Mentovich Ferenc: Emlény-levelek

I.

Nem felejtem én el az időt, amellyben

Legelőbb láttalak, legelőször jöttem

Lelked szépségéhez – ugy tetszett, miként ha

Más világ, más élet nyilnék föl előttem.

Az én életemnek ekkor volt tavasza;

Tündöklő derűben égett fenn az égbolt,

És a föld virágos térség lőn körűlem,

Mellynek közepében zöld bokor szivem volt.

E bokornak édes illatú virágit

Vágyak alkoták és fenszálló remények –

S ekkor mintha madár szállott volna rája;

Megrezdült – s belőle hangok ébredének.

Te repültél rája boldog, szép szerelem!

Örök lakhelyedül lombját fölkeresve,

És megzendült benne titkos epedéssel

Bájos énekednek édes-bús keserve.

II.

Életem tavasza nem volt felhő nélkül –

Megvolt e tavasznak is csendes borúja...

Most, midőn örömnek ünnepét ülöm meg,

Emlékezzem é rád, szerelemnek búja? –

Vissza emlékezem... jőj fel képzetemben,

Hisz te életemre nem jöttél mint gyermek,

Hogy fölvésd szivembe gondtalan kezekkel

Örökre meglátszó betűit nevednek.

Felhőként vonultál éltemen keresztül,

Lassú borongással, halkkal és csöndesen,

Ernyőül szolgáltál, hogy a boldogságnak

Lángoló sugára engem el ne süssen.

Árnyékként borultál éltem hajnalára,

Csak azért, hogy midőn alóla kilépek,

Annál bájalóbban tünjenek szemembe

A körülem elszórt boldog álomképek.

Felhő voltál, de nem kergetett a szélvész,

Nem jöttél kebledben villámot hordozva;

Gyászoló ruhád, a kéjnek, boldogságnak

Rózsaszin fényétől volt megaranyozva.

Forrás: Hölgyfutár 35. sz. 1849. dec. 24. Bp.

B....s F.: Rózsa és viola

Lágy szellő lengedez a

Rózsabokrok között,

Lágy szellő lengedez a

Violaágy fölött.

És egy szép barna leány

Szedi a violát,

És egy szép ifju töri

A tövises rózsát.

’Szép viola, szól a leány,

Jer ide keblemre,

Árva vagy, mint szivem te,

Jól illesz e helyre.’

„Szép rózsa, mond az ifju,

Letörlek én téged,

Arcod mosolygó, vidám,

Szivemen lesz helyed.”

Elmenni készül a lány,

De csakhamar megáll;

Mert hozzája a rózsa

Kedves illata száll.

Elindul az ifju is,

De csakhamar megáll,

Mert hozzá a viola

Kedves illata száll.

’Még egy rózsát’, szól a lány.

„Még csak egy violát,

Mond az ifju, s nem bántom

A kert más virágát.”

Mennek és találkoznak

A tiszta kék szemek.

„Lányka, mond az ifju, én

Violáért megyek;

Mint érezém illatát,

Korántsem sejtettem,

Hogy kebledről száll hozzám,

Hogy már másé legyen.”

’Én, szól zavartan a lány,

Én rózsát keresek;

De már az kebleden van,

Igy hasztalan megyek.’

„Nem, mond rögtön az ifju,

Legyen ez a tied,

Olly bájoló vagy, mint ez,

Te ezt megérdemled.”

A lányka elfogadja,

Mert ő ártatlan még,

S az ártatlanság kedves

Pirja szép arcán ég.

S ártatlanul nyujtja át

A szép violákat,

S szive fáj, mintha onnan

Tépné ki azokat.

Az ifju reszket, midőn

Kezéből átveszi

S e perc éltöknek első

Boldog percét teszi.

Igy a szellő, midőn leng,

És illatot rabol,

Egymáshoz két lángoló

Ifju szivet csatol.

Forrás: Hölgyfutár 35. sz. 1849. dec. 24. Bp.

Gy...: Beteg leány

I.

Nem messze már halálom,

Ugy érzem... érzem azt;

O vajha még megérném,

Csak a jövő tavaszt.

Alunnám csermelypartnál

Ifjuzöld halmokon,

S virággal eltakarna

Az esti fuvalom.

Álmodnám édes titkot,

Mit éj homálya véd;

Tavaszt és ifjuságot,

Dalt és virágregét.

Tán megzendülne ujra

Haldokló szivemen,

Miként édes sohajtás,

Az első szerelem.

S mikép kedvese karján

Menyasszony aluszik:

Alunnám koporsómban

Világos hajnalig.

II.

Ne öltöztess fehérbe,

Ha majd megszán az ég,

Adj fekete ruhát rám,

Sötétet... feketét.

Fekete a csalódás,

A bánat sem fehér,

S én ezt nyerém jutalmul

Hő érzeményekér’.

Ne tűzz nyiló virágot

Hajfürteimre sem,

Omoljon szemfödélként

Hosszan el keblemen.

Öröm remény virága

Nekem hervadva rég,

Utánok szemeimben

Fájdalmak könye ég.

III.

Oltsátok el a gyertyát...

Ne virassz jó anyám!

Szelid nyugalmas álom

Száll édesen reám.

Nem fáj a mult emléke,

Szivem már nem nehéz,

Miként ha átkarolna

Egy tulvilági kéz.

S mint tündérdal zendülne

Egy hangzat lelkemen:

Szerettél és szenvedtél,

Aludjál gyermekem.

Te sirsz... anyám, mégis sirsz...

Töröld le könyedet...

Oh higy nekem, hajnalra,

Jobban lesz gyermeked.

Forrás: Hölgyfutár 36. sz. 1849. dec. 27. Bp.

Tóth Kálmán: Aztán arról is gyakorta...

Aztán arról is gyakorta

El el gondolkodom,

Hogy töltöm majd napjaimat,

Ha megházasodom!

Millyen lesz majd feleségem?

Szőke avagy barna?

Piros lesz é? vagy halovány?

Szende avagy csalfa?

Szőke tudom sohasem lesz,

Nem nézek én arra

A leányra, a ki bármelly

Szép is, ha nem barna!

Piros lesz é? vagy halovány?

Pirosnak kell lenni!

Halovány lányt, nem akarok

Feleségül venni.

Haloványt szerettem egykor,

De az megcsalt engem...

Rózsa piros lányt kell tehát

Feleségül vennem!...

Szende lesz é? avagy csalfa?

Csala sohasem lesz!

Okos ember csalfa leányt

Feleségül nem vesz.

Illyen formán feleségem

Piros lesz, és barna,

És továbbá szende leend,

Nem pediglen csalfa.

Végre a mi nélkül nem is

Képzelhetek szépet:

tőrül vágott magyar legyen,

Nem pediglen német!...

Ha illyen lesz feleségem

Szép lesz, teste, lelke,

Mindig fogom őt szeretni

Tisztelve, ölelve!...

Ha van illyen lány hazámban

Jelentse ki nékem;

Ha akarja ma, vagy holnap

Ő lesz feleségem.

De azt is kell ám tudnia!...

Hogy nincs pénzem, házam!

Csak egy – faragatlan lágyfa

Vőlegényi ágyam!...

Forrás: Hölgyfutár 36. sz. 1849. dec. 27. Bp.