket és indulataikat lelkük ösvényén nem egyenkint bocsátják
keresztül. Hanem jönnek egyszerre többen és összetalálkoznak és néha nem tudnak
kitérni egymásnak. Egyik a másik nyomdokába lép, útját szeli, visszakergeti. A
küszködők összecsapnak, egybefonódnak és ilyenkor történnek a megtévesztések.
De szívesebben szenvedek emiatt, semmint a lassúságot nézzem. Oh, gyűlölöm a
lomha indulatokat, melyek botorkálva jönnek és tűnnek. A szárnyon szálló
érzésekben találom gyönyörűségemet, mert lelkem elég erős arra, hogy egy
pillanat alatt megtalálja és magába fogadja becsét egy egész öröklétre.
Az
esőcseppek így szólnak:
-
Te sietsz. Te sietsz! Mi az, amit egy pillanat adhat?
-
Minden. Átok és áldás. Élet és halál. Nem tudok várni és nem vagyok türelmes.
Az élet siet s én vele sietek. Mennyit kell gondolkodnom ama kis idő alatt,
mely nekem adatott a gondolkodásra. mennyit kell küszködnöm, tépelődnöm;
építenem és rombolnom magamban és másokban, hogy méltó legyek az ember nevére.
Hány éjszaka űzi el álmomat a vihar! És hány nappalom borul felhőkbe addig!
Fölöttem suhog az idő ostora. Sietnem kell, hogy legyek valamivé, mielőtt még
semmivé lennék.
A
villámok fénye elborítja a szobát. A mennydörgés távolról hallatszik. Az
esőcseppek kopogása halkul. Fölkelek az ágyból, beleburkolózom éjjeli
köntösömbe és az ablakhoz állva lenézek az utcára.
Mindenfelé
csönd. A kövezet csillog a lehullt esőtől. Az utcai lámpák fátyolos világgal
égnek.
Sehol
egy élő lélek.
Fönn
az égen szakadozó felhők lassan, lomhán kúsznak a hegyek orma felé.
Valóban
senki sincs ébren körülöttem, csak a felhők és a villámok. Milyen gyönyörűség:
társa lenni az éjszaknak és a viharnak! A tudat, hogy a természet magához
méltónak tart: közelebb visz ahhoz, ami örök. A halhatatlanság illatát érzem az
esőből. A halhatatlanság fényét érzem a villámokból és a lelkem derűs és
csendes.
Csókolj
meg engem éjszakai szél, tiéd legyen üdvözlésem és arcom melege és látó szemeim
sugarai. A nappal azoké, kik éjszaka nem hallották a vihart, mert elnyomta őket
az álom.
Enyém
az éj a magányos és fenséges; enyéim az erős sugarak és a hatalmas hangok.
A
nagy elborulás lelkem derűjével egybefoly és egy pillanatra úgy érzem: a derű a
nagyobb és hogy én vagyok az éjszaka napja.
Forrás: Irások könyve I. évf. 1. szám „Árpád”-Könyvnyomdai Vállalat Budapest, 1904.
december 1.
