(A korabeli helyesírás meghagyásával!)
’Szegény árva vagyok, az isten is látja,
Bús özvegységemnek egyetlen istápja
Szerelmes gyermekem!
A mikor látom hogy katonának készülsz.
Majd kétségbe esem!’
„Isten az özvegyek és az árvák atyja,
Kigyelmedet édes szülém el nem hagyja
De nékem menni kell…!”
S könnyhullatás között nyakába borulva
Az özvegy igy felel:
’Tiz esztendeje mult, hogy szegény bátyádat
Olaszország felé vitték katonának,
Azóta oda van,
Most meg te is elmégy, te is oda maradsz,
S nem lesz nekem fiam!’
„Ne féljen! még meg se álmodja azt kelmed:
Hófehér paripán mikor itthon termek
Bátyámmal mint a szél…!
Aztán megbecsüljük; szárazzal meleggel
Eltartjuk míg csak él!”
Könybe s imádságba
merül a jó özvegy,
Míg éjjel a fiú egy
tábortűzhöz megy, -
„Jó estét vitézek!”
Jól megtermett
legény… az öreg katonák
Jól megtermett
legény… az öreg katonák
Mind szemébe
néznek.
Adjon isten!
mondák, - egy pedig rákiált:
Mit keresel öcsém?
„Kardot meg paripát!”
Katonás a válasz:
Ember vagy atyafi,
akárhol termettél,
Lesz minden, csak
válaszsz!
Másnap mikor szépen meghasadt
a hajnal:
Bátor legényünk a huszárok közt nyargal;
S felette lobogván
A háromszin zászló: szeme lángol, - mellén
Megszükül a dolmány.
Ért azután harczot, ért viszontagságot,
Soha meg nem szaladt, sok embert levágott;
S mihelyt kardot ránta:
Ollyan lett kezében mindjárt mint a fűrész.
Már a kard nem állta.
Ha zászlót látott a bevett város tornyán,
Melly nem háromszín volt… kiáltott mogorván
A harangozónak:
Bevedd azt a ponyvát! mert mindjárt kirántom
A tornyot alólad.
Szerették pajtási, ha búsúlt is néha,
Mert máskép mindig kész volt nála a tréfa;
S hol kvártélyba szállott:
Három négy nap mulva, midőn elbucsúzott,
Már megsiratták ott.
De im a Dunánál
nagy ütközet készül,
Hatalmas eső áll
szemközt mindkét részrül;
S a császári hadban
Az Olaszországban
megedzett vitézek
Egy része is ott
van.
Itt a bátor huszár,
kardjával kezében,
S az iszonyú honvéd
rohamra van készen;
Még csendesen
állnak, -
De látszik
szemökből, hogy dús aratása
lesz ma a halálnak.
Azonban az ágyu egy
részről megszólal,
Mennydörögve felel
rá a másik oldal;
Közelébb közelébb!
Melegszik a csata,
szúrja vágja egymást
A harcedzette nép.
Most lelte meg a mi
legényünk is párját,
Ő is lovas, az is,
egymást jól bevárják;
Akkor összevágnak.
Már mindkettő
lankad, - de még egy sebbel sem
Árthatott
egymásnak.
Eddig a kar vívott,
most már kezd a harag,
Egymásra szikrázó
szemmel pillantanak.
Egy percig
szótlanúl
Küzdenek, - és
akkor mindkettő lovárúl
Halálsebben lehull…
… És most egymás
elé nyulnak ki kezeik…
A halálnak révén egymást megismerik
Az édes testvérek…
Ah, sors! lábad alatt a szegény halandó
Ollyan mint a féreg!
És a szegény özvegy? a mikor csak ráér,
Buzgón imádkozik két kedve fiáér…
Várja őket, - s boldog.
Azonközben egy nap roszul lesz hirtelen
S félrebeszél rólok.
Éjfélkor felkiált: ah…! fiaim jőnek,
Fehér paripája van mind a kettőnek,
Nézzétek csak… amott…
Azzal lehanyatlik kiterjesztett karja:
Megnémúl, és – halott!
Ne félj szegény asszony! két kedves gyermeked,
Kikért ugy fájt szíved, kiket ugy szeretett,
Mindjárt feltalálja…
Hozzád sietnek ők… viszi a halálnak
Fehér paripája.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
