Gyulai Pál: Emléklapjaimból (Dec. 2-án 1848.)

Mint vészmadár a viharok zajában,

Midőn fáradtan ollykor elpihen:

Ugy érez lelkem néha nyúgodalmat,

Kedves leány ha rád emlékezem!

Ki tudja hol vagy, ki tudja melly vidéken

Ejtesz könyet e vérző hon felett?

Mindegy a már: a multak emlékében

Körüllebegni érzem lelkedet.

Együtt ültünk a bérczek szép honában,

Elrejtett völgyek virányos ölén.

Együtt néztük a hajnal támadását

A természet s hazánk borús egén.

És álmodoztunk a kettős tavaszban...

Ah mennyit nem s miről nem álmodánk?!

Fényképeit a szabadság s dicsőség

Szent ihletésben árasztá reánk.

Elhervadott a tavasz zöld viránya,

Hidegen fú a fagyos őszi szél;

Erdő és bércz gyászfátyolt vőn magára,

S mögötte a nap vérfelhőbe’ kél.

Elesett Erdély... bujdosók levénk mi

És martalék a drága ősi hon.

Zászlónk eltépve s az elárult népen

Vérbiró már a boszus hatalom.

De mért tépjem föl fájó sebeinket?...

Ne sirj leány!... e köny ugy fáj nekem.

Irigylem tőled, vagy ha nem irigylem,

Folyt könyeimre megemlékezem.

Ugy érzi lelkem: mi még látjuk egymást.

Nem látod-e a zászló merre leng?

A kard hüvelyben, de majd a bérczen túl

Véres csatákon ujra összepeng.

Előmbe jössz s a már talán haldoklót

Megölelik reszkető karjaid,

S átálmodom még egyszer szerelmedben

A szabadság s dicsőség álmait.

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Kelemér (Tompa Mihály?): A muszka járásból

Hét országra szóló híre is volt

A falukon a muszka járásnak.

Nyugt nem volt, mintha sáska jőne,

Nyugta nem volt a harangozásnak.

De hiába húzta a harangot

Mátéfalva hős harangozója;

Jött biz az, és annyi mint a fűszál,

Isten annak a megmondhatója!

A fehérnép vitte a dunnákat,

Messze vitte, a falu végére;

Hajdan, mikor napfogyatkozás volt,

Ijedtében szinte kiemelte.

És a bíró a kupaktanácsot

Összegyűjtve a falu házánál,

Mit csináljon ha forspontot kérnek?

Óriási terveket csinál.

„Be kell verni mélyen az erdőbe,

Be kell verni jókor a jószágot;

Bandi cigány, ha közelg a muszka,

A kenderből jeladóra durrog.”

Felült Bandi, fel az ágasfára,

Rozsdás puska feküdt az ölében,

S a mint látja jőni a nagy tábort,

Elpukkantá szörnyű ijedtében.

Nosza! lóra pattan a legénység,

S az erdőnek neki iramodnak,

Puskaszóra és e látományra

A kozákok mind megállapodnak;

Vélve hogy tán nekik lest vetettek

A szűk völgyben a magyar csatárok:

Riadó zeng s csatarendben várják,

Mikor csapnak rájok a huszárok?

De ezek még hátra sem tekintve

Bevágtattak a sűrű erdőbe,

És utánok amúgy serkentőül

Hangzik egy pár ágyu dörrenése.

Bosszankodva félig és nevetve

A vitéz helységet megszállották;

S a szegény bírón elhegedülték

A nagyvilághírű muszka nótát.

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Tompa Mihály: A gólyához

(A korabeli helyesírás meghagyásával!)

Megenyhült a lég, vidul a határ,

S te ujra itt vagy jó gólya-madár;

Az ócska fészket megigazgatod,

Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza vissza! meg ne csaljanak:

Csalárd napsugár és síró patak;

Csak vissza vissza! nincs itt kikelet.

Az élet megfagyott, megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;

Ne menj a tóba, vértől áradott;

S toronytetőn keresvén nyughelyet:

Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.

Jobb ha házamról elhurczolkodol…!

De mellyiken tudsz fészket rakni, hol

Átkot s kétségbeesést ne hallj alul…

S ne félj az ég istennyiláitul?

Nem nem! csak vissza! dél szigetje vár;

Boldogabb vagy te, mint mi, jó madár!

Két hazát adott néked végzeted;

Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj repülj! és délen valahol

A bujdosókkal ha találkozol:

Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk;

Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sora vak börtön berúl,

Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;

Van a ki felkél, és sirván megyen

Uj hont keresni túl a tengeren.

A mennyasszony meddőségért eped,

Szüle nem zokog holt magzat felett;

A vén lelke örömmel eltelik:

Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!

Nem elég, hogy mit tölgy kivágatánk:

A kidőlt fában őrlő szú lakik…

A honfi honfira vádoskodik.

Testvért testvér, apát fiu elad…

Mégis, ne szóljon erről ajakad,

Nehogy, ki távol sír e nemzeten:

Megútálni is kénytelen legyen!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Tóth Kálmán: Honvéd sírja

Falu végén egy dombtető,

Rajta nyugszik a temető…

Lágy fa-kereszt igen alant,

Alantabb az egyszerű hant.

Sok lány kijár a falubul,

S a kedves sírján leborul,

Csak egy barna szomorú lány

Nem térdel senki sírhantján.

Halaványon egyedül áll,

Mint a letört liliomszál,

Vagy mint magános sírhalom,

Melyet emelt a fájdalom.

„Letört virág! gyönyörű lány,

Látom, hogy a kebeled fáj,

Keress írt szűd fájdalmára

Borulj kedvesed sírjára.”

„Leborulnék, de nem lehet.

A sors neki sírt nem emelt;

Mert a honvéd, kit szerettem,

Ott maradt az ütközetben.”

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.