Féja Géza: A kuruc költészet

A kuruc költemények szorosabb értelemben a Tkököly s Rákóczi-korszakhoz fűződnek. Tágabb értelemben azonban ide sorozhatjuk mindama költeményeket, melyek a XVII-ik s XVIII-ik század nemzeti szabadságmozgalmaival összefüggnek s a nemzeti tudatnak e korban sűrűn kigyúló fényjeleit fejezik ki. Keletkezésük, kialakulásuk úgy történt, mint a „névtelen költők” verseié általában, azzal a különbséggel, hogy e versek gyújtópontjában országos gondok, aggodalmak, politikai és hadi események állanak. De átírások és tökéletesítések egész sorozatán keresztül juthattak ezek a költemények is „végső alakjukhoz”. A kuruc költészet két ága külön elmélyedést kíván: a Thalynak tulajdonított balladák s a népköltészetben tovább élő kuruc-élmények.

A nemzeti küzdelmek korában a protestálás politikai gondolattá érik. Az elnyomott vallás s az elnyomott nemzet panaszai és lázadásai eleinte összefonódnak a vallásszabadságért s a nemzet függetlenségéért folytatott harc egyértelművé válik. A protestáns biblikus líra is beolvad a korai kuruc költészetébe. Már a hű katolikus Zrínyi is teljesen magáévá tette a protestáns sérelmek ügyét. A magyarság két csoportra szakad: kurucokra, kiknek tudatát teljesen elöntötte a nemzeti sérelmek feletti fájdalom s labancokra, kikben a sérelmek nem hevültek mindenre kész és mindent kockáztató ellenállássá. A korai kurucköltészet:állásfoglalás a királyhű katolikus papság s főnemesség politikai szerepe s az országra nehezedő német uralom ellen:

„Ágyadban nem fekhetsz, mert elordinálta,

Asztalod nem tiéd, mert rajta az kártya,

Több német urakat kártyázásra várja;

Ez Magyarországnak egyik nagy igája.

Az kártyát elunván kezd az kockázáshoz,

Ezzel sem elégszik, alkalmatlansághoz

Másra lépik, mely nincs országunk javához.

Abrakot és szénát kér az lovainak,

Szép fejér, lágy cipót hordat éh gyomrának,

Gyönge levest, tyukhust parancsol szájának

Édes lángízű bort hordat ő torkának.”

A kurucköltészetben a sérelmeket szenvedett rendek társadalomszemlélete bontakozik ki teljes erővel. Legjellemzőbb vonásai: a sérelmek hánytorgatása, a nemzeti-rendi függetlenségre való törekvés, a vallásszabadság követelése és az elkeseredett németgyűlölet. (Mintha Kézai szavai csendülnének meg ezekben a németgyűlölő versekben.) II. Rákóczi Ferenc fölkelését parasztlázadás indította útnak. De, a bécsi politika önkéntelenül gondoskodott róla, hogy mozgalma ne maradjon népi ügy, midőn kitartóan fokozta a rendek sérelmeit s üldözésével létalapjában ingatott meg egyre több nemest. Sokasodott a „bujdosók” száma, kik a kurucságban országos politikai s katonai vállalkozásra szövetkeztek. A sérelmes rendek II. Rákóczi Ferenc mozgalmához szegődtek és a népi kezdetből nemesi-nemzeti ügy lett.

Féja Géza: Az erdélyi emlékirat

Az erdélyi emlékirat tulajdonképpen Mindszenthi Gábor naplójával kezdődik* (* 1540-ben jelent meg), de igazi virágkora a XVII-ik század második fele s a XVIII-ik század eleje. Mindszenthi naplója Szapolyai János életének utolsó napjait örökíti meg a „hű udvari ember” hálatelt s elfogódott hangján. A későbbi emlékiratok azonban már szélesebb sodrú művek: Kemény János fejedelem önéletírása, Szalárdi János krónikája, Cserei Mihály históriája, Apor Péter s Bethlen Miklós emlékezései. S történelmi köntösükön átüt az irodalmi szándék: egyéni vallomás az életről, egyéni állásfoglalás a történelmi személyekkel és eseményekkel szemben. A XVII-ik század magyar életét minden más műfajnál különbül tükrözik.

A Mátyás halálával porba hullott magyar irodalmi gondolatot Erdély emelte fel újra. Mátyás európai magyar politikát csinált, Erdély kelet-európait. Az erdélyi birodalom Mohács utáni Magyarország erőinek első valószerű mérlege: kiegyezésekre kész s a kiegyezéseken belül elszántan gyarapodó, megtartó, megőriző okosság birodalma. Legnagyobb fejedelme s igazi megtestesítője pedig Bethlen Gábor volt, kinek Szalárdi szerint, „sok volna előszámlálni az építésben való telhetetlenségét.”

Bethlen Gábor „épülete” azonban méltatlan utódok kezén csakhamar veszendőbe ment, az erdélyi emlékiratok szerzői már a pusztulás éveiből tekintenek vissza Bethlen Gábor birodalmára, akár egykor a humanisták Mátyás király roppant álmaira. S igazi írói ihlettel megcsinálják Bethlen Gáborból az élet s a magyar valóságérzék építő hősét. Erdélyen fejedelmek és fejedelmi szándékok nőttek folytonosan egymás mellé, mintha a törzsi ősemlékezés még mindig felütné fejét. S ennek megfelelően: csupa belső hadakozás az erdélyi élet, pártok viszálya, az emberek hónuk alatt hordják a fejüket. Kitűnt, hogy a rendi Magyarország nagy uralkodó egyéniség nélkül mennyire képtelen az államalkotásra. Bethlen le tudta vezetni a nyugtalan erőket s mi több: nagy vállalkozásokra rendezte őket. Erdély egysége és ereje az ő sokrétű zsenialitásának eredője s eredménye volt. A nagy fejedelem egyúttal ravasz, eszközökben nem válogat gazda és kereskedő. Nagy józanság, magasrendű politikai tudat s valami nagyon színes látás jellemzi Kemény Jánost. Wallensteinről ezeket írja: „... halálban buburékolva gyönyörködő ember volt.” Egy mondatban: a zsoldoshordák egész arca!

Féja Géza: Bethlen Miklós (1642-1716)

Az újkori ember jelentkezése

Erdélyi politikus és főember volt Apafi Mihály korában, s Apafit is túlélte, akár nagy ellenfelét, Teleki Mihályt.  Bánfi vesztőhelyének árnyékában élt s Béldi futásának sorsától remegett. Többször viselt fogságot, „bujdosva” mentette életét. A kor összes erdélyi izgalmai, tervei, szándékai összefutottak benne, korszakot viselt magában. Éveket töltött nyugaton, európai volt akkor is, midőn a legjobban is csak a honi indulatokra támaszkodtak és csupán az erdélyi fortyogás kifejezői voltak. Teleki Mihály „franciának” csúfolta őt.

Önéletírása tulajdonképpen Erdély önvallomása egy század életformájáról. Cserei Mihály „fekete könyvet” csinált korából. Bethlen Miklós szinte a maguk „tisztaságában” szemlélte s örökítette meg korának mozdulatait és áramlásait, önmagát védve, de senkit se ítélve, józan világossággal a végső okokig nyomozva. Erdély romlása történelmi méretekben éppen ezért nála bontakozik ki igazán: a sors szilárd vonalai már tejesen megtörtek csak bujdosások, tiprások és lázadások vannak, céltalan utak s jóvátehetetlen szakadékok.

A saját életét feltáró vallomás éppen olyan teljes és maradéktalan, mint az „erdélyi vallomás”. Bethlen Miklós az első újkori magyar, kit már az élet teljessége érdekel, szép és rút, a nyílt s a „titkolni való” dolgok. minden egyként fontos számára, ami emberi. Az első magyar író, kinek emberi szemlélete újkori méretekig szélesedik. Az ember emésztése, testének eseményei éppen úgy érdekelték, mint lelki válságai. Erkölcsi intelmeit a boldog házasélet testi titkaival együtt hagyta utódaira.

Ott volt Zrínyi Miklós halálánál:

Féja Géza: Orczy Lőrinc (1718-1789)

E korszaknak Orczy volt a leghíresebb lírikusa. Bessenyeiék számára ő készítette a talajt, s működése átnyúlik a magyar irodalom megújhodásának korszakába. Mégis igazi előkészítő, korszakok, mozgalmak és irányok határmegyéjén kinőtt plánta, nemesített magyar falusi virág.

Mária Terézia híres tábornoka, a vitéz katona, mihelyt hazatért, messzire kanyarodott a hadi zengéstől. Feltámadt benne a mezei úr, s vádat emelt saját múltja, a háború ellen:

„Hallatik mindenütt fegyverek csörgése,

Százezer gyilkosnak mezőn van gyűlése,

ezeknek ölésért vagyon fizetése,

Isszonyu azoknak, vágása, lövése.”

Európa, a véres Európa „hagymáza” ellen írt:

„Lásd meg ím a mezőn, mellyen sok keresztet,

Rakott szántó, vető, most temet testeket,

Réten, kin takarnak volt sűrű rendeket,

Most gödörbe hánnak föl puffadt dögöket.”

S a királyok ellen fordul:

„Földi bálványokat, a fejedelmeket

Kérdem, mért emésztnek ártatlan népeket?”

A francia felvilágosodás szele őt érintette először a magyar költészetben. Boldog az, kinek:

„Szarvas argumentum nem fárasztja eszét,

Melly Theológusnak lepi az elméjét,

A harmadik égnek nem tudja seregét,

Antipodákról sem indítja beszédét.

hány szárnya van a főbb mennyei angyalnak,

Tollas-e vagy nem, vagy mikép szóllanak,

Az égi lakósok, nemde gondolkoznak,

Az elementumok mikép hadakoznak.”

Voltaire szatírája s Rousseau nagy s szent Természete csírázott benne. De a felvilágosodás merészségét megkötötte eredendő konzervatizmusa és a patriarkális érzelmi kultúrája. A felvilágosodásból, az új latinságból, s éppúgy a klasszikusokból, az ólatinságból azt szívta fel, ami eredeti s legnagyobb élményének, a magyar mezei idillnek megfelelt:

Az idill zengett benne mindenek fölött:

„Vegyed észre sorsodat, szemlélvén ügyöket,

Boldog csendességben te mívelsz földeket,

És danolva kapálsz sok fürtös töveket,

Nyájas mulatsággal, szedsz sok gyümölcsöket.”

Az idill merengését, egyszerű emberi bölcsességét tekintette a legfőbb jónak:

„De a nyugodalmat, kit szül jó csendesség,

Kit nem csábit, nem ront elfajult dicsőség,

Mivel tőle árad minden gyönyörűség,

Dicsérem, kedvellem, mert ez az édesség.”

Ő vette észre először az alföldi tájat, s verset írt a bugaci csárdához.

„Ó csárda! becsesebb nálam te szegleted,

Befogadsz, negyven is sokszor a vendéged,

Jobb szállásom vagyon nékem te melletted,

Szükségben nyugvást király is lel benned.

Maradj tehát békés puszta közelében

Kecskeméti kenyér süljön kemencédben

Kőrösi bor bőven keljen a pincédben,

Sok utas nyugodjon faladnak tövében.”

A parasztsághoz írt verse a végén ódába szépül:

„Boldog a te sorsod, nagy a dicsőséged,

Megmarad, örökös lesz te fényességed,

Mert minthogy a virtus adja a Nagyságot,

A hibák, a vétek az alacsonyságot:

A szelid jó ember király lesz igazán,

Igy emeltetik fel a füstös kacagány.”

Társadalomszemlélete idillikus és romantikus szemlélet, de őszinte rokonszenv és tiszta líra él benne. Megteremtette a költői levelet is. Utódjainak, Bessenyeiéknek, szellemi forradalmát nem jó szemmel nézte, hiszen a Tisza szabályozása a kereskedelem élénkülése sem tetszett neki. A felvilágosodás lényegében csak levegőtisztítás volt számára, orvosszer, hogy az idill még szebben ragyogjon. Gyakorlatias érzékű ember volt. Költői leírásai igen sikerültek, valóságábrázolásuk olykor egészen feltűnő és megkapó. Szerény költő, hatása és híre dacára névtelenül adatta ki verseit. A korszak legösztönösebb poétája.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: Várkonyi Amade László (1703-1764)

A szilaj, szabadszájú költő nagy formai változatosságot teremtett. A régi magyar irodalom leggazdagabb formaművészei közé tartozik. Máskülönben nem lépte túl a kéziratos dalköltészet határait. A vers tovább fejlődött benne, de a líra nem. A finomság Amade verseiben alaki játékká süllyedt. Ő írta első lírai regényünket, de ez a műve még mindig lappang, vagy elveszett.

Legszebb verse „Toborzó”-ja. Nyersanyagát valószínűleg a népköltészetből merítette:

„A szép fényes katonának

Arany, gyöngy, élete

Csillog villog minden felől

Jó vitéz fegyvere,

Szép élet,

Vig élet

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret!

A zöld mezőn megpuskázik

Nyer az ellenségtül,

A kvártélyban mulatozik,

Nyér a menyecskéktül,

Szép élet,

Vig élet,

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret.

Szikrát üt a paripája,

Nagy városon nézik,

Hogy jó lovas és vitéz is,

Mindenütt dicsérik,

Szép élet,

Vig élet,

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret.

Mind ország, mind az hazája

Félnek és szeretik,

A szép dámák és leányok

Sokszor ágyát vetik,

Szép élet,

Vig élet,

Soha jobb nem lehet!

Hopp hát jöjjön katonának,

Ilyent ki szeret.”

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.

Féja Géza: Faludi Ferenc (1704-1779)

A magyar költő mindeddig szinte kivétel nélkül harcos tagja volt a magyar közéletben. Sorsát, mint Zrínyi mondotta, „nemcsak pennájával” fejezte ki, hanem tudatosan, vagy ösztönösen, de a vátesz szerepét is játszotta. A majthényi fegyverletétel után egyelőre meghalt ez a szerep, s Faludi Ferenc a legtökéletesebb irodalmi kifejezője ennek a fordulatnak: ő az első „sziget”, a „kivonulás” az életből a tiszta költői világba, műtárgyak, csiszolt, választékos múzeumába. Eleinte csak fordított, s a nyelvét alakította, gazdagította, edzette. Gyűjtögető tehetség volt, s „Jegyzőkönyvében” tömérdek közmondást, érdekes jelzőt, s megkapó kifejezést találunk, melyeket régi írókból s az „élet nyelvéből” szedegetett össze.

Tisztában volt a költői „mű” fogalmával. A mű öncélúvá érett nála, s a műgond volt legfőbb feladata. A súlyos, viaskodó, robbanó erejű magyar prózából finom, szökellő csobogást csinált, megtörte a magyar vers nehézkességét, feloldotta pátoszát és méltóságát, színekre törte egyhangúságát. A nyert ösztönös megnyilatkozások hagyományát irodalmi kultúrával próbálta felváltani. Ötvösművész volt, de távolból sem merült ki a formai bravúrban, mint például Amade László. Faludi csupa elegyítés, nyelve barokk zsúfoltság rokokó-finomsággal oldva. Idegen versszakképleteit tiszta magyar ritmussal töltötte meg. Tudatos gonddal, s az európaiságból és a magyar hagyományból gyúrt költői világot. A rokokó ízlésére annyira jellemző pásztoridilleket ő is írt, de valódi népi hangot is kevert ezekbe a költeményekbe. Az ő pásztorai már így társalognak:

„Ide felénk pásztor avval a dudával

Menalcas is itt lesz, jó sipos társával,

Uj csákóm van látod, új bocskor lábamon,

Tejünk, turónk, sajtunk, van öreg gesztenyénk,

Ómánk, szilvánk, körténk, szép puha berkenyénk,

Répánk, borsónk, lencsénk, csörgés szalonnával.

Szeretem a lencsét, csörgés szalonnával.”

A költészet számára már zárt szellemi feladat lett. A világ, melyet teremtett kedves, friss, üde művilág, de a tiszta költői gond bája ragyog rajta.

Forrás: Féja Géza a régi magyarság – a magyar irodalom története a legrégibb időktől 1772-ig. Tátra Könyv- és Lapkiadó r.t. Csehszlovákia 1900.